ARCCAL A NYOMTATÁS FELÉ

Digitális kép, mint tudjuk, nincsen. Amikor éppen digitális, akkor nem kép, csak adattömeg. Láthatóvá, nézhetővé az „analogizálás“ teszi, ennek eredményeképpen születik a képernyőkép, vagy az ilyen-olyan hordozóra előállított „nyomat“. Ez utóbbi, a papírkép nemcsak nekünk, fotográfusoknak és műélvezőknek fontos (hiszen mi voltaképpen ezt tekintjük a fotográfia legtermészetesebb megjelenési formájának), hanem a fotóiparnak, a fotóbiznisznek is. Tudni kell, hogy ennek a fotóüzletnek a maga viszonylagosan kicsiny felhasználásával legkevésbé sem a fotóművész, de még nem is a hivatásos fotográfus a főszereplője. Az ezüstalapú fotográfia nagy üzletét a világ sokmillió privát fényképezője, pontosabban az általuk elkattogtatott mérhetetlenül sok filmtekercs és a laborokból kitekergőző végtelen hosszúságú fotópapír-kilométerek, felhasznált vegyszertonnák éltették. A családi fényképezkedéshez fényképezőgépet (vagy egy mobiltelefont legalább…) ezután is kell venni, de a Nagy Üzleten befoltozhatatlan réseket ütött, hogy a filmnek, a vegyszereknek és a fotópapírnak – úgy tűnik – leáldozott. Gondolhatnánk, hogy emiatt főjön csak a gyártók feje, de ne feledjük, hogy a fényképezés szakmai arisztokráciája jó száz évig abban a kiváltságos helyzetben élt, hogy lényegében nem kellett eltartania (vagy legalábbis csak kicsiny részben kellett) azt az iparágat, amelynek kényeztetett haszonélvezője volt.

Eleddig az egyszeri gépvásárlást folyamatosan ismétlődő filmvásárlás és szolgálatás-vásárlás követte, és ha a digitális fényképezés egyáltalán változtat valamit, a legnagyobb változás talán éppen ebben lesz. Most még persze a digitális gépek piaca nem telített, és az ezüstalapú fényképezés látványos visszaszorulása sokakat ösztönöz az újdonság megvásárlására, de a dolog túlhajtottsága abnormális: egy párszázezer forintos amatőr gép hét, nyolc hónapos, vagy egy négy-ötmilliós (ez sem pixeles, hanem forintos) profi hátfal másfél éves elavulási ideje előbb-utóbb nem a gyors fejlődés érzetét fogja a vásárlóban kelteni, hanem talán azt, hogy bolondnak nézik.

A nyomtatással látszólag más volna a helyzet. Ez a festék és a hordozó révén valóban megadhatja a folyamatosan megújuló bevételek reményét. Ezt a reményt még az is édesítette, hogy a digitális gépekkel önfeledtebben megy a kattintgatás, magyarul a korábbiakhoz képest több, esetleg sokkal több felvétel készül. A lelki szemek már látták az eladott nyomtatók millióit, a töménytelen tintapatront, speciális nyomtatópapírt, és a fotóminőségű nyomtatási technológia talán éppen ennek a reménynek és a befektetett szellemi energiáknak is köszönhetően szinte pillanatok alatt bámulatos színvonalat ért el. Nekem személy szerint az a meggyőződésem, hogy a privát fényképezők millióinak nyomtatási igényeit tévesen mérték fel, mert egyáltalán nem kalkuláltak azzal, hogy a film nélküli, tehát olcsóbb, „felelőtlenebb“ kattintgatás más összetevőkkel együtt éppenséggel az ellenkező irányba is vezethet. Könnyen lehet, hogy az emberek nem több képet akarnak majd kinyomtatva látni, hanem szinte semmit. Elég lesz nekik a képet monitoron, képernyőn, interneten egyszer megnézni, és tudni azt, hogy a felvétel (mondjuk egy CD-n) „megvan“. Emiatt tartom nagy ötletnek az „olcsó“, tehát nem állandó újratöltésre, hanem egyszeri töltésre és azután tárolásra szánt memóriakártyát, mert a parttalanul áradó képeket már CD-re írni is nyűgös dolog. Létezhet persze ennél rosszabb alternatíva is, hogy a képek, jobban mondva a rengeteg semmitmondó nevű képfájl a memóriakártyáról, esetleg a számítógép merevlemezéről a kukában landol majd, helyet adva a következő gazdag termésnek.

