A SAJTÓ NÉLKÜLI SAJTÓFOTÓ

Felemás képet mutat magáról a XXI. század elején a magyar sajtófotó. Sok minden változott, sok vacakság eltűnt végre. Némely területen nagyobb szerephez jutott a szakértelem. Ám a nagy áttörés nem következett be. A mai napig sincsen olyan napi- vagy hetilap Magyarországon, amelyiknek minden számát izgatottan várná a fotográfiai szakma, mert úgy sejthetné, hogy újabb és újabb friss, igényes és komoly fényképanyagok jelennek meg benne korszerű tálalásban.

Mutatja magát egy tehetséges, ifjú fotográfus-nemzedék, s jelen vannak a nagy túlélő középkorúak, de jószerivel nincsen szakmai megrendelésük, hiába árasztják el a hazai piacot a színes magazinok és hetilapok. S hiába nyert teret magának az on-line sajtó. A fotóriporterek egzisztenciálisan egyre kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülnek, ahogyan szinte mindenki a médiában. A bulvárlapok a kereskedelmi tévékkel karöltve gyakorlatilag elfordultak a valóságtól, s bezárkóztak a média-kreatúrák áluniverzumába. A magyar sajtó egészéről az mondja el a legtöbbet, ami kimarad belőle naponta, hetente és évszámra. Az ösztöndíjaknak és pályázatoknak köszönhetően pedig lassacskán megszületik a hazai specialitás: a sajtó nélküli sajtófotó.

Vázlatosan áttekintettük a legfontosabbnak vélt területeket, és megkérdeztük a honi sajtófotográfia néhány aktív szereplőjét, hogyan látják az elmúlt tizenöt év változásait.

Képszerkesztők hatalomátvétele

Nem túlzás azt állítani, hogy a Magyarországon kiadott sajtótermékek nyomdai, tördelési és képi színvonala általában véve emelkedett. Ez főleg annak köszönhető, hogy szerencsére a rossz technikai színvonalon előállított, vizuálisan igénytelen termékek többnyire eltűntek a piacról. A mai tizen- és huszonévesek nyilván el sem tudják képzelni, hogy mintegy negyedszázada volt olyan országos napilap (a Magyar Hírlap), amelyben nem fotókat közöltek, hanem XIX. századi hangulatú, de gyakran azoknál jóval igénytelenebbül megrajzolt grafikákat, s bizony a korszak fővárosi, bulváros, délutáni napilapjában, az Esti Hírlapban időnként olyan csapnivaló nyomásban jelentek meg a fotók, hogy nyugodtan lehetett volna az olvasók között vetélkedőket rendezni: Mi is látható a képen? címmel. A fényképek közlésére szakosodott képes hetilapok némelyike is alulról közelítette a technikai minimumot, ráadásul minden képeslap állandó, siralmas nívójú rovata volt a külföldi lapokból kiollózott fotók, mint „színes hírképek” közlése. Ezek aztán botrányosan gyenge minőségben „tündököltek” egymás mellett, a szerzői jogoknak fittyet hányva.

A fényképészek szerzői jogainak tisztelete, általános megbecsülésük, finoman szólva, nem volt ideális. De hát hogyan is lett volna, ha képeik alig-alig látszottak élvezhető minőségben a kinyomott lapban, s úgy szerkesztették, kaszabolták azokat, ahogyan akarták. A képszerkesztő, mint érvényes foglalkozás, még a képeslapoknál is ismeretlen volt. Egy-egy fogékonyabb lapszerkesztőn vagy jobb érzésű tördelőn múlott, hogy kivégeznek-e, tönkretesznek-e egy fotós anyagot, vagy sem. A fotóriporterek voltak „a fotósfiúk”, akiket senkinek sem jutott eszébe az újságírókkal egy sorban emlegetni. A nyomdai rekonstrukcióknak, a riporterek érdekérvényesítésének, a nyugati minták erősödésének hatására valamelyest a rendszerváltozás előtt is javult a helyzet, de igazi áttörés csak a kilencvenes évek végére következett be.

Mára szinte mindenütt kiépült a lapok vizuális arculatát megteremtő infrastruktúra, sőt, mintha a sajtótermékek tulajdonosai vagy azok képviselői itt-ott már át is estek volna a ló másik oldalára. Manapság minden marketinges a vizualitás fontosságáról papol, s néhol már úgy látszik, mintha az újságcikk volna másodrendű, az eladási és hirdetési bevételeket zavaró tényező. Az tény, hogy minden valamire való sajtótermék előállításában szerepet kapnak a művészeti vezetők és képszerkesztők, időt és energiát fordítanak a címlapok megtervezésére, s nem szívesen lopnak képet – kivéve az internetet, amit szinte mindenki szabad vadászterületnek tekint. Azt azért látni kell, hogy a digitalizált újságkészítés miatt a képszerkesztők zöme komputeres operátor is, munkája gyakran csak kisebb részben a jó kép kiválasztása, a megfelelő illusztráció kitalálása és elkészíttetése; ő pótolja a laboránst és az archivátort is. Így aztán tényleg nélkülözhetetlennek látszik a szerkesztőségi munkában. A szerkesztőségeken belül s a médiában általában is jóval nagyobb a fotóriporterek megbecsültsége, mint korábban. Sajnos, gyakran maguk az érintettek nem képesek úgy kommunikálni, viselkedni – műveltség, intelligencia, idegennyelv-tudás hiányában –, hogy a szakma renoméját még tovább növeljék.

Összességében elmondható, hogy a magyar sajtó tulajdonosai és irányítói mára eljutottak odáig, hogy felismerték: a képek készítése és a velük való foglalkozás szakértelmet követelő, önálló tevékenység. Ezt manapság már akceptálják, és a lehetőségekhez képest általában meg is fizetik. Némelyek hajlandóak áldozni is a jobb minőségre és igényesebb látványra, s időnként jobb ügynökségektől, jó nevűnek számító fotográfusoktól vásárolnak képeket.

