ÉLETEM FELÉT A SZÍNHÁZBAN TÖLTÖTTEM

Ha a családi képeket nem számítjuk, akkor idén van a tizedik évfordulója annak, hogy a Balázs Béla-díjas, érdemes művész Keleti Éva, egykori riporter és képszerkesztő, a Magyar Fotóriporterek Társasága alapító tagja, letette kezéből a fényképezőgépet. Mint mondja, ma is gyötrődik, belehal, hogy nem fotózhat a színházban, ahol annyi időt töltött. Mit lehet tenni, erkölcsileg nem összeegyeztethető, hogy valaki amellett, hogy fotóügynökséget vezet, riporterkedjék is. Valószínűleg mindennél többet ér, ha valakinek elvei, erkölcsi szabályai vannak.

Ezzel az interjúval köszöntjük a Táncsics-díj idei kitüntetettjét.

– Kérem, meséljen a családjáról!

– 1931-ben születtem Budapesten. Édesapám banktisztviselő volt, édesanyám nem dolgozott, a háztartást vezette. Ötéves korom óta ebben a körúti lakásban lakom. Polgári család voltunk, viszonylagos jólétben éltünk, egészen a zsidótörvényekig; sőt egy kicsit még az után is, mert édesanyám testvére, Kabos Endre kardvívó olimpiai bajnok kivételezettséget élvezett, ami egy ideig bizonyos védettséget jelentett a számunkra. Az 1944-es év természetesen a mi számunkra is kegyetlen emlék, a nagybátyámat a Dunába lőtték, a felesége és a lánya Auschwitzba került. Édesapám munkaszolgálatos volt, engem édesanyámmal és a ház többi zsidójával 44 novemberében elvittek a téglagyárba. Ott egy ismeretlen magyar katonatiszt, ma sem tudom, hogy miért, ránk mutatott, és azt mondta, „azt a két embert magammal viszem”, kivett bennünket a sorból, és kikísért a téglagyár elé az útra: „Most pedig tessék hazamenni!” Majdnem ugyanez történt 44 december végén, karácsonykor, amikor a Pannónia utcai védett házból mindenkit elvittek, de engem nagymamámmal együtt otthagytak a lakásban. Rettenetesen sírtam, egy a rendőr állt az ajtó előtt, kérdezte, miért sírok, mondtam, hogy apukámat, anyukámat most viszik el az udvarról. „Mutasd, melyik az”, lement értük az udvarra, és felhozta őket. A többieket elvitték, mi megúsztuk.

– Ezek szerint a rossz emlékei mellett jók is vannak.

– Szerintem minden rettenetben van emberség, mert a borzalomban nem mindenki borzalmas. Ki tudja, mik motiválnak valakit, milyen bűnt vezekel le a jó cselekedettel. Hiszem, tudom, hogy valaki vigyázott rám. Én nem gyakorlom a vallást, de néha nagyon jó érzés, hogy van kihez menekülni.

– Van valamilyen istenképe?

– Bár vannak réges régi emlékképeim a hanuka estékről vagy a hosszúnapról, amikor anyukáék egész nap böjtöltek, és kiöltözve sétáltunk az utcán, a zsidó vallást nem ismerem. 1936-ban, a kikeresztelkedési láz idején mi is kikeresztelkedtünk, az iskolában katolikus nevelést kaptam. De egy kicsit a lélekvándorlásban is hiszek, picit az okkultizmushoz is vonzódom, úgyhogy a vallások furcsa keveréke él bennem. Meghallgatom a rádió egyházi műsorait, mindegy, hogy melyikét, egyformán jólesik hallgatni. Ha néha bemegyek egy templomba, a magam módján imádkozom. És bizonyos cselekedeteket a saját hitem ugyanúgy nem enged megtenni, mint ha gyakorló hívő lennék.

Édesapámék a háború után nem tértek vissza a zsidó hitre, és hozzám hasonlóan, aki sem zsidó nem vagyok, sem katolikus, ők is a senkiföldjén tébláboltak, megünnepelték a karácsonyt, de megtartották a zsidó ünnepeket is. Nálunk a vallás nehezen megbeszélhető téma volt. Soha nem mertem mélyebben foglalkozni a vallással, mert tudom, ha egyszer belemélyednék, többé nem tudnék kikeveredni belőle.

De ha most meg kellene mondani, ha rákérdeznének, hogy mi vagyok, azt mondanám, hogy zsidó vagyok.

– Viszonylag magas a zsidó származásúak aránya a fotósok között.

– Igen, abszolút így van. De általában a művészek között is sok a zsidó. Hiszek benne, hogy ez az ősi gyökerek miatt lehet így.

Szeretném még a családomról elmondani, hogy nagymamám unokahúga, tehát az én másod unokatestvérem volt Miklós Judit, a Holnap Körhöz tartozó költő, aki egész jól fényképezett. Fiatalon elment Magyarországról, a húszas években Párizsban élt. Már Nagyváradon is volt egy kisebb műterme; és amikor Párizsban valamiből meg kellett élnie, ismét műtermi fényképezésből tartotta el magát. Bohém életet élt, hozzáment egy kiugrott püspökhöz, emiatt nem maradhattak Franciaországban, és Rabatban telepedtek le.

– Ön hová járt iskolába?

– Polgárit végeztem, mert mint zsidót nem vettek fel gimnáziumba. 45 tavaszán különbözeti vizsgát tettem latinból és matematikából, és a Veres Pálné utcai leánygimnáziumban tanultam tovább. Az érettségi után egyetemre mentem, kémia–fizika szakra, annak ellenére, hogy mindig humán érdeklődésű voltam, és angol–magyar szakon szerettem volna továbbtanulni. Ez úgy történt, hogy a gimnáziumban kiváló angoltanárunk volt, és 1949-ben, amikor érettségiztem, egy csomó lányt kiemeltek az osztályból, hogy tolmácsként részt vegyenek a budapesti VIT-en, a Világifjúsági Találkozón. Így kerültem én is angol tolmácsnak a DIVSZ-irodára. Amikor felvételiznem kellett volna a bölcsészkarra, nem engedtek el, azt mondták, fontosabb, hogy most itt segítsek, majd ők elintézik, hogy bejussak az egyetemre. Volt még egy felvételi, de arra sem engedtek el, és amikor vége volt a VIT-nek, nagy balhét csaptam, hogy ez egy állati nagy disznóság, én most évet fogok miattuk veszteni. Kaptam egy értesítést, hogy felvettek kémia–fizika szakra. Fűhöz-fához rohangáltam, hogy én sem kémikus, sem fizikus nem akarok lenni, erre mondták, hogy már csak itt volt hely, majd jövőre átmegyek a bölcsészkarra. Elkezdtem a kémia–fizika szakot, és idővel meg is tetszett, legyen, ha már az élet így hozta. Abban az időben azt is mások döntötték el helyettünk, hogy ki hová kerüljön gyakorlatra. 1951-ben, a második évben eldöntötték, hogy az akkorra már államosított váci Forte gyár kísérleti laborjában leszek kémikus. Megint balhéztam, hogy ennél nagyobb hülyeség nem is létezik, azt se tudom, mi az a fényképezés. Legalább küldjenek el valahová, ahol megtanulhatom az alapvető dolgokat. Jó, mondták, menj el egy hónapra a Magyar Fotó Állami Vállalathoz. Ott azt mondták, hogy ilyen hülyére, aki még nem is látott fényképezőgépet, nincs szükségük. Menjek el a Szent István körúti, 4. számú telepre, ahol a műszaki felvételek és illusztrációk készültek. Nem sokkal korábban államosították a fotós szakmát, és oda került Sándor Zsuzsa, Reismann Marian, Langer Klára, Vadas Ernő, Seidner Zoltán, Hollänzer Béla, és ott dolgozott a fiatal Horling Róbert is. Nem fogadtak kitörő örömmel, de Vadas Ernő bácsi nagyon kedves volt, és megkérdezte, „mondd, kislányom, miért akarsz itt dolgozni?” Elmeséltem mindent, erre azt mondta, jó, akkor vigyem a táskáját, ő majd mindent elmagyaráz. A fényképezést meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Amikor ősszel visszamentem az egyetemre, már tudtam, hogy nem leszek vegyész.