A nyomtatáshoz mégis viszszakanyarodva, a mára elért színvonalat komolyan bámulatosnak tartom. E sorok megírására mégsem ez, hanem már egy újabb fejlesztés ad apropót. Az Epson ezidáig futó professzionális, hétszínű pigmentalapú (UltraChrome) tintát használó tintasugaras nyomtatói, a Stylus Pro 4000, 7600 és 9600 nemcsak a pénzhamisításig, műkincsmásolásig elegendő nyomatminőséget biztosítottak, hanem már hetven-nyolcvan éves élettartamot is, megfelelő tárolás esetén. A gyártó most mégis újabb sorozattal rukkolt elő. A fejlesztés a tintát, magát a nyomtatót és a meghajtó szoftvert egyaránt érintette.

*

Az Epson UltraChrome K3 rendszer már összesen kilenc színes tintapatront jelent. Az eddigi matt-, illetve fotó-fekete, világos fekete, cián, világos cián, bíbor, világos bíbor és sárga tintákhoz kilencedikként a világos-világos- (vagy mondjuk így: extra-világos-) fekete festék társul, a képek legvilágosabb tónusainak minél tökéletesebb visszaadása érdekében. A vízbázisú, pigment alapú tinták megfelelő hordozón színes nyomatoknál 75 éves, fekete-fehér nyomatoknál 200 év tartósságot eredményeznek, az EPSON igérete szerint. A pigmenteket gyantabevonat veszi körül, ami a papírhoz való kötődésüket javítja, de szerepe van a színvisszaadásnak és a nyomat nedvesség- és karcállóságának javulásában is.

A tinták mellett a printerek nyomtatófeje is változott: a színenkénti 96 fúvókát 180-ra cserélték, ami a nyomtatás sebességének majdnem duplájára növekedését eredményezi. Arról nem szól a fáma, hogy a mikroméretű fúvókák beszáradása, hatékony tisztítása dolgában történt-e előrelépés, ellenkező esetben nem árt, ha kedvenc nyomtatónkat nyaralásra is magunkkal viszszük, hogy a rendszeres használattal, vagy legalább időnkénti purgálással a beszáradásnak elejét vehessük. A fúvókákat tartalmazó piezoelektromos, tehát mellesleg festékbarát nyomtatófej olyannyira lelke a nyomtatónak (és ez az árában is tükröződik), mintha a nyomtató csupán dekoráció lenne a fej körül. Persze végülis éppen erről van szó: a képet a fej csinálja, a nyomtató csupán a fejet lökdösi, és a papírt huzigálja…

A fejlesztés harmadik összetevője a meghajtó szoftver. Tudni kell, hogy a színhűség nem önmagában a nyomtató dolga, az egy összehangolt, kalibrált (és időnként újrakalibrált) rendszert igényel, aminek egy-egy összetevője a monitor és a nyomtató, és emellett még pontosan el kell végezni az állandó és változó beállításokat (pl. színterek beágyazása, nyomathordozó fajtája) is. Mégis, a nyomtató szoftvernek nagy jelentősége van abban, kellőképpen kézben tudjuk-e tartani a nyomtatás mikéntjét. Itt említem, mint rendkívül fontos momentumot, hogy ezek a nyomtatók, hozzájuk értve a tintát és a szoftvert is, nemcsak a színes labor státusára törnek, hanem, és ez számunkra talán még fontosabb, a fekete-fehér labor státusára is. Ez annyit jelent, hogy a fejlesztés jelentős része irányult a fekete-fehér tónusok tökéletes visszaadására, és az eredmény a demonstráció tanúsága szerint több, mint meggyőző.

*

A korábbi nyomtatók esetében az EPSON nem jeleskedett abban, hogy minden operációs rendszerre azonos szintű drájverek rendelkezésre álljanak, a Macintosh tizes rendszerére írt szoftver például szolgáltatásaiban elmaradt a többihez képest. Ez azért is különös volt, mert az EPSON igen jó pozíciókkal rendelkezik Franciaországban, ahol kiemelkedően magas százalékban használnak Apple gépeket. Ez az anomália most megszűnt, az új szoftver nemcsak áttekinthetőbb és lehetőségeiben sokkal gazdagabb a réginél, de a Mac OSX használók számára is teljes értékű szolgáltatást nyújt.

Az új nyomtatócsalád középformátumú (A3+) képviselője az Epson Stylus Photo R2400, a nagyágyúk (A2 - B0+) pedig az Epson Stylus Pro 4800, 7800 és 9800 típusok. 2005 őszére az egész család elérhető lesz a vásárlók részére.

Tímár Péter