Bulvárvilág Magyarországon

Bár ejtettünk már szót a könnyedebb hangvételűnek szánt egykori Esti Hírlapról, ám mai értelemben vett bulvárlap 1989 előtt természetesen nem létezett. A rendszerváltás után felbukkant bulvárlapok, különösen a bulvár napilapok szó szerint új színfoltot jelentettek a sajtófotó palettáján. Eleinte vegyes képet mutattak – mára egyre lehangolóbbat. A bulvárlapok, a pletykalapok, a társaságinak mondott magazinok fő attrakcióját képező „hírességek lencsevégre kapása a társasági eseményeken” című kötelező témakör tálalása eleinte katasztrofális színvonalú volt. Jobb érzésű tanárok ezekkel a telibe vakuzott, levágott fejű figurákkal ijesztgették a fotós tanulókat. Mára a helyzet némiképpen konszolidálódott, szerencsére, maguk az érintettek is tiltakoztak az efféle fotográfiai autodafék ellen. Mivel ezekben a sajtótermékekben rövid cikkek és nagy képek jelennek meg, eleinte igazán nívós fotóscsapatok is össze-összeálltak egy-egy orgánumnál, s tematikailag ugyan behatárolt, de képileg bizony remek anyagokat is produkáltak. Meglepő beállításokkal, groteszk szemlélettel, pimasz szemfülességgel dolgoztak. A politika, a protokoll területén gyakran irigyelt módon előnybe kerültek, annak köszönhetően, hogy ők megmutathatták az unalmas események visszáját, nyugodtan dolgozhattak a kulisszák mögött is.

A szex és a brutalitás is korábban szokatlan módon jelent és jelenik meg a lapokban. Az előbbire sok szót nem érdemes vesztegetni, az unalmas nemzetközi trendeket követték és követik vele, mindenütt ugyanúgy, ugyanazok a karos-faros szépségek, „annak a fogyasztói rétegnek” nyilván ez kell. A brutalitás (halottak, nyomorultak, véres helyszínek, önmagukat nevetségessé tevő emberek stb.) ábrázolásakor gyakran átlépik a megengedhető mértéket. Bár abban szinte már megegyezni sem lehet, hogy manapság mi is a megengedhető. Sokaknak a 168 óra címlapján vérben fekvő Fenyő János képe is több volt az elégnél (nekem is), mások szerint ez már csak a kiscsoportos óvodásokat riasztja el. Az viszont tény, hogy a bulvárlapok (a kereskedelmi tévékhez hasonlóan) főként a kiszolgáltatott, gyenge érdekérvényesítő szegényekkel szemben bátrak. Másutt már felhánytorgattam a bulvármédiának, hogy megölt hajléktalan eltorzult fejét hozzák címlapon, úgysem perel a kegyeleti jog megsértése miatt senki, de annak idején sehol sem láttam Orbán Viktorék lövöldöző testőrnőjéről egyetlen fényképet sem, pedig kiváncsi lettem volna arra az amazonra. Egyáltalán, megérne egy misét a szegénység címszó alatt az utóbbi másfél évtizedben megjelent cikkeket, képeket áttekinteni. Az az érzésem, hogy a szegénység (különösen a cigányok szegénysége) kissé visszataszító társadalmi kuriózumként jelenik meg a sajtó jó részében. Úgy érzem, a sajtó munkásainak többsége nincs tudatában annak, hogy végképpen áthatolhatatlan szakadékot mélyít a társadalom középrétegei meg jómódú polgárai és a jövedelem szempontjából alsó rétegei között. A konszolidált anyagi körülmények között felnövő tizenévesek jó része úgy néz egy tartósan munka nélkül tengődőre, ahogy Latin-Amerikában a favellák lakóira szoktak.

A bulvár képi világára az utóbbi évek medializált tömegkultúrája megsemmisítőnek látszó csapást mért. A kereskedelmi tévék életidegen, műanyag szenzációit visszaböfögő nyom-tatott sajtó, majd az így továbbgerjesztett, nem létező sztorit folytató televíziók „áldásos” együttműködése a profitot biztosan meghozza a megfelelő zsebekbe, de a fotóriporterek számára ezeknek az antitémáknak és hősöknek az izgalmas megörökítése megoldhatatlan feladatot jelent. Ahogy mondani szokás, a semmit nem lehet lefotózni. A fotóriporterek közömbösen és bénultan teljesítik a feladataikat, kár, hogy még egyiküknek sem jutott eszébe, hogy ennek a média-vircsaftnak is érdemes volna a kulisszái mögé nézni. Persze, könnyen lehet, hogy ez a bátrabbak állásába kerülne. Így aztán a manapság szinte mindent uraló ügyeletes sztárocskák, „médiaszemélyiségek” és a magukból (nem túl kevés) pénzért bohócot csináló – amúgy talán valamit érő – emberek extrém tévészereplései és tökéletesen banális mindennapjai töltik meg a bulvárlapok hasábjait, uniformizáltan és lélektelenül fényképezve.

Jellemző, ami nincs

A lapnak dolgozó riporter nem szuverén alkotó; a sajtókép a sajtó állapotát (is) mutatja, a sajtó pedig a társadalomét. Így aztán – különösen az elmúlt választási kampány óta – megtapasztalhattuk, hogy némely újságban visszatért, feléledt az emberi arccal való primitív gúnyolódás rossz divatja. Akit nem szeretünk, arról előnytelen fotót csinálunk és közlünk: hunyorog, olyan, mintha púpos volna, mintha az orrát piszkálná stb. Olcsó dolog, végleg el kellene már felejteni!

