EGY ÚR ARADRÓL

Az amatőr fotográfia hazai története ma még kevéssé ismert és feldolgozott. Míg az utóbbi években – elsősorban a Magyar Fotográfiai Múzeumnak és Kincses Károlynak köszönhetően – a széles közvélemény megismerte, „befogadta” és a magyar kultúra részeként tartja számon a külföldre ment, ott világsikert aratott nagyságokat, Lucien Hervétől Brassa?ig, az amatőr fotózás nem kevésbé értékes világában egyelőre sok a fehér folt. Az egyiket éppen most számolta fel, legalább részleteiben, a Múzeum kiállítása és az ahhoz kapcsolódó, igényes kivitelű könyv. A fotótörténeti sorozat 36. kötete Jacques Faix, a század fordulóján élt aradi zongorakészítő és amatőr fotós életművét dolgozta fel, és mindenekelőtt közzétette Faix képeit. A fotókon vad tátrai hegyeket látunk, a sziklákon Faix felesége sétál tollas kalapban, hosszú, csipkebetétes szoknyákban, szalagjai lazán kioldódnak, arcát félig eltakarja a kalap, kézen fogva vezeti hófehér harisnyás, girardi-kalapos kisfiát. Máshol egy hajó tatján állnak, körülöttük tó és hegyek, az asszony félénken, mégis kacéran pillant a kamera felé, válla mögött könnyedén száll a selyemsál.

Kedvenc képemen a francia impresszionisták jellegzetes beállítását az alföldi pocsolyák vize tükrözi vissza, a hosszú szoknyás nőalak kezében és kalapján frissen szedett virág, egy másik vízfoltban a matrózruhás kisfiú sétáló alakja kettőződik meg, valahol messze a háttérben a harmadik alak: a gémeskút antropomorf kontúrja teszik teljessé a kompozíciót. A magyar piktorialista fotózás csúcspontján járunk, a 20. század elején, Magyarország egyik legjelentősebb polgárvárosában, Aradon. Itt tanulta ki az asztalosmesterséget a Jakab névre keresztelt, de magát – a vezetéknevéhez illően – franciásan Jacques-nak nevező Faix mester. Háza, szalonja ismert értelmiségi-művész találkozóhely volt, Ady Endre és Pablo Casals is vendégeskedett nála. A ház vonzereje a zene, a művészetpártolás, a fotózás volt, és nem utolsósorban két – egyaránt énekesnő – feleség; a második aszszony kivételes szépség hírében állt, de róla már nem maradt fenn fénykép.

A kiállításon és a Kincses Károly tanulmányát is tartalmazó könyvben azonban csak egy bő évtized képeit láthatjuk. Az első felvétel 1899-es, az utolsó 1913-as keltezésű. A kötetben közölt családfából tudjuk, hogy Faix 1950-ben halt meg Aradon, de az 1920-as évek után semmilyen adatot nem találni róla. Trianon után a hajdani polgárváros egy másik világba került át. Sem az annyira keresett, országszerte ismert Faix-féle zongorák nem élték túl az elszakadást, sem Faix további fotói. Életéről is keveset tudunk. Az biztos, hogy az 1920-as évek közepéig még szerepelt a pályázatokon és kiállításokon, de hogy utána hogyan alakult civil és fotográfusi élete, arról a kötet – feltehetően a dokumentumok hiánya miatt – semmilyen támpontot nem adhatnak. A 60-as évektől képei ismét feltűntek egy-egy gyűjteményes tárlaton; a magyar fotótörténet a modernizmus gyökerei között tartja számon.

Ugyanakkor a kiállításon bemutatott, hiányos életmű is meglepően egységes képi világot tár fel. Az az alig másfél évtized, amelyből a ránk maradt képek származnak, a magyar polgári kultúra kivételesen virágzó periódusa volt, amikor egy zongorakészítő mester passzióból megrendelhetett magának egy sor vadonatúj technikai eszközt, jól ismerhette a fotózás eljárásait, és olyan városi amatőr fotóklubot működtethetett, amelyre országszerte, sőt bécsi, drezdai kiállítások szervezői is felfigyeltek. Képei nem csupán a szakma belső adatai maradtak, Faix-ról egy országos hetilap kritikusa is mint jelentős művészről írt.

A zongorakészítő azonban elsősorban filiszter volt. Kemény rendszabályok között uralta a családot, és a romantikus tájakon, melyeket szívesen fotózott, nem szamárháton döcögött, hanem feleségével és fiával, nagypolgári módon utazgatott. Képein semmilyen szertelenség nem érhető tetten. A jellegzetest kereste, nem a különlegest. Velencei utcarészletei is inkább a hidak ívének fény-árnyék kontrasztját örökítik meg, mint Velence egyedi ízét. A magyar Alföldön lefotózott kéveszedő asszonyok ugyanolyan sorban állva hajolnak a földre, mint ahogy a hazatérő libák a kertkapu előtt. Kihalt utcarészletek, ismert budapesti városképek, baktató cseléd a prágai Károly-hídon. a család egy karácsonyfa előtt, elhagyott szélmalom, a Tabán macskaköves utcáin végigfutó fénypászma. Kevés ember, kevés mozgás, pontos beállítások. Időtlen megfogalmazások, intenzív tájélmény. Nem csupán a festői attitűd, de egyfajta civilizációs büszkeség, ember és természet egyenrangú kapcsolata bomlik ki a fényképekből.

Ez az időtlenség Trianon után személyes élményévé vált Faix-nak, mint a hozzá hasonló polgároknak, akik egy tollvonással egy másfajta világba, másféle kultúrába, másik országba kerültek. Nem tudjuk, tovább működött-e 1918 után a zongoraműhely, volt-e pénze, módja Faix-nak a lelkes és igen sikeres amatőr fotográfusi tevékenységét folytatni. 1950-ben halt meg. Özvegye néha zongoraórákat adott, de az unokák beszámolóiból tudjuk, hogy fő megélhetése a családi értékek eladogatása volt. A Faix-féle zongorák közül egyetlen ismert darab sem maradt fenn. A családi ház tönkrement, a 2004-es fotók lehangoló látványt nyújtanak a kötetben. Csak néhány dokumentum és Faix amatőr képei élték túl a század viszontagságait.

Götz Eszter