– Csak Vadas Ernőtől tanult?

– A Magyar Fotó indított egy tanfolyamot, azon már ott volt a fiatal Pálfai Gabi és Lajos Gyuri is. A Török Pál utcai Kisképzőben is indult egy esti képzés, azt szintén elvégeztem, Sevcsik Jenő bácsi, Sziklai Dezső, Barta Éva, Langer Klári, Csörgheő Tibor, Hollänzer Béla oktattak. Pálfaiékon kívül olyanokkal tanultam együtt, mint a későbbi sportfotós Petrovits Laci vagy a szintén nagyon jó képességű Bürger Trudi, ő később hozzáment egy nagykövethez, nagy botrány volt, amikor Rómából nem jöttek haza, nemrég rehabilitálták őket. Milánóban élt, a Panorama Redazzione című hetilap főszerkesztője volt. Az esti iskola elvégzése után átkerültem a Magyar Fotó Tanács körúti riport osztályára, és attól kezdve sínen voltam.

– Vadas Ernő mesélt az államosításáról?

– Mesélt. Gyakorlatilag mindenét elvették, de ez az egész fényképész szakmára igaz, azzal a különbséggel, hogy Vadas nem volt iparos, műtermi fényképész, hanem banktisztviselőként dolgozott, és mellette fényképezett. Neki elsősorban az agyát, a harminc év alatt megszerzett tudását vették állami tulajdonba. Először szövetkezetbe kényszerítették őket, amit később a Magyar Fotó bekebelezett, ebből lett a 4. számú telep. Az államosított fényképészek saját negatívjai bekerültek a szövetkezetbe, és attól kezdve, ha Vadas nagyíttatni akart a libás képéről, engedélyt kellett kérnie, és ki kellett fizetnie a labormunkát.

Nagyon szerettem Ernő bácsit, de Langerékat is, és azt hiszem, hogy ők is megkedveltek. Az ő társaságuk nagyon összetartó csapat volt, a három nő – Langer, Reismann, Sándor – különösen, de Vadas, Seidner és Hollänzer is. Egyrészt nyilván a közös élmény, az államosítás miatt, másrészt mert mindannyian jelentős és egymást megbecsülő alkotók voltak.

A Magyar Fotó töltötte be a fotós iskola szerepét: a technikát Hollänzertől tanultam, a humánumot Langertől, a világítást és a kompozíciót Vadas Ernőtől, valójában ő tanított meg fényképezni, elemezte a képeit, mesélt a fotós sétáikról, a Balogh Rudolffal való barátságáról. Ha nem volt bonyolult a feladat, ideadta a gépét, hogy én készítsem a műszaki felvételt, korrigálta a világításomat. Ezen kívül Langer és Vadas is tanulnivalóval látott el, könyvet adtak a kezembe, és utána kikérdeztek.

– Kihúztak valamit a lábuk alól, ezért kellett valami, ami fenntartja a nimbuszukat?

– Nem hiszem, hogy erről volt szó. Egyszerűen fontosnak tartották a következő generáció nevelését. Az Árpád hídról egy olyan képet kértek az Magyar Fotótól, amin hajó is látszik meg felhő is, és mi Hollänzerrel felmentünk az Elektromos pálya lámpa-testjére, egész nap ott ültünk, vártuk, hogy minden összejöjjön, mert vagy felhő nem volt az égen, vagy hajó nem jött, vagy a nap nem akart sütni. És beszélgettünk. Ott voltam vele, amikor az első felvételeket készítette a búzamezőről, ahol majd Sztálinváros épül, és később is mindig vele tartottam, amikor az építkezés fázisait kellett fotóznia. Ő festő is volt, és megtanított arra, hogyan kell festékkel meg ecsettel a negatív túlexponált részeit gyengíteni. Seidner Zoli bácsi arra tanított meg, hogyan kell egy üzemcsarnokot bevilágítani két lámpával. Ha ma esztergagépek dokumentálásából kellene eltartanom magam, nagyon menne, mert ilyen feladatokon keresztül tanultam meg fényképezni. Bojár Sándor volt a kor igazi riportere, meg Jónás Pál, igazi művésze volt a szakmának, de kevésbé ismert a neve, talán mert sokakhoz hasonlóan ő is disszidált, Amerikában élt. Engem Pap Jenő tanított meg a riporteri mesterségre, de az már később volt.

– Hogyan emlékszik Horvát Tamásra, a Magyar Fotó 56 előtti igazgatójára?

– Okos, értelmes, nagy koncepciójú ember volt, és egyértelműen kommunista. 1953 nyarán voltam ott szakmai gyakorlaton, 54 végén kerültem állásba, egy átmeneti, zűrzavaros időszakban. A felfordulást az okozta, hogy az addigi vezető nem sokkal előtte disszidált.

– Ő az, aki negatívokat vitt magával?

– Igen. Ha jól emlékszem, 1954-ben került a helyére Dallos Ágnes. Állandóan ott lebegett a fejem felett Damoklesz kardja, hogy bármikor elküldhetnek a polgári származásom miatt. Nem voltam párttag, egy picit műveltebb is voltam az átlagostól, jól beszéltem az angol nyelvet, emiatt egy kicsit kilógtam a sorból. Ráadásul Dallos Ágnessel is rossz volt a viszonyom, ő különben sem kedvelte a nőket, eléggé férfipárti volt, leginkább Sziklai Dezsőt kedvelte, az ő szakmai tudására támaszkodott. Számítottam rá, hogy el fognak küldeni. Kegyetlen kor volt. Ugyanakkor a Tanács körúti riport osztályra mégis a jókedv, a családias légkör a jellemző Vagány társaság volt, a srácok, Vigovszky Ferenc, Fehérváry Ferenc, Pap Jenő, Gink Károly, bohémek, jópofák voltak, minden nap történt valami. Ha befejeztük a munkát, senki nem rohant haza, lementünk az Édes eszpresszóba.

– A riportok alatt kialakulhatott-e a munkásokkal valamilyen kapcsolat?

– Nem, soha. Kijelölték, hogy mit lehet fotografálni, néha már hetekkel a fényképezés előtt engedélyt kellett kérni az adott minisztériumtól, aztán kaptunk egy papírt, amin az szerepelt, hogy X. Y. plusz egy fő ekkor és ekkor, itt és itt, innen és innen fényképezhet.

– 56-ban rengetegen elmentek a Magyar Fotótól.