Sokan és sokat ijesztgették a szakmai közvéleményt a digitális eszközök nyújtotta manipuláció veszélyeivel. Némelyek szerint egy új korszak, a totális hamisítás időszakának hajnalán vagyunk. A józanabbak már korábban is úgy ítélték meg, hogy a fotográfiai manipulációban a digitális eszközök nem hoznak gyökeres változást. Hazudni régen is lehetett, meg is tették. Érdekesebb és bonyolultabb dolog a finom, a fotográfiai kifejező eszközöket tudatosan – vagy akár tudattalanul – használó el- vagy leleplezés. Napjaink magyar sajtófotográfiájában is jószerivel csak ez a jelenség érhető tetten. A rendszerváltozás óta ugyanis nem robbant ki komoly sajtóbotrány a fénykép durva és tudatos meghamisítása miatt. Az efféle „barbár” eszközök világszerte kimentek a divatból (ha benne voltak egyáltalán), pedig a rohamosan terjedő digitális eszközök hallatlanul megkönnyíthetnék a retusőrök, a valóságot át- és berendezők dolgát. Ám a durva hamisítás a politikai pluralizmus és a médiapiac óriásivá duzzadása s az ádáz versengés meg az információ továbbításának hallatlan felgyorsulása miatt anakronisztikus próbálkozás. A kábeltévéken és az Interneten szinte bármit több forrásból is ellenőrizhetünk, kár volna kísérletezni primitív hamisítással.

Amúgy, ahogyan a nyugati típusú demokráciákban, közvetett módon a magyar sajtóban is érvényesülnek a politikai és gazdasági korlátok, a vélemény befolyásolása. Általában nem azzal van gond, ami bekerül a lapokba, hanem azzal, ami nem. Ma egy igényesnek mondott politikai napilap tulajdonosa is kijelentheti, hogy nem nagyon szeretne az újságjában szegényeket és időseket látni. Írni még csak-csak lehet róluk, de a fénykép már túl erős volna… Árulkodó lenne egy hiánylajstromot összeállítani az elmúlt tizenöt év magyar sajtójáról: mi az, amit nem vagy alig láthatunk az újságban? címmel. Mert az mégiscsak elgondolkodtató, hogy másfél évtizeddel a rendszerváltozás után jószerivel egyetlen olyan képsorozatot sem láthattunk, amelyik többet és mást mutatna a felső tíz- vagy akár százezerről, mint amit az mutatni szándékozik saját magáról. (Leszámítva legújabban Dezső Tamás merész vállalkozását.) Ha végignézzük a magyar sajtókép éves seregszemléit, a sajtófotó-kiállításokat, sok érdekes és jó képet láthatunk, de arról, hogy mi is történt e hazában, hogyan élnek a magyarok, milyenek vagyunk most, és hogyan változunk, nem kaphatunk átfogó képet. A magyar sajtókép nem beszéli el, hogy milyen a magyar valóság; hogyan alakultak át a városok és falvak, hogyan él a tanyák népe, milyen új szokások és életformák jöttek létre, milyen új figurák jelentek meg a társadalmi küzdőtéren, milyenek a cigányok, másabbak-e a fiatalok és a gyerekek, mint húsz éve; a hiányzó témákat sokáig lehetne sorolni. De csak esetleges, mozaikos információkat kaphatunk. Ez nem róható föl általában a fotóriportereknek, elsősorban nem ők tehetnek róla.

Jellemző a megváltozott viszonyokra a léleklátó, pszichologizáló, igényes portré eltűnése is. Nincs rá szükség, hiszen eltűntek a lapokból a nagy mélyinterjúk is. Már nincsenek olyan hosszú és általánosabb érdeklődésre számot tartó beszélgetések, mint az 1970-es, 1980-as évek hetilapjaiban voltak. Ennek nyilván az is oka lehet, hogy alig-alig találni a többség számára elfogadhatható, mértékadó személyiségeket. Régebben főleg írókkal, művészekkel, tudósokkal és ritkábban az „egyszerű emberekkel” is készültek hosszú interjúk. Ezekre az újságíró és a fotográfus felkészülten érkezett, és méltó partnere volt a megkérdezettnek. A beszélgetés zömmel komoly társadalmi kérdések körül forgott, s szinte mindig túllépett a napi aktualitásokon. A cikk és a képek mindenekfölött arról tanúskodtak, hogy milyen remek emberek élnek közöttünk. Emiatt a fényképeknek is túl kellett lépniük az akkor és ott pillanatnyiságán. Ma főként politikusokkal, politikáról folytatott beszélgetést, vagy magazinos privátfecsegést lehet olvasni, s egyik sem igényli a míves, művészi portrét. Az előzőhöz ügyes, elkapott pillanatok, az utóbbihoz édeskés, emelt szintű családi fotók elégségesek. A privát ember portréja pedig, elmondhatjuk, kiveszett a sajtóból. Hétköznapi halandó szinte csak akkor pályázhat a média figyelmére, ha valamilyen devianciával hozható összefüggésbe.

Alkotók karanténban

A sajtófotó olyan, mint a sajtó – de vajon olyan akar-e lenni? Ha az éves kiállításokat, az Év fotói kötetet, a Fotóriporter című lapot, a megjelenő albumokat, az ösztöndíj-pályázatokra beadott szinopszisokat nézzük végig, akkor úgy látszik, hogy éppenséggel nem. A magyar valóságot kétségkívül egyre inkább lakkozni kívánó nyomtatott médiával szemben a nyomorúság dömpingje figyelhető meg a „nem kötelező” munkák szekcióiban. Az előző cikkemben (Fotóművészet 2005/1-2.) már kitértem arra, hogy a gyengék, nyomorultak, vesztesek megörökítésének divatja legalábbis ambivalens érzéseket kelt a nézőben. Biztosan szerepet játszik ebben az a tolsztoji megfigyelés, amely szerint a boldog emberek unalmasak, mert mind egyformán boldogok, viszont mindenki a maga módján boldogtalan. A társadalmilag hátrányos helyzetben élők környezete, arca, alakja meghökkentőbb, egzotikusabb, drámaibb lehet, mint az átlagosaké. Könnyebb őket lencsevégre kapni, kisebb bennük az ellenállás, hiszen általában nem ismerik a jogaikat, és főként nincsenek tisztában azzal, hogyan és milyen kontextusban fognak majd megjelenni a médiában.

