AZ ELSŐ MEGLEPETÉS

A Magyar Fotóművészek Szövetsége 2006-ban méltó módon szeretné megünnepelni alapításának 50. évfordulóját. Az egyik tervezett programpont: egy olyan enciklopédia megszerkesztése és kiadása, amelyben minden volt és jelenlegi tag szerepelne életrajzával, arcképével és egy – lehetőleg őt reprezentáló, emblematikus – főművével. Ez év márciusában, vélhetően a legnehezebb végén megragadva a dolgot, kezdtem az anyaggyűjtési munkához: az elhunyt alapító tagjaink adatainak és képeinek felkutatásához. És szinte már „nyitányként” hatalmas meglepetés ért…

Az elmúlt évtizedekben, időről időre felütve a Foto 1956-os évfolyamának szeptemberi számát és olvasgatva a július 28-án, a Fészek klubban megtartott alakuló közgyűlés beszámolóját, a 115 alapító tag névsorát böngészgetve, rendre megakadt a szemem Pioker Ignác nevén. Hogyan kerülhetett a kor híressége, a Kossuth-díjas sztahanovista gyalus a Szövetségbe? Természetesen akkoriban mindenki ismerte őt, kamaszkorom ünnepeltje volt a sajtóban, a rádió híradásai közt szerepelt naponta, hiszen abban az időben a munka hősei voltak a sztárok.

Amikor aztán – csaknem egy évtizede – a negyvenesztendős Szövetség történetének megírásába fogtam (Fotóművészet 1977/1-2, 3-4, 5-6), a fenti kérdést feltettem Rév Miklósnak, örökös tiszteletbeli elnökünknek, aki jól ismerte a jeles személyiséget. Azt válaszolta, Piokert nem csupán azért választották be a Szövetségbe, sőt, annak Tanácsadó Testületébe, mert a legfelső körökbe bejáratos lévén, számtalan szolgálatot tehetett a magyar fotográfia ügyének, hanem mert valóban jól fényképezett. A közlés megjelenése után persze jó néhányan hümmögve csóválták a fejüket, imígyen juttatva kifejezésre kételyeiket. Jómagam azonban mindig valamiféle titkot éreztem megbújni a mélyben, ezért is fogtam nyomozásba.

A telefonkönyvben kutatva bukkantam rá a két Pioker testvérre, akik egy közös, de kettéosztott újpesti házban laknak családjaikkal. Első szóra szívélyesen hívtak meg és fogadtak. Megvallom, sovány reményekkel indultam hozzájuk, boldog lettem volna, ha egy-két közölhetőt találunk édesapjuk képei között. Aztán Pioker Gyula és Attila elkezdték előszedni az épület különböző zugaiban, padláson, pincében és szekrények mélyén – egyébként gondosan őrzött – képdobozokat, albumokat, paszpartuzott és bekeretezett fényképeket. És pillanatokon belül döbbenten ébredtem rá, hogy tévedésben éltünk ez ideig, és évtizedek óta értékes képanyag rejtezik a Pioker-hagyatékban. A fotók nézegetése és beszélgetés közben pedig egy különös élettörténet bontakozott elő a két fiú visszaemlékezéseiből.

Pioker Ignác 1907. január 11-én született Temesrékáson és 1988. november 1-jén hunyt el Budapesten. Az erdélyi származás mélyen beivódott gondolkodásmódjába és meghatározó hatással volt ifjúkorára, pályájára. Környezete tájainak és a természetnek szeretete végigkísérte útját, még ha az életének második felében végzett közszolgálati teendői meg is nyirbálták szabadidejét. Eredetileg géplakatos szakmát tanult, majd 1929-ben áttelepült Magyarországra, és a kezdetektől nyugállományba vonulásáig hűséges maradt munkahelyéhez, a mai napig időnként nevet változtató Tungsram, illetve Egyesült Izzó lámpagyárhoz. A még nőtlen fiatalember hatalmas túrákat tett az erdélyi, majd áttelepülése után pedig más magyar területeken. Szűkebb pátriája, Újpest környéke számos képén fedezhető fel. Az idő tájt egy 6x6-os Zeiss Ikon géppel fényképezett, s ezt csak később cserélte le egy kisfilmes Yashicára.