– Az én színházi fotós pályám tulajdonképpen annak köszönhető, hogy Farkas Tamás, akié a színházi terület volt, elment Magyarországról. Egy évvel korábban, 1955-ben kerültem át a riport osztályra, tulajdonképpen azért, hogy azt is megtanuljam. Rangot jelentett oda tartozni. Nekünk, fiataloknak az volt a szerencsénk, hogy Pap Jenő, aki hozzánk képest menőnek számított, és esténként már nem nagyon szeretett dolgozni, ideadta a Rolliját meg a vakuját, hogy menjek helyette dolgozni. Nagyon sok képem jelent meg, de nemcsak nekem, hanem Pálfai Gabinak is, Pap Jenő neve alatt, főleg a jelentéktelenebb eseményekről, ahol nem számított, ha elrontunk valamit. Azaz már fotografáltam ezt-azt, önálló munkáim voltak, kocsival jártam. Az volt a szokás, és ezt jó dolognak tartom, hogy mindenki mindent fotózott. Én is fényképeztem sportot, bányákat, politikai képeket, jártam a falvakat, a riportázs minden területét műveltem.

56. október 23-án két kollégámmal leutaztunk Szegedre. 28-án indultunk vissza, Dunaharasztinál belekeveredtünk a lajosmizsei tankcsatába, egy parasztházban éjszakáztunk. A két fiú hajnalban elindult, engem nem vittek magukkal, hogy ne hátráltassam őket, ha futni kell. Szereztem egy csónakot, átmentem Csepelre, mert az anyósomék ott laktak. Október 30-án érkeztem haza, az Oktogonnál éppen egy ávós tisztet akasztottak. November 1-én bementem a Tanács körútra, de senki nem dolgozott. November 10. körül mentem be újra a Magyar Fotóhoz. Azaz nem vagyok szemtanú; hangsúlyozom, csak annyit tudok, amennyit nekem elmondtak: Farkas Tomit kiküldték Bécsbe, hogy vigye ki az Magyar Fotó 56-os képeit, de vagy nem tudott visszajönni, vagy nem akart, már nem tudom. Heltai, a színes osztály vezetője, aki később a washingtoni Fehér Ház fotósa lett, szintén kivitt magával 56-os negatívokat.

De sok kép maradt itthon is, Fényes Tamástól, Fehérvárytól, Mező Sándortól vagy a fiatal Gárdos Györgytől, akit október 25-én a Parlamentnél lőttek le. Ezeket a felvételeket sokáig páncélszekrényben őrizték, de ma már hozzáférhetőek – legalábbis egy részük, mert úgy tudom, sok képet rögtön elvitt a Belügyminisztérium, ezeknek a további sorsáról ma sem lehet tudni.

– Ön fényképezett-e a forradalom alatt?

– Nem, egyrészt Szegeden nem történt semmi, Budapesten pedig lent voltam a pincében. Langer Klári a Lenin körút 104.-ben lakott, ő is volt nálam, én is átugrottam hozzá, szóval tudom, hogy szintén nagyon félt a túlkapásoktól, atrocitásoktól. Senki nem verte az asztalt, hogy adják viszsza az államosított felszerelést. Én csak november 10-e körül kezdtem fényképezni, olyanokat, hogy indul az élet, kenyeret osztanak. De tudom, hogy októberben és november első napjaiban a fotóriporterek ügyeletet tartottak a Parlamentben, minden nap ott volt valaki, hogy megörökíthessék, ha történik valami. Mező Sanyi a Barcs nevű fiatal világosítójával volt bent, és azt mondta neki, ma már úgyse történik semmi, hazamegyek, de itthagyom a gépet, ha mégis szükség lenne rá. Aznap este ment ki Maléter Tökölre, vele ment Barcs is, akit csak körülbelül másfél év múlva engedték ki az oroszok, és azonnal le is lépett, Dél-Afrikában telepedett le. Teplinszky Éva is disszidált, Pálmai Szimon is, mind nagyon jó képességű fotósok voltak. Munk Tamás, aki novemberben innen, a lakásunkból indult, minket is hívott, de pici gyerekem volt, és a férjemmel itthon maradtunk. Hollänzer Béla kicsit később, talán 58-ban vagy 59-ben ment ki, nagyon sajnáltam, hogy elmegy. Nagyon furcsa, de kedves, bohém ember volt. Kint agydaganattal operálták. Valamikor a hatvanas években hazajött a testvéréhez, időnként feljött az MTI-be, találkoztunk, de már nem tudott igazi emberi kapcsolatokat kiépíteni, annyira leépült.

– Horvát Tamásék megváltoztak 56 után?

– Lehet, hogy a pártgyűlésen élesen vitáztak ilyen dolgokról, de ezekbe a vitákba néhányunkat, akik nem voltunk párttagok, nem vontak be. Egy kezemen meg tudom számolni, hányan nem voltunk párttagok.

– Nem is forszírozták, hogy belépjen?

– Nem szóltak, és bennem sem merült fel. Biztosan különböző előnyöket élveztem volna, ha belépek a pártba. De miért lépjek be, ha nem hiszek benne? Én tisztában voltam azzal, hogy a magam és a szüleim életét a felszabadulásnak köszönhetem. Nekem 1945 valóban felszabadulást jelentett. Emiatt nem voltam ellensége a rendszernek, rózsaszínű voltam, vagy hogyan is mondjam; de ez nem jelentette azt, hogy kommunista vagyok. Tudták rólam, hogy polgári családban nőttem fel, soha nem szóltak, hogy lépjek be a pártba.

– Sikerült-e pótolni a távozó riportereket?

– Ez relatív, mert a távozók nagy része még fiatal volt, mégis eltűnt a derékhad, minket kellett bedobni a mélyvízbe. És senki nem jött a régiek helyére. Nagyon nagy bűne az akkori vezetésnek, hogy a Pálfai, Lajos Gyuri, Petrovits, Friedmann Endre, Molnár Edit, Keleti féle társaság érkezése után sokáig senki nem jött. Egyszerűen nem volt utánpótlás-nevelés, új riporterek – Bara István, Szebellédy Géza – csak a hatvanas évek végén érkeztek. Emiatt persze rengeteget követeltek tőlünk, mindennap le kellett tenni egy riportot, de voltak olyan napok, hogy három-négy riportot is megcsináltam, délelőtt színházi próbára mentem, délután a műteremben portréztam, este az Operában vagy valamelyik színházban dolgoztam. Ugyanakkor óriási rangot jelentett az MTI fotóriporterének lenni, előttünk minden ajtó kinyílt. Nem akarok kérkedni, de az MTI legjobb időszaka 57 után kezdődött, és a hanyatlása akkor kezdődött, amikor én eljöttem, egyébként elsőként a csapatból.

– Hogyan lett az Öné a színházi fotó területe?

– 1956. november közepétől kezdtünk rendszeresen bejárni a Magyar Fotóba, és decemberben már valódi munka folyt. Botta Ferenc lett a főszerkesztő, nagyon tisztességes, rendes főnök volt. Aztán jött a Magyar Fotó és az MTI fúziója. Tavasszal elkezdődött a színházi évad is, és mivel Farkas Tomi elment, azt mondták, vegyem át a területét. Kézzel-lábbal tiltakoztam ellene, nehéznek éreztem ezt a területet, és nem akartam a színházi világ megtűrt, másodrendű állampolgára lenni.