Lehet, hogy túlzás, amit mondok, de az ő arcukért a fotóriporternek (és az operatőrnek) kellene felelősséget vállalnia. Hiszen a médiamunkások már akkor tudják, hogyan fog a látvány a képen testet ölteni. Lehet, persze, erre azt mondani, hogy „nem akarják a látványt befolyásolni”. De ez demagógia, hiszen elemi tény, hogy fotón, filmen a megrendezetlen valóság is egészen más arcot mutat, mint az életben. Pusztán attól más lesz, hogy megörökítették. Az az érzésem, hogy a fotóriporterek szociális érdeklődésének jó része felületes, és pusztán az erős látvány megkaparintására összpontosít. Veszélyes és bonyolult dolog ítélkezni az elmúlt évek szocio-hulláma fölött, de el kellene végezni ezt a fájdalmas műveletet. Az utóbbi években az erős látványt nem kizárólag a téma pikantériája adja, hanem a nem szokványos megformálás is. Egyre nagyobb teret kapnak – főként a nem közvetlen megrendelésre készülő – képeken, sorozatokon az esztétizáló törekvések. Főként a fiatalabb generáció ambíciózusabb tagjai próbálják átlépni a klasszikus sajtókép és az autonóm művészi fotográfia közötti – egyébként eddig sem teljesen egyértelmű – határvonalat. Nem egyszerűen arról van szó, hogy bátran alkalmaznak művészi eszközöket, hanem arról is, hogy időnként teljesen lemondanak a sajtókép eminens tájékoztató szerepéről. Egyszerűen szólva, a képből az sem derül ki néha, mit is ábrázol. Vannak, akik szerint ez már nem sajtófotó, és nem volna helye a pályázatokon meg a sajtófotó-kiállításon, mások szerint egy-egy esemény, jelenség hangulatának, atmoszférájának megörökítése is lehet érvényes sajtókép.

Úgy látom, az esztétizálás, a gyakran túlzásokba eső témaválasztás, az emberi méltóság esetleges megsértése ugyanannak a nem normális helyzetnek az okozata. Az örvendetesen szaporodó ösztöndíjak, pályázatok, kiállítási lehetőségek, a könyvkiadás könnyebbé válása miatt szakmányban készülnek sajtóképek, egyediek és sorozatok, esszék és képriportok nem a sajtó megrendelésére. A fotóriporterek szabadon és „gondtalanul” alkotnak, nem kell megfelelniük semmilyen sajtóorgánum követelményeinek, nem kell együttműködniük újságírókkal, harcolniuk szerkesztőkkel. Miután Magyarországon nincsen olyan igényes sajtóorgánum, amelyik rendszeresen igényt tartana aktuális témák jó sajtóképeire, a tehetséges és ambíciózus sajtómunkások légüres térben mozognak. Örvendetes ugyan, hogy jobb anyagaik előbb-utóbb megjelenhetnek könyvek lapjain vagy kiállítótermek falain, de ennek a műfajnak az újságoldalak lennének az adekvát megjelenési helyei. Egy komoly politikai magazin, amelyik nem puszta illusztrációként, hanem érvényes tájékoztatási formaként rendszeresen tartana igényt a képriportra, mértéket adna és szabna a fotóriportereknek. Ez talán még akkor is jobb lenne a jelenlegi furcsa helyzetnél, ha az ottani döntéshozók ízlése hátrányba hozna némelyeket, akár igazságtalanul is. Nem szeretném, ha félreértenének, de úgy gondolom, a fotóriportereknek szükségük van bizonyos kontrollra és kötelező feladatok elvégzésére ahhoz, hogy igazán érvényeset és jót alkossanak a saját műfajukban. Hiszen az mégiscsak abszurd helyzet, hogy egy-egy sikeres fiatal, aki érthető módon nem talált magának megfelelő helyet a szűkös magyar médiában, gyakorlatilag nem tud valóságos sajtópublikációt felmutatni a legjobb sorozataiból. Jellemző példa: Az Ügető végnapjai című képriport nem azért jelenik meg itt-ott, mert vérbeli sajtófotó, mert egy magazin vagy hetilap hasábjain a helye – s mellesleg egy tehetséges ifjú, Dezső Tamás csinálta –, hanem azért, mert díjakat nyert mindenféle pályázaton. Így aztán bemutatják a sikeres pályakezdő fotóriportert, s mellékesen ott vannak bizonyítékként a fotói is.

Eltekintve néhány próbálkozástól, Magyarországon évtizedek óta nincsen olyan sajtóorgánum, amelyik felvenné a hazai sajtófotó törekvéseinek javát, illetve rendszeres megrendeléseket adna a legjobbaknak. Nagyon úgy néz ki, a közeljövőben nem is lesz. Így az ifjú generáció ambiciózus tagjai elvégzik a napi rutinmunkát, aztán bevonulnak a karanténba „alkotni”.