Mindemellett kiváló atléta volt. A mára megsárgult, eredetileg zöld, híres sportújság, a Nemzeti Sport 1933. október 16-i számában megjelent egy rajz, amely az UTE országos bajnokságot nyert 4x1500 méteres váltójának tagjait ábrázolta. A harmadik futó Pálfi neve mögött Pioker Ignác rejtezett! Az akkori idők rendelkezése szerint ugyanis sportpályára kizárólag magyar névvel lehetett versenyzőként lépni. De magánéletében és a munkahelyén megőrizhette eredeti nevét.

Az 1944-ben született Gyulának és 1947-es öccsének, Attilának érthető módon nincsenek saját emlékei apjuk korábbi életével kapcsolatban, csupán elbeszélésekből alkothattak arról az időszakról egyfajta ködbevesző képet. Kisgyerekként már a falakon lógó, régen született fotók, a papa előéletének lenyomatai között teltek mindennapjaik. Így aztán nem tudnak válaszolni például arra a kérdésre sem, hogy kitől tanult apjuk fényképezni.

Noha mindent megőriztek, nem leltek egyetlen fotóskönyvet sem. Pedig a fennmaradt produktumok arról tanúskodnak, hogy Pioker Ignác az eleve meglevő adottságok mellé számos ismeretet is szerzett. Ami a felvételeinek technikáját illetően bizonyosnak látszik: tudatosan használt szűrőket, és filmjeit maga hívta elő, valamint képeit is saját kezűleg nagyította. Eközben különböző színű (krém, sárgás, zöldes stb.) és felületű (matt, kristály, finomszemcsés és egyéb) fotópapírokat használt, néha beiktatva a fotós üzletekben (például a HAFA boltokban) készen kapható fóliákat. Ismerte és alkalmazta a barnítási és más színezési eljárásokat. Maga paszpartuzta és keretezte a fotóit. A kiállítási méretű képek elő- és hátoldalán elvétve található képcím vagy más adat, vagyis ezeket jobbára saját lakásának díszítésére vagy ajándékozásra készítette, tehát nem szánta a nyilvánosságnak. Ezzel együtt fiai emlékeznek egy képre és a hozzá fűződő, vissza-visszatérő, fájdalmas történetre. Valamikor a harmincas évek vége felé részt vett az AGFA nagy pályázatán és 100 pengős díjat nyert egy alkonyati, a Parlamentet ábrázoló fotójával, amelyen az előtérben egy gázlámpa állt. Nagy bánatára a negatívot át kellett adnia, és csak egyetlen kópia maradt a birtokában. Jellemző módon jóval később, amikor országgyűlési képviselő korában egy idős hölgynek elintézte, hogy kivándorolhasson Caracasba, az illető elkérte a képet, hogy minden áldott nap emlékezhessen jótevőjére. És Pioker nekiadta. A fiúk akkor látták utoljára a fotót.