Ez az ellenkezés egészen 57 őszéig tartott, akkor mutatta be Az ügynök halálát a Nemzeti Színház, Tímár Józseffel. Hallottam, hogy beteg, bementem a színházba, hogy megnézzem, képes-e egyáltalán ilyen betegen játszani. Álltam a függönynél, és láttam, hogy a kulisszák mögött megemeli a két bőröndöt, próbálgatja, hogy be tudja-e vinni a színpadra, tud-e játszani. Annak idején persze egy lépést sem tettem gép nélkül. Lőttem egy kockát, amiről később senki nem hitte el, hogy nem az előadáson készült, Demeter Imre színházi újságíró megesküdött rá, hogy ez a jelenet benne volt az előadásban. Akkor kezdtem megérezni, hogy a színházi fotó is több az egyszerű reprodukciónál. Eljegyeztem magam a színházzal.

– Az MTI nem kapcsolta össze a színházi fotót a játékfilmmel?

– A színház is, a film is, a zene is önálló terület volt, a zenét Molnár Edit fényképezte, a filmet Friedmann Endre. Ezeket szigorúan elosztották közöttünk, és néha csúnyán harcoltunk a saját területünkért, nehogy más oda kerülhessen, és mindenki bizonyíthassa, hogy szükség van rá. Ugyanis időnként felrémlett az elbocsátás veszélye. Nekem azt mondták, enyém a színház, mindenről vigyek anyagot! Olyan nem fordulhatott elő, hogy a színházi világban történik valami, amiről az MTI-nek nincsen képe. Ha egy helyre nem tudtam eljutni, előre szólni kellett, hogy valaki más beugorhasson helyettem. Ez nagyon sok szervezéssel járt, ki kellett hozzá építenem a kapcsolatokat.

– Melyik színházba járt a legszívesebben?

A Nemzeti Színházat szerettem a legjobban. Büszke vagyok arra, hogy fotografálhattam az utolsó nagy bölényeket, és részt vehettem a magyar színjátszás hetvenes évek beli arany korszakában. Úgy tudtam beépülni a színházi életbe, hogy egyúttal barátokat szereztem, ami elég nagy szó.

– Ez hogyan történt: rájött arra, hogy csak így tudja elvégezni a feladatát?

– Igen, pontosan. Rájöttem, hogy kívülállóként csak a látszatot lennék képes megragadni.

Szeretnék valamit elmondani: nem tartom magam igazán tehetséges embernek. Nagyon jól megtanultam a szakma megtanulható részét. Voltak szerencsés pillanataim, voltak bizonyos ösztönös megérzéseim. Szorgalmas voltam, tudatosan fotografáltam, nagyon jó szemmel tudok szerkeszteni, vagyis értem a dolgomat. Több vagyok egyszerű mesterembernél. De a szikra, azt hiszem, hiányzik belőlem. Nem hasonlíthatom magam az olyan tehetségekhez, mint amilyen Korniss Péter. Ha egy kicsit tehetségesebb lettem volna, biztosan sokkal jobb fényképeim születtek volna.

– Akkor is a színház lett volna a területe?

– Erre nem tudok válaszolni, valószínűleg azért, mert soha nem gondoltam végig. Az életemet annyira lekötötte a színház, hogy nem maradt időm máson tépelődni. De őszintén mondom, soha nem volt hiányérzetem, mert nagyon jól éreztem magam ebben a világban. Teljes életet éltem, és úgy érzem, a képeim képesek visszaadni azt, ami a magyar színházi életben 1957 és 1988 között történt. Szerencsére soha nem volt semmilyen konfliktusom, a színházban soha nem ért rossz élmény. Sőt az is előfordult, hogy Básti Lajos mindenkit kiküldött az öltözőből, „Mindenki menjen ki, de a Keleti maradhat!”

– Eszébe jutott-e, hogy a fényképész és a színész hasonlít egymásra?

– Gondolkoztam rajta, ezért is merem mondani, hogy van azonosság. Mindketten az ábrázolt ember vonásait, tulajdonságait próbálják megfogalmazni.

– Önnek két bőrbe is bele kellett bújnia, a színészébe és az általa alakított karakterébe is.

– Igen, ha olyan előadás volt, ami hatott rám, vagy ha nagyszerű alakítást láttam, akkor túl tudtam lépni azon, hogy dokumentálnom kell, és bele tudtam bújni a színész bőrébe. Latinovits IV. Henrikje vagy Darvas Iván az Egy őrült naplójában; szerencsére sok olyan példát tudnék mondani, amikor „kettős látásom” volt, a színész szerepbe bújt, én a színészbe próbáltam belelátni. Persze ehhez partner is kellett. Mindig azt mondtam, a fotós csak akkor képes csodára, ha a színpadon is csoda történik. És ezen a területen is sok múlik a szerencsén, a jelenlét vagy a technikai készenlét szerencséjén. Egy csomó szerencsés pillanatnak kellett összejönnie ahhoz, hogy például az Extázis című kép megszülethessen. A tűzoltó valamiért barátságtalan volt velem, nem tudtam a szokott helyemre állni, máshonnan kellett fényképeznem, de egyszerre érezni kezdtem, hogy valami varázslatos dolog történik a színpadon, ilyenkor a fotós egyszerre szárnyal azzal, amit lát. Higgye el, semmiféle tudatos komponálásról nem volt szó, egyszerűen szerencsés helyzetből, szerencsés pillanatban exponáltam.

– Nyilván a színházi előadásokkal is együtt kellett élnie.

– Abszolút. Mint ahogyan a jó sportriporternek is bele kell feledkeznie abba, ami a szeme előtt zajlik. Egy jó előadás alatt úgy el tudtam fáradni, mintha fát vágtam volna. A jobb darabokat kétszer-háromszor is megnéztem, mire fotografálni kezdtem volna. Amikor elkezdtem táncot fényképezni, beiratkoztam a balettiskolába, órákat hallgattam, a gyakorlatokat néztem, hogy megismerjem a tánc elemeit. Tudtam, hogy nem elég, ha a tánckép fotótechnikai értelemben vagy a kompozíciót tekintve jó; a képen látható mozdulatnak a balett követelményeinek is meg kell felelnie.

– Eleinte beállított jeleneteket fényképeztek. Mikor változott ez meg?

– Akkor, amikor ezt a film érzékenysége lehetővé tette. Az ötvenes években még 18 DIN-es filmre fényképeztünk, és amikor a fotótechnika fejlődésével megjelentek a 27 DIN-es filmek, végre el lehetett rugaszkodni. Ez borzasztó meccs volt, ugyanis abban az időben ezt az MTI készítette a színházak kirakataiba, és a színházak azt szerették, ha a színész tökéletesen szép a képen, de sem a kifejezőerő, sem a jelenet drámaisága nem érdekelte őket. Ezért mindig alázatosan megcsináltam azt, amire a színháznak szüksége volt, amit kitehettek a kirakatba. És aztán magunknak is végigfényképeztük az előadást. Érdekes, hogy külföldön, ahol fantasztikus technikai apparátussal bevilágítják a színházat, inkább megmaradtak a beállított képek.

– Milyen viszonya volt a többi színházi fotóssal?