Sajtókép és reklámkép összeér

Jelképesnek gondolom a tényt, hogy azelőtt az újságbódéra azt írták fel: Hírlap, ma pedig azt: Relay. Manapság hihetetlen túlkínálata van nálunk is a képes hetilapnak és különösen a képes magazinoknak. Jobbnál jobb, méregdrága papírokon, hatalmas színes fotókkal kelletik magukat ezek a lapok. A kilencvenes évek második felére a nyomtatott média piacának ez a szegmense is kiforrotta magát. Erről a területről is elmondható, hogy általánosságban emelkedett a vizuális színvonala, a képszerkesztőknek, tördelőknek, a nyugati standard fotók dömpingjének és a piaci igényeknek megfelelni tudó, nívósan dolgozó magyar fotográfusoknak is köszönhetően. A hazai magazinpiac, ahogyan másutt is, a globalizáció hatását mutatja. Számos, Nyugat-Európában bevált lapnak jelenik meg hazai mutációja, változata vagy koppintása. Képi világuk természetszerűleg nem mutat semmilyen helyi vonást, hiszen jórészben átvett képek, külföldi ügynökségek fotói jelennek meg bennük, s az oda dolgozó hazaiak is természetszerűleg követik az érvényes és elvárt világtrendeket. A legtöbb, ami a magyar sajtófotó szempontjából elmondható ezeknek az újságoknak a zöméről, hogy semmivel sem rosszabbak, mint német, orosz vagy norvég társaik. Ez, persze, nem kevés, ha – újra – emlékeztetünk az 1989 előtti, csapnivaló nyomdai és szerkesztőségi viszonyokra, elmaradott vizuális igényekre. A Kiskegyed vagy a Gusto Magazin szinte töretlen színvonalon adja azt, amit elvárhat tőle az olvasója. Ezeket a lapokat a piac vizsgáztatja, többek között az olvasó is. Ám azt egy percig sem gondolom, hogy a magyar olvasói igény pontosan és kizárólag ilyen termékekre mutatkozna. Ugyanolyan hazug állítás volna a magazinok esetében a vevőkre mutogatni, mint amikor a kereskedelmi tévék tulajdonosai a nézőszámokat kapják elő érvként, ha a minőséget kérik számon rajtuk. A piaci haszon kitermelésének egyik, de nem kizárólagos feltétele az olvasószám, a másik – sok esetben jóval fontosabb – a hirdetési bevétel. Amíg a hirdető meggyőzhető arról, érdemes pénzt áldoznia arra, hogy megjelenjen az egymástól gyakran csak alig-alig különböző női, életmód-, wellness-, fitness-magazinokban, addig ezek a magazinok unásig egyformák is lesznek. Márpedig a hirdető, úgy látszik, meggyőzhető. Így aztán az elmúlt tíz évben egyetlen olyan képes magazin sem maradt a felszínen a hatalmas kínálatból, amelyik a képre mint kifejezőeszközre is igényt tartott volna; amelyik rendszeresen közölne fotókat azért, mert azok jó képek; rendszeresen megrendeléseket adna azoknak a remek kollégáknak, akik képesek a magazinfotó nyelvén, mégis egyénien megszólalni. Így aztán az ő képeikkel is kiállításokon vagy albumok oldalain találkozhatunk. Pedig izgalmas képeslapot lehetne szerkeszteni a magyar természetfotósok javának, Baricz Katinak, Gáti Györgynek vagy Kudász Gábor Arionnak a munkáiból.

Ehelyett a magazinfronton egy új jelenséggel találkozhatni: a hirdetési magazinnal. A hirdetési magazin igazából termékkatalógus és pr-kiadvány, de úgy láttatja magát, mintha igazi újság volna. A valóságos cikk, a sajtófotó és a pr-írás, a reklámkép határainak aggályos összemosása világjelenség. A mindenütt egyre nehezebb helyzetbe kerülő nyomtatott sajtó „menekülési” útja. Némelyek szerint ugyan ez az egérút a kanálisba vezet, de attól még létezik. Nálunk is egyre nagyobb teret hódít. Az eredetileg más-más célú, és másfajta törvények szerint működő két terület összemosása a hagyományos lapokban is egyre többször tetten érhető. Szakmai és morális következményei beláthatatlanok. A sajtófotó szempontjából pedig siralmasak. Egyre tovább szűkíti a valóságábrázolás és az egyéni stílus kialakításának lehetőségét. A fotóriporterek – joggal – utálják s többnyire igénytelenül oldják meg az efféle feladatokat, de mivel ezeknek a cikkeknek, kiadványoknak a szerkesztése fölött nem a szakmaiság, hanem a bevételi terv szerint döntenek, gyakran nem is a kiadók, lapok szakemberei, hanem pr- és hirdetéssszervezői csapatok, akik „megveszik” a gyenge fotót is, ha a hirdető amúgy is fizet. Gyakran a megrendelő adja az illusztrációt is, ha van neki ilyesmi a raktáron. Így aztán, még ha jó is az a fotó, gyakran mégis zavaróan kiharsog az egyes lapok arculatából. Hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy a szupermarket polcán lévő áruról a cég belső kiadványába, árukatalógusába vagy a róla szóló újságcikkhez készül-e az a bizonyos fénykép. Általánosságban is elmondható, hogy a szakmailag elfogadható szintű fényképekre égető módon szükség volna a gazdasági, önkormányzati és kulturális szféra számos területén is. Mivel ma már szinte mindenki potenciális médiaszereplő, sok helyen alkalmaznak a sajtóval foglalkozó, jó esetben hozzáértő szakembereket. A nagyobb cégek, intézmények sajtóosztályokat működtetnek, ám ezekből a képzett fotográfus még sajnálatosan hiányzik. Legfeljebb eseti megbízásokat adnak a profiknak, számos feladatot „megold” valamelyik kolléga a kis digitális masinájával. Ezekből a „megoldásokból” aztán katasztrofális képek születnek, nagyobbik részük szerencsére csak a belső kidványokban jelenik meg, az ott dolgozók vizuális ízlését rongálva, de némelyik eljut a lapokba is. A szakmai szervezeteknek sajnálatosan nincs arra kapacitásuk, hogy lobbizzanak a sajtófőnöki pozícióhoz hasonló képszerkesztői pozícióért, vagy azért, hogy a médiában gyakran szereplők legalább a referencia-anyagaikat szakemberrel készíttessék el. Érdemes végignézni a magyar parlament képviselőinek portréit az interneten, vagy a megyei jogú városok honlapjain közölt fotókat; hullámzó a színvonal, hogy finom legyek.

On-line unalom

Az internetben a fotó szempontjából vagy még mindig csak szunnyadnak a nagy lehetőségek, vagy nincsenek is benne ilyenek. Pedig a világhálót használók száma növekszik, s a nyomtatott sajtó-előfizetést gyakran mondják le az internet miatt. Az on-line média, a különböző portálok és oldalak rengeteg vizuális elemet használnak, de egyelőre semmi jel nem mutatja, hogy igényesebbek, frissebbek és szebbek volnának, mint a nyomtatott sajtó. A híreiket szinte percről percre frissítő hírportálok a fényképek erejében nem nagyon bíznak. Arra nem törekszenek, hogy híreik, háttéranyagaik képileg is felvegyék a versenyt a hagyományos sajtóval. Az oldalak tervezésében, vizuális megjelenésében, a fényképek tálalásában pedig valahogy nem tapasztalni sok kreativitást. A feladat technikai megoldása, persze, nem könnyű, de talán nem lehetetlen. Az internetes portálok több olyan gyerekbetegséggel küzdenek, amelyeken a nyomtatott sajtó már jó ideje túljutott. Ez elég lehangoló, különösen, ha folyton arról hall az ember, hogy a világhálót leginkább használó fiatalok már a vizua-litáson nőttek fel. Egy-egy internetes portálon még gátlások nélkül egymás mellé teszik az elfogadható és a technikailag, szakmailag csapnivaló képeket, a fotók szerzőit sok esetben nem tüntetik fel, vacak, semmitmondó képaláírásokat adnak. Nem látszik különösebb szakmai munka abban sem, hogy melyik kép mekkora méretben és hol jelenjen meg. Gyakran száműzik a fotókat egy-egy gyűjtőhelyre, ahol megnézegetheti, aki nagyon akarja, mint egy képes albumot.