A képzését illetően mégis akad egy halvány nyom. Bizonyos, hogy kapcsolatban állt Rónai Dénessel, a magyar fotográfia kiválóságával. Megmaradt ugyanis két merőben különböző, nagy időkülönbséggel készült, Piokert ábrázoló, műtermi portré, amelyeken Rónai szárazbélyegzője látható. Az idősebb kori pedig különösen izgalmas: ezekből három példány 30x40 cm-es kiállítási méretű kópiát is Piokernek adott az idős mester. Érdekességük, hogy feltehetően az általa feltalált és szabadalmaztatott, több rétegben, saját kezűleg felvitt emulziójú papírra készültek. (Rónai már a század elején kísérletezett saját előállítású papírral, majd ezt Mattalbumin néven gyártotta és árusította egy német cég. Jóval később, 1950 novemberében pedig egy újabb, több rétegű fotópapírról szóló találmányi leírását adta be az Országos Találmányi Hivatalba). Valószínű, hogy ezek a találkozásaik túlmentek a fotós és modellje alkalmi viszonyán, inkább lehettek szakmai jellegűek, amelyek során Pioker értékes tanácsokkal gazdagodhatott. Mindenesetre, ha alaposabban vizsgáljuk a képeit, azonnal feltűnik biztos kompozíciós érzéke, továbbá, hogy ismerte az alapvető esztétikai szabályokat: tisztában volt az átlós vonalvezetés, a folthatás, a térelosztás mibenlétével és egyéb fotográfusi cselszövényekkel. Kedvelte a dekoratív felhőzetet, a víz különböző halmazállapotaival díszített tájakat, s fontosnak tartotta a jég és a hó anyagszerűségének hűséges tolmácsolását – mindezeket biztonsággal uralta. Fiai szerint mindig arra törekedett, hogy szerepeljenek a tájképein emberek. Ezért is bukkan fel számos alkalommal felesége, illetve későbbi – immár csak családi jellegű – emlékfotóin a két gyerek, akiket „állandóan beküldött a képbe”. De sok esetben ő is felismerhető: a szeretett bricsesznadrágjában rótt magányos fotóportyáin állványra helyezte gépét, és önkioldóval örökítette meg magát.

Jól érzékelhető, hogy tájékozott volt a fotográfia ügyeiben, figyelemmel kísérte a magyaros stílus sikeres, hódító útját, s ennek hatása nyomon követhető munkásságában. A gyökeres fordulat 1943-ban következett be, amikor megházasodott. Azután életét családjának és munkahelyének szentelte, nem is szólva a későbbi változásról: országgyűlési képviselősködése maradék idejét és energiáját is felemésztette. Tanulságos annak felidézése, hogy miként találta meg és választotta ki a „Rákosi-rendszer” a magyar sztahanovista élmunkás szerepre. Pioker feladata az izzógyártó gépsor legkényesebb részének, a vákuumszivattyúnak elkészítése volt. Ezt hallatlan precizitással végezte. Jellemző történet, hogy egyszer valamelyik fontoskodó vezetőnek arra az instrukciójára, miszerint az egyes darabok megmunkálását hajszálpontosan kell csinálni, Pioker azt válaszolta: – A hajszál nagyon vastag és durva valami, annál sokkal finomabban lehet és szükséges gyalulni!

Ami azonban ennél fontosabb, ezt meg is tudta cselekedni. Legendásan „háklis” volt a gépére, ahhoz rajta kívül senki más nem nyúlhatott. Emellett a késeit maga köszörülte, az előírásostól teljesen eltérő szögben, viszont a végső produktum őt igazolta. Termelési eredményeinek százalékos mutatói – számos sztahanovista társától eltérően, akiknek keze alá „képen kívülről” egész csapat dolgozott – merőben más okokból nőttek. Pioker panaszkodott a főnökeinek, hogy ha egyszer már elindította a gépet, sokszor akár két órán át nincs semmi dolga annak szemmel tartásán túl, s ő addig unatkozik. Erre kapott még egyet, mire rögtön duplájára emelkedett a teljesítménye. Így került a legfelső körök figyelmének fókuszába. Elismerésre méltó viszont, hogy később, amikor többször is ki akarták emelni és irodai munkát ajánlottak magasabb fizetéssel, ezt rendre azzal hárította el: csak olyasmivel látja értelmét foglalkozni, amihez igazán ért. Ezt a munkáját jutalmazták 1951-ben Kossuth-díjjal és utóbb még számos, magas állami kitüntetéssel. Az 1953-ban kapott A Szocialista Munka Hőse kitüntetés feljogosította volna, hogy már 55 évesen nyugállományba vonuljon, ám ő még a „normál” korhatárra is két és fél évet „ráhúzott”, mert nem óhajtott ilyesfajta kiváltságot igénybe venni.