– Nem nagyon voltak színházi fotósok, nem szerették a színházat, mert sokáig ott kell lenni, a színész nyűgös, a rendező kellemetlen. Előfordult, hogy egy-egy nagyobb bemutatóra nyolc-tíz fotós is eljött, máskor csak egy-kettő, és sokszor én voltam egyedül. Azzal a kevés fotóriporterrel, aki rendszeresen dolgozott színházban, Féner Tamással, Koncz Zsuzsával, Korniss Péterrel, nagyon jó volt a viszony, nem jelentettünk egymásnak konkurenciát. A napilapok általában az MTI-től vásároltak színházi fotót.

– Lát-e összefüggést a színész tehetsége, nagysága és a fotóssal való viselkedése között?

– Nincs ilyen összefüggés. Básti Lajos kimondottan gyűlölte a fotósokat, Horvát Tamást úgy rúgta ki a Nemzeti Színházból, hogy a lába nem érte a földet. És ennek semmi köze nincs a színészi tehetségéhez. Nekem az első alkalommal sikerült magam megszerettetni vele: a Katona József Színházban két lámpával, állvánnyal fotografáltam, már nem tudom, melyik előadást. Básti azt mondta, őt csak alulról szabad fényképezni, mert volt egy orrműtétje, és nem akarja, hogy látni lehessen a helyét. Mondtam, az úgy nem lesz szép. Ezért lefényképezem úgy, ahogyan ő akarja, de utána engedje meg, hogy exponáljak egy kockát úgy is, ahogyan én szeretném, és utána megmutatom mind a kettőt. „Na jó. De aztán tényleg mutassa meg!” Lenagyítottam két képet, elvittem neki, és azt mondta, nekem van igazam, mostantól azt csinálok, amit akarok.

Latinovitscsal néha nehéz volt együtt dolgozni, néha nem – nincs összefüggés a tehetség és a viselkedés között. Talán csak annyi, hogy a kevésbé ismert színésznek nagyobb szüksége lehet a publicitásra.

– Kikkel volt a legjobb viszonyban?

– Ruttkaival és Latinovitscsal, Bessenyeivel, Szilágyi Tiborral, Pécsi Ildikóval, Béres Ilonával, Galambos Erzsivel. Az egész operai balettkarral. De ez több volt, mint ismeretség: Bessenyei Feri ebben a lakásban, nálam ünnepelte a hatvanadik születésnapját. Szinte együtt éltem azokkal az emberekkel, akiket fotografáltam. Ha nem vagyok Ruttkaival és Latinovitscsal olyan jó viszonyban, soha nem készül el a kettős portréjuk. Ahogyan Molnár Editnek az írók a társai voltak, úgy voltak nekem társaim a színészek. Kezdettől fogva tiszteltem őket. Például bizonyos felvételeket soha nem hagytam publikálni, mert tiszteltem a szemérmüket.

– Megmutatta nekik a képeket?

– Soha nem adtam le anyagot úgy, hogy előtte ne mutattam volna meg a színészeknek. És ha valaki azt kérte, hogy ez vagy az inkább ne jelenjen meg, akkor azt nem adtam ki a kezemből. A Ruttkai-anyagot sem azonnal publikáltam, sokáig gondolkoztak azon, hogy mi legyen a sorsa. Az is gyakran előfordult, hogy a színészek kértek meg valamire, amit én természetesen megcsináltam, és soha nem fogadtam el érte pénzt. Ha egy színész azt mondta, ma nincs jó passzban, és nem akarja, hogy így fotózzam, menjek inkább holnap, akkor nem kezdtem el győzködni, hanem visszamentem hozzá másnap. Nem alázatos voltam velük, hanem valóban tiszteltem őket. Ha megkérdeztek, elmondtam a véleményemet, de soha senkinek nem hazudtam azt, hogy zseniális, és ragyogó az előadás. Sokszor megtörtént, hogy tőlem kérdezték, milyen a jelmezük, az arcfestésük, kialakult egy társas játék, amiből idővel barátság lett. Nagyon sokat utaztam velük, külföldi vendégjátékokra kísértem őket.

– Mint az MTI fotósa?

– Nem, mindig személy szerint engem hívtak, a színház írt egy levelet az MTI-nek, amiben kérték, hogy engedjenek el a külföldi turnéra. Ebből rengeteg konfliktusom származott, a pártcsoport-bizalmi gyakran mondta azt, hogy nem. Tulajdonképpen ezért is jöttem el onnan. 1976 őszén kint voltam Indiában, sajtófotózást tanítottam hat hétig, öt-tíznapos turnusokban, elég rossz körülmények között. Amikor a hat hét letelt, azt szerették volna, ha maradok még, de amint lehetett, hazajöttem, és boldog voltam, amikor megérkeztem Budapestre. Bementem az MTI-be, tele élménnyel, lelkesedéssel, „itt vagyok, élek, egészséges vagyok!” A rovatvezető azzal fogadott, hogy mennyit kellett miattam dolgozniuk, ez milyen borzasztó volt, hol voltam ilyen sokáig. Meg sem kérdezte, mi újság, hogy vagyok. Aznap este szólt itthon a telefon, Kalmár György hívott, hogy Új Tükör címmel egy új hetilap indul, ő lesz a főszerkesztő-helyettes, nincs-e kedvem oda menni riporternek és képszerkesztőnek. Szalay Zoltán, Farkas Tamás, Kékesdy Károly, Révész Tamás alkotta a fotós csapatot, később jött Felvégi Andrea. De nem csak a saját fotósaink képeit közöltük, az Új Tükör híres volt a nyitottságáról, hozzánk bárki bekopogtathatott.

Ha Kalmár két nappal később invitál, vagy ha az MTI-ben valamivel kedvesebben fogadnak, akkor nem jöttem volna el egyik napról a másikra, huszonöt évi munka után. Hirtelen kikerültem abból a védettségből, amit az MTI rangja jelentett. Rettentő nagy lelkesedéssel fogtam a munkához, de hamar kiderült, hogy kemény csatákat kell vívnom a fotós kollégák egy részével. Nem igazán fogadtak be, addig nem volt képszerkesztő, és hirtelen kapnak egy főnököt, aki beosztja a napjukat, és ezt nem tudták megemészteni. Azt sem nagyon tudták megemészteni, hogy a belpolitikai lapból kulturális hetilap lett, és emiatt másfajta igényeknek kell megfelelni. Biztosan én is követtem el hibákat, nem tettem le a gépet, képszerkesztő létemre sok fotóm jelent meg, úgy tűnhetett a szemükben, hogy magamnak osztom ki a jó munkákat. A pofonok sorozatát kaptam, de úgy érzem, bármilyen nehezen is lehetett ilyen körülmények között dolgozni, a konfliktusok mégis az egyéni problémáim maradtak, és a lap színvonalán nem látszottak meg.

– Ön nagyon jó nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezik. Ezek mind a World Pressnek köszönhetők?