Igaz, a fotó és az internet ideális kapcsolatának kialakításában mintha maguk a fotográfusok is tétovák volnának. A magyar fotóriporterek zöme igyekszik saját honlapot készíteni, mint afféle névjegyet. Újabban az igényesebbek, főleg külföldi mintára, a legszívesebben csillogó, villódzó, áttűnő, forgó-morgó oldalakat készíttetnek. Mintha ők maguk sem bíznának az állókép erejében, a fénykép sajátos, a mozgóképtől eltérő nyelvében. Egyáltalában: a saját fényképeikben. Kicsit olyanok ezek a honlapok, mint a vidéki művelődési házak régi diaporáma estjeinek attrakciói. Nyilván ezen a téren sem könynyű megtalálni az eredeti, jó megoldást, de talán merészebben és egyéni, saját ötletekkel kellene kísérletezni.

Szarka Klára

Habik Csaba,

a Szabad Föld képszerkesztő-rovatvezetője, a Magyar Fotóripoterek Társasága elnökségi tagja:

A szakmában jelentősen csökkent a kontraszelekció szerepe, kevésbé meghatározó a kapcsolat (bár még számít, mert a régi barátságok megvannak). Erősödik a minőség iránti igény, de még mindig nem az a domináns. Ma már nem lehetetlen, hogy valaki csak a tehetsége okán fotóriporter lehessen. Sok jó képességű fiatal küzdötte be magát a szakmába, és ez nagyon jó dolog.

Nagy mértékben megnőtt az esélyük azoknak, akik jó anyagi körülmények között élnek. A bulvárlapok a kezdőknek megalázóan alacsony, egy-kétezer forintos honoráriumot fizetnek a képekért, elvárják a saját digitális felszerelést (ez minimum másfél millióba kerül) és a saját autó használatát. Benzinköltséget nem fizetnek, ha naponta egy képpel be tud kerülni valaki a lapba, az jó esetben havi 60 ezer forintos jövedelmet jelent. Komoly anyagi háttér nélkül ebből nem lehet megélni. Akinek viszont nem gond a megélhetés, és egy ideig tud ilyen körülmények között dolgozni, tehetséges, szorgalmas és megbízható, azt előbb-utóbb felfedezi a szakma, és kaphat jó állást, megbízást. A karrierhez a lapokban való megjelenés mindenképpen kell, hiszen aki nincs jelen az újságokban, arról nem is tud a szakma.

A rendszerváltás után előnyre tett szert a bulvársajtó. Ezt a műfajt azonnal „megtanulta” a szakma, így aztán gyakori a lapokban az emberi méltóságot, személyiségi jogokat súlyosan sértő fotó. A kollégák többsége, persze, utálja az ilyen munkát, ráadásul meg sem fizetik őket, nem úgy, mint nyugati társaikat. Kérdés, létezik-e az a pénz, amennyiért az embernek érdemes-e ilyen mélyre süllyednie.

A mai ötvenes korosztály nagyobbik része kihullik a szakmából, mert nem képes, vagy nem akar lépést tartani a szédületes technikai fejlődéssel. Ismerek több élvonalbeli fotóriportert, akinek nincs digitális gépe, e-mail kapcsolata, nem tudja használni a képfeldolgozó, archiváló rendszereket. Nekik esélyük sincs a szakmában maradásra, pedig a fotográfiai tudásukkal versenyben lehetnének. Ez a korosztály nem tud igazán nyomulni, nem megy a megbízás után, többségük otthon ül, és sértődötten várja az ajánlatokat, de esélytelenek a magukat kitűnően menedzselő fiatalokkal szemben.

Néhányan azonban ebből a korosztályból is felvették a versenyt a fiatalokkal, és próbálnak megújult szemlélettel, korszerűen fényképezni. Sok kollégát ismerek, akinek sikerült kilépnie a sokéves unalmas és kényelmes munkatempóból, és meg tud felelni az új kihívásoknak. Többen sok évi kihagyás után remek munkákkal tértek vissza a szakmába.

Nőiesedik a szakma. A lapoknak ez előnyt jelent, mert a nőknek sok esetben könnyebb bizonyos feladatok elvégzése. Egy nő könnyebben rávesz valakit a „cikisebb” beállításra, előbb beengedi őt a biztonsági őr vagy a rendőr, mint férfi kollégáját.

Szerintem a sajtófotósok nem használják ki a lehetőségeket a képriportok elhelyezésére. Több olyan lap van ma a piacon, amelyik néha-néha közöl képsorozatot, és szívesen közölnének többször is, ám a fotósok nem „küzdenek” a nyomófelületért. A képriporthoz sokat kell a helyszínen dolgozni, esetleg többször oda kell menni, ami fáradtságos dolog.

Egyetlen jó képpel sokkal könnyebb letudni a feladatot. Az viszont biztos, hogy képriport közlésére egy-egy szerkesztőségben csak belsősöknek van lehetőségük, a külsősöknek nagyon nehéz bejutniuk a jó lapokhoz.