Országgyűlési képviselőként (1953–85 között) komolyan vette a megbízatását, és az őt felkeresőknek számtalan ügyes-bajos dolgát intézte el, a lakásgondok enyhítésétől a munkahelyi problémákon át a katonaságtól való felmentésig. Ez utóbbi alól a kivétel Attila fia volt, akinek azt mondta: – Vonulj csak be, nem fog megártani!

Mindezek nyilvánvalóan roppant időrabló tevékenységnek bizonyultak, valószínűleg ezért is hagyott fel a saját kedvtelésből fényképezéssel. Fiai úgy emlékeznek, hogy csak nagyritkán, leginkább egy-egy közös kiránduláson vagy nyaraláskor fotózott, de ezeket a családi képeket is egy újpesti fényképészmesterhez vitte el kidolgoztatni. A gyerekek néha elkísérték apjukat, s emlékezetükben úgy él, hogy ezek a látogatások rendszerint hosszú, szakmai jellegű csevegésekbe torkolltak.

Mindazonáltal a háború előtti fotós múltról tudhatott az újságoktól vagy az MTI-től érkezett sok-sok fotóriporter, akik naponta fényképezték őt a munkahelyén és a Parlamentben, sőt még az otthonában is. (Fennmaradt például egy fényképalbum, amelyet feltehetően hivatásos fotós készített 1950 táján, és a Pioker család egy napját örökítette meg, temérdek 13x18 cm-es képen). A fotózások közbeni beszélgetések során pedig Pioker néhány elejtett megjegyzése elárulhatta, hogy nem laikusként szólalt meg. Ily módon többen is ismerhették fotográfusi előéletét és képeit, amelynek alapján aztán a Magyar Fotóművészek Szövetségét Előkészítő Bizottság joggal ajánlhatta őt a majdani tagok sorába.

Pioker Ignác számos tekintetben rendhagyó sorsán és életének történetén eltűnődve, jó néhány gondolat és kérdés merül fel. Az egyik legfontosabb: a magánéletnek és a történelem forgatagának egymásra hatásai miként tolhatnak hátra vagy akár olthatnak ki értékes képességeket és törekvéseket, mégoly erős egyéniségek esetében is? (Hasonló sorsfordulat, ugyancsak házasságkötés miatt másokkal is megtörtént, például Szenczi Mária – szintén alapító tagunk – esetében, akinek művészi ambíciói alig fél évtizedre terjedtek ki). Egy másik, nemkülönben érdekes, ám alighanem nehezen megfejthető talány: vajon hány kevéssé ismert vagy akár mindmáig ismeretlen fotográfus munkái lappanganak még családi albumokba, dobozokba vagy fiókok mélyére rejtve?

Kíséreljük meg őket napfényre segíteni, közkinccsé tenni.

Markovics Ferenc

Kiegészítések a képaláírásokhoz:

(1) Rónai Dénes két, legalább egy évtizednyi időkülönbséggel készített arcképe (és egyéb tények) azt sejtetik, hogy kapcsolatuk árnyaltabb volt az alkalmi modell-fényképész viszonynál: lehet, hogy itt a tanítványát fotózta a mester?

(2) Nőtlen fiatalemberként még – ötvözve természetszeretetét a pénzkereseti lehetőséggel – hivatásos túravezetést is vállalt. Eközben bebarangolta többek között a Békás-szoros környékét, eljutott a badacsonyi sziklaalakzatokra és nem pihentetve fényképezőgépét, lefotózta ezeket a budai hegyeken átfutó patak hídjával vagy éppenséggel Krasznahorka várával egyetemben

(3) Ama bizonyos HALIÉ-fóliával készített, rézkarc-hatású képek. A repkényes kapu valószínűleg Vajdahunyad várában, a másik talán a Tabánban született. A ruszin parasztot ábrázoló kép egyike Pioker kézzel színezett kísérleteinek

(4) És ellenfény, csillogás sok-sok felvételen: a magyaros stílus korszakának legfőbb jellegzetességei a felhőzeten, a kőszegi párás erdőben, a vizeken avagy a margitszigeti zenélő kút havas lépcsőjén. Nem csak szerette, de nagy technikai biztonsággal adta vissza a hó anyagszerőségét