– A World Pressnek is, de a prágai székhelyű Interpress Photo nemzetközi sajtó szervezetnek is, ahová annak idején engem delegáltak Magyarországról. A World Press-szel való kapcsolatom is onnan ered, hogy 72-ben benne voltam az Interpress szófiai kiállításának a zsűrijében, aminek Joop Swart, a World Press elnöke szintén tagja volt. Megkérdeztem tőle, miért nem hozzák el Magyarországra a kiállításukat, mondta, hogy a magyar állam nem engedélyezi. Néhányan összefogtunk, ide mentünk, oda mentünk, végül 74-ben nálunk is bemutatták a kiállítást. Van egy szabályuk, a kiállítások helyszínein mindennek úgy kell kinéznie, mint Amszterdamban, nem lehet válogatni, kihagyni, átrendezni a képeket. Így Budapesten is látni lehetett Szolzsenyicin-portrét, kambodzsai képet, ami nagy szó volt. A World Pressnél egy személy három évig lehet zsűri tag, és az utolsó alkalommal kérték, hogy ajánljak valakit magam helyett. Korniss Pétert ajánlottam.

– Volt arra lehetősége, hogy fiatalokat menedzseljen?

– A World Press Photo nem fedez fel fiatalokat. Senkiről nem tudok, aki azért kapott volna munkát, megbízást, mert díjazottként ismertebb lett a neve. Benkő Imre vagy Korniss Péter nem a World Pressnek köszönhette a kapcsolatait, hanem annak, hogy kiváló fotósok.

– Az Interpressnél mi volt a feladata?

– Évente kétszer-háromszor összeültünk, hogy a sajtófotó aktuális kérdéseiről beszélgessünk. Kétévente kiállítást szerveztünk, amiken a nyugati országok riporterei is meghívást kaptak – mint ahogyan a kelet-európaiak is részt vettek a World Press pályázatain; Joop Swart azt mondta, hogy a Kelet és a Nyugat közötti híd szerepét akarják betölteni, és ezért tényleg sokat tettek. Például a zsűrinek minden évben volt szovjet tagja, ez persze millió konfliktussal járt, soha nem az jött, akit szerettek volna, meghívták Baltermancot, és eljött helyette a főszerkesztő, de mégis, közeledett egymáshoz a két tábor. Nagyon sok szovjet fotóssal volt jó kapcsolatom, Baltermanccal, Karenyinnal, a Rodcsenko családdal. A jó kapcsolataimnak köszönhetően sok kiállítást tudtam elhozni Magyarországra.

– Robert Capa magyarországi képeit is Ön hozta el?

– Ennek az az előzménye, hogy 1978-ban a World Press zsűrijében összekerültem John Morrissal, Capa egyik legjobb barátjával. ő az az amerikai újságíró, aki 1944 nyarán Londonban várta a normandiai partraszállás anyagait. Tőle tudom, hogy Capa az elsők között ment, elfényképezett két tekercs filmet, amit azután átküldtek a Life londoni irodájába. A laboráns, izgalmában, hogy micsoda anyag van a kezében, a szárításkor leolvasztotta a réteget a két negatívról, és a két tekercsnyi negatívból csak tizenegy kocka maradtmeg. Együtt voltunk a zsűriben, mindenféléről beszélgettünk, és amikor szóba került Capa, mondtam neki, milyen régóta próbálom rávenni Cornell Capát arra, hogy eljöjjön Magyarországra, nem is tudom, hány levelet írtam neki, de egyikre sem válaszolt. Azt mondta John, hogy van egy utazó Capa-kiállítás Európában, megpróbálja elhozni Budapestre. A kiállítás létre is jött a Műcsarnokban, a Fotóművész Szövetség szervezésében. A fényképezés 150. évfordulójára kiírt nemzetközi pályázat zsűrijébe ismét meghívtam Cornell Capát, ő megint nem reagált, de eljött helyette a Magnum főszerkesztője, akinek elsírtam, hogy képtelenség Cornellel kapcsolatot teremteni. A főszerkesztő megígérte, hogy majd beszél vele. Egy hétfői napon utazott el, kedden este megszólal a telefonom, „Itt Cornell Capa. Mikor jöhetek Magyarországra?” Eljött, viszszament, és mielőtt másodszor is eljött volna, azt mondta, hogy Robert Capa legtöbb képét már szinte mindenki ismeri. Inkább elhozza az 1948-ban, Magyarországon fényképezett anyagot. Néhány képet nekem ajándékozott, a többit a Szövetségnek adta. Ma már az összes fénykép a Fotómúzeumban van.

– Kiderült, hogy korábban miért nem reagált a leveleire?

– Elmondta, hogy minden kapcsolatot meg akart szakítani Magyarországgal. Roberttel ellentétben, ő csak a harmincas évek végén ment el, az édesanyjukkal együtt. (Elmesélte, hogy Amerikában az összes fotós ismerte a lecsót, mert az anyukája mindenkit megtanított lecsót főzni.) Cornell 1939-ben egyértelműen a fasizmus elől ment külföldre, és amiatt, ahogyan a magyarok a zsidókkal viselkedtek, többé hallani sem akart Magyaroszágról. Amikor először jött, megjelentettem egy hírt valamelyik újságban, hogy Cornell Capa hosszú idő után újra Budapesten van. A hírt olvasva három volt osztálytársa megkereste a szállodában, eltöltöttek egy estét, és teljesen megváltozott, mintha kicserélték volna. Mintha minden negatívum, amit hosszú évek alatt felépített magában, szétfoszlott volna. Eleinte csak angolul volt hajlandó megszólalni, de amikor elutazott, már tökéletesen beszélt magyarul.

– Meddig maradt az Új Tükörnél?

– Egészen addig, amíg meg nem szűnt a lap. 1989 novemberében tudtuk meg, hogy december 31-ével megszűnik a szerkesztőség. Borzasztó érzés volt, mint amikor a fogoly megtudja a kivégzése dátumát. Minden problémám ellenére az életem nagyszerű időszakaként emlékszem vissza.

Elmentem nyugdíjba, utána jött a Színházi Élet, aminek Torda István volt a főszerkesztője és az MTI-s Diósy Imre a fotósa. Nagyon szerettem, kevés emberből állt a szerkesztőség – az Új Tükörnél egy időben ötvennégyen csináltuk azt, amit tizenöten is el tudtunk volna végezni –, egy nyelvet beszéltünk. 1991. februárjában Szebeni András elhívott egy találkozóra, mint elmondta, ismerőse, Havas Henrik létrehozta a HT Press ügynökséget, sajtófotót is szeretne forgalmazni, beszélgessünk róla. Mondtam Henriknek, hogy szívesen írok egy vázlatot, hogyan lehetne Magyarországon fotóügynökséget működtetni. Megírtam a tervet, Henriknek nagyon tetszett, azt mondta, dolgozzam ki részletesen, dolgozzam náluk. Mondtam, hogy nem, mert a Színházi Életnél vagyok, de nagyon szívesen betanítom azt, akit kiválasztanak a feladatra. Nem sokra rá, hirtelen, szinte egyik óráról a másikra, egy évi működés után megszűnt a Színházi Élet, és akkor szerződést kötöttem a HT Press-szel. Egy szerencsének köszönhetően, a World Pressen keresztül ismertem a legnagyobb fotóügynökség, a Gamma főszerkesztőjét…

– Bocsánat: nem a Magnum a legnagyobb?

– A Magnum sokáig egyáltalán nem adott el képeket, a Gamma viszont mindig „kereskedő” képügynökség volt, ma naponta negyvenkét országba küldi el a borítékjait, tíz-tizenkét, szöveggel ellátott riporttal, a világ minden tájáról; zseniális fotósok nagyszerű anyagai. A főszerkesztő egy World Press-összejövetelen elmondta, hogy az MTI 40-45 diájukat tudja eladni egy hónapban, és nem akarja elhinni, hogy ez így van. Nem tudok-e valakit, aki a magyarországi forgalmazásukkal foglalkozna. Mondtam, hogy én szívesen megpróbálnám. Az első hónapban több mint száz diát adtunk el, később háromszázat.

– Milyen tapasztalatok alapján tervezte meg a HT Press működését?

– Gyakorlatilag nem volt semmilyen tapasztalatom, ezért el kellett képzelnem, hogyan működne. Mint fotós, tisztában voltam azzal, hogy a fotóriportereknek milyen érdekvédelemre lenne szükségük; képszerkesztőként pedig azt tudtam, hogy egy lap, illetve képszerkesztő mit igényelne egy ügynökségtől. Ezek alapján elkezdtem gondolkozni. Amikor elkészültem a tervezettel, ami egyébként teljes mértékben figyelembe vette a magyarországi viszonyokat és ízlést, egy hevenyészett angol fordítást elküldtem a Gamma főszerkesztőjének, és kikértem a véleményét. ő elolvasta, és azt mondta, hogy a terv jó.

– Havas Henriknek miért lehetett szüksége fotóügynökségre?

– Ő egy ellen-MTI-ben gondolkodott. Akkoriban benne volt a levegőben, hogy – bár ez rossz szó – meg kell törni az MTI monopóliumát, az embereket sokkal több mindenről kell informálni, a tájékoztatáshoz sokkal mélyebb merítésre van szükség, mint amilyenre az MTI képes. A fotó ügynökségük akkoriban eléggé gyenge lábakon állt, és Henrik megérezte, hogy a hír- és képforgalmazásban üzleti lehetőség van, mert a nagy nyugati cégeknek a világtól korábban elzárt országokba való betörése még nem történt meg, bár már ott kopogtattak a küszöbön. A baj az, hogy bár a gondolat és a kivitelezés is jó volt, a folyamatos működést nem lehetett biztosítani, hiszen ahhoz sokkal több alaptőkére lett volna szükség, mint amekkora rendelkezésre állt. Ugyanis ha ma eladok egy képet, annak az értéke körülbelül fél év múlva érkezik meg, vagyis fél évig másból kell finanszírozni az ügynökség munkáját. Amikor láttam, hogy a HT Press nem tudja a külföldi partnereknek kifizetni az eladott képek árát, megmondtam Henriknek, hogy az ügynökséget csak korrekten lehet működtetni, és ha ez nem megy, akkor én elmegyek. Elkezdtem keresni a lehetőségeket, erről egészen furcsa emlékeim vannak. Valaki meghívott egy fantasztikus erőkkel induló céghez, és amikor odaértem a filmgyári telephelyükre, éppen banánhéjdobáló verseny zajlott; arra gondoltam, hogy az én koromban már nem feltétlenül kell ilyenben résztvennem. Egy másik, akkoriban induló ügynökségnél rögtön azt kérdezték, hogy mennyit pénzt, milyen irodabútort, számítógépet és kocsit kérek. Természetesen olyan helyen akartam dolgozni, ahol biztosítottnak látszott a hosszú távú munka. Ezért elmentem az Axel Springer kiadóhoz. A mai napig úgy gondolom, hogy nem voltam teljesen korrekt, amikor Kölcsényi Zoltánnal, akivel együtt dolgoztunk a HT Pressnél, egy szombati napon összecsomagoltuk a képeket, betettük egy kocsiba, és átvittük a Springerhez.

– A képanyag jogilag a HT Press tulajdona volt?

– Nem, ezek a nyugati ügynökségektől kapott bizományos képek voltak, vagyis nem a HT Press tulajdona. Úgy éreztem, hogy a pénz, amit „ott hagyok”, mert a lapoktól előbb-utóbb be fog folyni, egálban lesz a magammal vitt képanyag eszmei értékével. Semmi olyat nem vittem el, ami a HT Pressé lett volna, kivéve a fotóügynökség-gondolatot, aminek a kidolgozása viszont az én „termékem” volt. Nagyon sok adósságunk volt kifelé, ami miatt mindig én „áztam”, hiszen a partnerek engem ismertek, én bonyolítottam le mindent. A HT Press talán fél évig működött még, de már fotóügynökség nélkül. Sajnáltam, mert nagy vonzerőt jelentett az újságírók számára. Nika György főszerkesztésével elkezdtünk próbaadásokat adni, képet és szöveget együtt, telexen és telefotón, de kezdeti számítógépes megoldások is voltak már, sőt videostúdiót is működtettek, napi két óra, stúdióbeszélgetésekről fölvett anyagot adtak el a különböző kábeltévéknek, híradó gyanánt.

– Ön szerint tisztább lett a sajtófotó helyzete a kilencvenes évek eleji állapothoz képest?

– Néhány dolog letisztult. Akkoriban mindenki azt hitte, hogy a sajtófotóban sok pénz van, de senki nem gondolta végig, hogy ahhoz is sok pénzre van szükség, hogy a befektetés lassan, évekkel később, elkezdhessen megtérülni. A Nyugatról jövő nagy kiadóknak az volt az előnyük az itthoniakkal szemben, hogy az összehasonlíthatatlanul nagyobb alaptőkéjük fedezte a kezdeti évek deficitjét.

De hogy minden letisztult-e? Az az érzésem, hogy nem. Talán másabb lett, de tisztának nem lehetne nevezni. Soha nem volt annyi munkanélküli, létbizonytalansággal küszködő fotóriporter, mint ma. Hiányzik az a fajta biztonság, amit az „átkos” nyújtott, vagyis, hogy a riportereknek állásuk volt, és minden hónapban megkapták a fizetésüket. Ha valaki bekerült egy laphoz vagy az MTI-hez, és nem volt inkorrekt, nem lopott, nem erőszakolta meg a főnök unokahúgát, akkor onnan mehetett nyugdíjba. Ez jó is volt meg nem is, viszont mindenképpen biztonságot nyújtott. Ma senki nem tudhatja biztosan, hogy holnap is lesz feladata – és állítom, hogy ez a fotósok munkájának a színvonalára is kihat, hiszen mindenféle munkát el kell végezniük ahhoz, hogy meg tudjanak élni. Csak a legtehetségesebbek, mint amilyen például Gárdi Balázs, próbálkozhatnak meg azzal, hogy szabadúszóként próbáljanak érvényesülni. Egyébként nem véletlen, hogy korábban a Népszabadság riportere volt, hiszen Rédei Ferenc olyan fantasztikus módon foglalkozik a fiatalokkal, ami nem hogy Magyarországon, de külföldön is ritkaságszámba megy. Rédei másik titka, hogy hagyja a fotósokat szabadon gondolkodni, sőt kényszeríti őket a gondolkodásra.

– Önnek, a képszerkesztőnek és ügynökségvezetőnek, melyik riporteri alkat a rokonszenves?

– Ketté kell választani a kétfajta munkámat: vezetőként az a feladatom, hogy kiszolgáljam a lapokat, és bevételt szerezzek az ügynökségnek. A pénz ma a bulvársajtóban van, és nekik olyan képeket kell adnom, amiket képszerkesztőként a kezembe sem vennék.

– Dolgoztatnak-e az Axel Springernél magyar fotósokkal?

– Nem kérünk fel senkit, de ha valaki színvonalas anyagot hoz, és elfogadja, hogy az eladott kép honoráriuma körülbelül fél évvel később érkezik csak meg, akkor kiküldjük külföldre. De elég gyenge az érdeklődés, ugyanúgy, mint ahogyan itthon sem lehetne eladni egy Salgado-esszét. Ma a lapok arról akarnak képet, hogy Brad Pitt kézen fogva sétál valakivel, a yorki hercegnő félmeztelenül napozik, vagy csak kell valamilyen kép egy kutyáról.

Mindenki tudja, hogy Magyarország kicsi piac, a fotósoknak nagyon kevés pénzen kell osztozniuk. Úgy érzem, hogy Magyarországon mindig a sajtófotó volt a mostohagyerek a szakmán belül, mindig a riporterek dolgoztak a legnehezebb körülmények között. Ezeket a problémákat ki kellene beszélni. Természetesen én mindig a sajtófotót próbálom segíteni, ott vannak a gyökereim, és minél több helyen szeretném képviselni a riportereket. De ez nem azt jelenti, hogy a Fotóművész Szövetség ellenében dolgoznék. Ha fel tudjuk állítani a saját érdekszervezetünket, akkor kétszer olyan hatékonyan tudjuk képviselni az érdekeinket. Ha három szervezet is ugyanazt a személyt javasolja kitüntetésre, akkor nagyobb az esély, mint ha a Szövetség egyedül terjesztene fel valakit. Egyébként a Szövetség és a Fotóriporterek Társasága között soha nem volt ellentét, sőt mindig, minden fontos célért együtt, közösen léptünk fel. Nemrégiben vita alakult ki a dokumentarista fotóról, a szakma szinte már ketté is szakadt. Én már azt sem értem, politikailag hogyan szakadhatott ketté az ország, a szakma kettészakadását pedig még kevésbé értem. Le kell végre ülnünk beszélgetni! Itt, nálam, ezen a kanapén ült Jokesz Antal és a fotóesztéta Petrányi Zsolt, és arról beszéltek, hogy mik az elképzeléseik. Azt kérdeztem tőlük, miért utasítanak el mindent, miért nem ülnek inkább le beszélgetni a többi csoport képviselőivel.

– Hogyan jött létre a találkozó?

– Három évvel ezelőtt Budapesten rendezték a Nemzetközi Fotóügynökségek Európai Szervezete kongresszusát. Szerettek volna a kongresszus helyszínén, a pesti Vigadóban egy kiállítást, ami bemutatja a kortárs magyar fotót. A Vigadóban száznál több képet nem nagyon lehet elhelyezni, és tudtam, hogy egyetlen ember nem tudja eldönteni, kik férhetnek be a száz fotós közé. Arra gondoltam, hogy üljünk le az irányzatok képviselőivel, például Petrányi Zsoltékkal, és állítsuk össze közösen a listát. Kiderült, hogy semmiben nem tudunk megegyezni. A kiállítás nem is lett jó, mert semmiféle gondolati íve nem volt, csak száz kép egymás mellett.

Most is azt mondom, hogy beszélgetésekre van szükség, de nem olyanra, hogy akkor most beszéljük meg, miért rossz ez vagy az az irányzat, vagy megtámadják X fotográfust – ez nem beszélgetés.

– Arról mit gondol, hogy miért nem váltak világhírűvé a riportereink a rendszerváltás után?

– Mindenekelőtt tudnia kell, hogy Korniss Péter a külföldi szakmai körökben is rendkívül elismert, és most Gárdi Balázs is a legjobb úton van az igazán széles körű ismertség felé. A kérdésre válaszolva, az egyik ok például a szabadúszó életforma és munkastílus elérhetetlen volta lehet. Másrészt, felgyorsult az idő, minden gyorsabban történik meg, a karrierek is, egy perc alatt futnak fel és tűnnek el emberek, nincs arra mód, hogy valaki hosszú idő alatt szimbólummá váljon. Alapvető probléma, hogy Magyarországon a kilencvenes évek eleje óta egyetlen színvonalas magazin sincs. De már Nyugaton is alig van lehetőség arra, hogy valaki elmélyülten foglalkozhasson egy-egy témával, a Sternhez, a Life-hoz hasonló lapok vagy haldokolnak, vagy már el is tűntek, és az ügynökségek egy része is bármelyik pillanatban megszűnhet. A rengeteg tévécsatorna és az internet miatt megcsappant a fotósorozatok és -esszék iránti érdeklődés. Megváltoztak a szokások, az emberek alig olvasnak újságot. Én mindezt gyermekbetegségnek tartom, nem lehet, hogy az olvasás eltűnjön; mint ahogyan a fekete-fehér fotót sem a színes fényképezés nem tudta eltüntetni, sem a digitális nem tudja. Hiszem, hogy a klasszikus értelemben vett, dokumentarista sajtófotónak is van jövője.

– És mi hozhat újat a fotóriportban? Az új témák vagy inkább az új fotósok megjelenése?

– Szerintem nincs új téma, nincs olyan dolog, amit már valaki ne fényképezett volna. Az új megközelítésen, új látásmódon múlik minden. Annyi lakótelepi anyagot láttunk már, azt gondolnánk, semmi újat nem lehet elmondani róla. De ha valaki újragondolja ezeket, és képes a felszín alá hatolni, sok újat tud elmondani róluk. Ugye, mennyire hatnak Gárdi Balázs békásmegyeri képei; és ez kizárólag a látásmódjának köszönhető. Ugyanígy, Dezső Tamásnak a bezárt ügetőről szóló riportja azért hat, mert a saját véleményét fogalmazza meg.

– Melyik a mai sajtófotó legjellemzőbb tulajdonsága?

– Ha most a sajtófotóról beszélünk, akkor az, hogy digitális kamerával készült, színes kép. A fotós kétszáz képet exponál, és egy jó van köztük. Az eseményen háromszáz riporter dolgozik, a tizenöt ügynökségtől szinte ugyanazokat a képeket kapom meg, csak rezdülésnyi eltéréseket lehet köztük észrevenni. A dokumentarista fotóesszét leginkább az jellemzi, hogy erőteljesen visszatért a fekete-fehér fényképezés. Van egy másik trend, most a nagylátószögű objektív és a tudatos dekomponáltság a divat…

– Ugyanezt állította Paulius Normantas is a legutóbbi számunkban…

– Igen, valamelyik riporter díjat nyert egy ilyen képével, én speciel azt is tudom, hogy ki és melyik anyagával, és sokan elkezdték utánozni. Ez majd kifutja magát, és jön egy újabb trend. Most láttam néhány fotóesszét; úgy tűnik, a fotósok újra elkezdték használni a fényt, mint képalkotó eszközt.

– Mikor fényképezett utoljára?

– Ha a családi képeket nem számítom, akkor idén van a tizedik évfordulója. Erkölcsileg nem tudtam összeegyeztetni, hogy riporter is vagyok és ügynökségvezető is. A színházi fotózást pedig hatvanéves koromban hagytam abba, nem akartam megvárni, hogy a színházak sajnálatból kérjenek fel munkára. Néha még ma is gyötrődöm, a színházban töltöttem az életem felét, belehalok, hogy nem lehetek ott.