A szakmai fejlődésnek, a színvonal emelkedésének egyik gátja az, hogy nálunk nem működik az ügynökségi rendszer. A hazai szakma ragaszkodik a státusos vagy szerződéses munkaviszonyhoz, kényelmi és anyagi szempont miatt. A lapok többségénél a belsősök munkái mindig előnyt élveznek a hírügynökségi anyagokkal szemben. Hiába jobb a külsős képe, ha a helyszínen ott volt a saját emberük is, akkor az ő képe jelenik meg nyomtatásban. Ez nem igazán olvasóbarát megoldás.

Az olvasó nyilvánvalóan akkor járna jól, ha a képszerkesztő a tucatnyi ügynökség kínálatából a legjobb képet választhatná ki az adott eseményről. Ez a lapoknak anyagilag is kedvezőbb lehetne – viszont tovább növekedne a munka nélküli riporterek száma.

Bánkuti András,

a HVG rovatvezetője, a Fotóriporter és az Év fotói szerkesztője:

1989 után azt hittem, márkás, jó lapok születnek majd, amelyek a jó fotókra támaszkodnak, s a fotóriporterek versengenek, hogy ezeknek dolgozhassanak. Volt néhány próbálkozás ebben az irányban (Képes 7, Képes Európa), de ezek elhaltak.

Manapság a lapoknak az anyagaik mellé egy-két jó kép kell, nem tartanak igényt riportokra, esszékre. A fotósok is hibásak, hogy nem harcolnak a nyomófelületért, azért, hogy a jó kép megfelelő terjedelmet kaphasson.

Nagyon sok múlik a személyeken, azon, hogy a mai újságírók, akikből a holnap főszerkesztői lesznek, annak idején szinte semmit sem tanultak a sajtóképről. Kell még vagy tíz év, amíg felnő egy újabb, tájékozottabb újságíró-nemzedék. Nagy eredmény, hogy már vannak képszerkesztők, hogy szakemberek választják ki a fotókat.

Az is pozitív dolog, hogy néhány ember talán meg tud élni a szabadúszásból, s ők tényleg szuverénebb módon fényképezhetnek. Kedvező, hogy a lapoknál általában nem szólnak bele a stábok kialakításába, már nem akarják a tehetségtelen unokaöccsöket a rovatvezetők nyakába ültetni, mint annak idején. Mód van arra, hogy jó csapatok jöhessenek össze.

Azt is jónak tartom, hogy ma már a fotós stábok a lapok politikai irányultságának megfelelő képeket könnyedén elkészítik: itt Gyurcsányt, amott Orbánt cikizik. Annak is örültem, hogy a Magyar Nemzet gyakorlatilag képes hétvégi magazint ad ki! Bár a HVG-ben lehetne négy, képekre alapozó oldal!

Remek dolog, hogy vannak ösztöndíjak (NKA, Sajtófotó Alapítvány), egy-egy nagyobb esszé elkészítését megtámogatják. Az igazi elmélyült, akár évtizedes munkát viszont hiányolom, bár a mai fiatalok előtt ott a lehetőség. Olyan esszékre gondolok, mint Révész cigány-anyaga vagy Korniss Vendégmunkása. Sok a 6-10 képes jó anyag, de nincs igazi mélység. Egyelőre.

A bulvárlapok, sajnos, képileg nagyon primitívek, pedig eleinte nem ez volt a jellemző rájuk. De elküldték onnan a jó fotósokat, rovatvezetőket. A legrosszabbak az internetes lapok, ott még mindig az dívik, hogy az újságíró készíti a képet a vacak kis digitális automatájával. Ez olyan, mintha suk-sükölős mondatokat jelentetnének meg. Holott az internet óriási terepe lehetne a képeknek, a gyorsasága és a szinte korlátlan terjedelme miatt. Nagy csalódás volt számomra az MTI Fotó sorsának alakulása is. Annak idején azt hittem, hogy szárnyalni fognak, hiszen kiváló fotósok dolgoztak ott. Még a nemzetközi porondra is betörhettek volna talán.

Abban is csalódtam, hogy újabb szakmai alkotóműhelyek jönnek majd létre. Manapság még az egy helyen dolgozók sem nagyon beszélgetnek egymással a képeikről, pedig abból rengeteget lehet tanulni. Baj, hogy a szakmát sehol nem tanítják igazán mélyen és jól, s így továbbra is baj, hogy a riporterek nem elég műveltek, szakmailag legalábbis nem azok (hiába van amúgy diplomájuk), és általában nem beszélnek idegen nyelveket. Még nagyon az elején tart a dolog, de remélem, a kaposvári főiskoláról jól képzett és művelt fotósok kerülnek majd ki.

Örvendetes, hogy rengeteg album, fotóskönyv jelenik meg. Annak már nem örülök annyira, hogy egyre több köztük a közepes és gyönge. Kevés a hozzáértő szerkesztő, s ezen a területen sincsenek igazi alkotóműhelyek.

A fotóriporterek egzisztenciális helyzetét illetően vegyes a kép. Egy részük jóval kiszolgáltatottabb lett, mint régen. Abszurdumnak tartom, hogy újabban több helyen elvárják, legyen a riporternek saját felszerelése, ami kisebb vagyonba kerül. Az is sajnálatos, hogy gyakran indokolatlanul és igazságtalanul utcára penderítenek embereket.

Dezső Tamás, az Év Fotóriportere:

Ha az ember komolyan akar csinálni valamit, akkor igyekszik minél jobban megismerni azoknak a munkásságát, akik az adott területen a legjobbak. Én is kerestem, és még keresem is a példákat. Legjobban a magnumosok, főleg Eugene Richards munkái fogtak meg. Azt hiszem, hogy amit ők feltaláltak, még folytatható, az a stílus, szemlélet még nincs kimerítve. Az ő képeiken egyszerre látszik az esetlegesség, a történések sűrítése és főleg hihetetlenül sok érzelem. Az ember óhatatlanul is hozzájuk hasonlítja magát. Azt hiszem, fontos, hogy arra figyeljünk, ami a nemzetközi élvonalban történik. A mai fiataloknak nehezebb, szerintem. Nagyon sok a jó fotós, kevés a megjelenési lehetőség, és rengeteg irányzat, stílus, divat kavarog. Mindenki igyekszik felhívni magára a figyelmet, igyekszik feltalálni valami újat. A riportereknek emiatt is muszáj volt elmozdulniuk a művészi törekvések irányába. Így aztán ma már szinte lehetetlen különválasztani a korszerű riport- illetve művészfotót. A fotóriporter mégsem művész, de mivel túl sok kép vesz körül bennünket, és magas az emberek ingerküszöbe, kénytelen feltűnő, érdeklődést kiváltó, különleges fotókat készíteni. Én nem állítanék stiláris korlátokat a riportkép elé, el tudom fogadni, hogy egy-egy sajtófotón inkább csak hangulat uralkodjék, és a téma alig, hiszen a hangulat maga is lehet téma, s az ilyen képre talán jobban oda is figyelnek. Csak az a lényeg, hogy őszinte legyen! Azt viszont nagyon hiányolom, hogy Magyarországon még mindig nincs szakmai közmegegyezés az alapvető dolgokban. Márpedig, ha az ember bármilyen vállalkozáshoz fog, először is meg kell határoznia, hogy mi az, amit csinál, miért, kiknek, milyen szabályok szerint. Nálunk fogalmi zűrzavar van. Vegyük a sajtófotó-kiállításokat! Miért rendezünk ilyeneket? Hogy a szakma megmutassa magát? Vagy azért, hogy a közönséget szórakoztassuk? Vagy azért, hogy minden évben igyekezzünk a legjobb, a példamutató képeket kitenni, és azokkal megmutatni, milyen a világunk? Szerintem ennek kellene az év legnívósabb fotókiállításának lennie. Másutt már kitalálták ezt, érdemes lenne átvenni a World Presstől vagy a Pictures of the Year-től, ami nálunk is használható. De a lényeg az, hogy döntsük el, mit akarunk. Milyen pályázatot, milyen kritériumok alapján, és milyen kiállítást. Különben a szakma nem tud mihez igazodni, hiszen nincs iránymutató érték.

Walter Péter, a Petőfi Népe képszerkesztője:

Én főleg a vidéki sajtó helyzetét, azon belül is az Axel Springer lapokét ismerem. Nálunk minden megváltozott 1989 után. Nagyjából 1992–1993 táján kezdődtek el a komolyabb racionalizálások. Kialakítottak a megyén belül területi szerkesztőségeket, hogy ne Kecskemétről rohangáljanak az újságírók és a fotóriporterek az észak–déli irányban nagyjából 150 kilométeres megye területén mindenhová.

Addig három fotóriporter és egy laboráns dolgozott nálunk, de miután nemcsak a cikkek, hanem a képek elkészítése is a területi szerkesztőség vezetőjének hatáskörébe került, már nem volt szükség a főállású riporterekre. A fotósok jutányosan megvehették a felszerelésüket, aminek örültek is, és szabadúszók lettek. Hamarosan, a digitálisra való átálláskor, a régi gépeket a polcra lehetett tenni, elavultak.

A területi szerkesztőségeket jórészt nem képzett újságírók és fotósok alkotják, hanem helyi tanárok, művelődési területen dolgozók. A felszerelésük olcsó digitális gépekre korlátozódik, így aztán képtelenek bizonyos feladatokat nívósan megoldani. Ráadásul mindennel kell foglalkozniuk ahhoz, hogy meg tudjanak élni: írnak, fotóznak, szervezik a hirdetést. Én, mint képszerkesztő, egész nap bent ülök a számítógép előtt, és próbálok a beérkező anyagokból használható fotókat a lapba küldeni. Nálunk tehát megszűnt a klasszikus értelemben vett sajtófotó, eltűntek a fotórovatok. A külsősöknek nagyon keveset tudunk fizetni, s így az egykori hivatásos riportereknek mindenféle fényképészeti megbízást el kell vállalniuk ahhoz, hogy valahogyan megéljenek.

A Petőfi Népének 12-13 ember fényképez rendszeresen, akik között csak egyetlen képzett fotós van. Az elmúlt öt évből nem emlékszem olyanra a pályakezdő fotóriporterek közül, aki kizárólagosan a fotózásnál maradt volna. Mindent csinálni kell, hirdetésszervezést, írást stb., hogy valahogyan meg tudjon élni, még akkor is, ha több lapnak dolgozik. Az újságunk több oldala, mint a másik nyolc Springer-napilapé is, Budapesten készül, a Reggel szerkesztőségében; mi átvesszük a kész, betördelt oldalakat, s itt csak a helyi híreket tesszük hozzá. Nagyon kevés a hely, csak ha szűkében van a hirdetés, akkor helyezhetünk el egy-egy képösszeállítást. Egy évben tán kétszer, de ezek sem képriportok, a szó klasszikus értelmében.

Mostanában már a cégen belül is megrökönyödtek némelyek azon, hogy milyen gyönge fotók jelennek meg a helyi eseményekről. Nagyon reménykedem, hogy lassacskán el lehet érni, újra lesz legalább egy főállású fotóriporterünk. Jelentkezőben nincsen hiány, pedig csak olyanok jöhetnek szóba, akiknek saját szettjük van – de a fiatalok lelkesek, nem tudják, mibe is vágják a fejszéjüket.

Kovalovszky Dániel, a Népszabadság fotóriportere:

Sajnos manapság fotográfiailag nem sokat tesz hozzá az emberhez, ha napilapnál dolgozik. Legföljebb a rutin megszerzésében segíthet meg a kommunikáció elsajátításban, a szervezési készség fejlesztésében. Sok embernek jót is tenne pár év napilapozás. A fiataloknak nem ártana ott rutint szerezniük.

Igaz, a napilap, illetve a fotóesszé mellett, amin éppen dolgozom, semmi másra nem marad időm és energiám. Annak idején nem is gondoltam volna, hogy a fotóriporterség ilyen komolyra fordul. A Práter utcai iskola elvégzése után jártam a szerkesztőségeket, hogy munkahelyet szerezzek, de telt ház volt mindenütt. Keleti Éva ajánlotta, hogy kérdezzem meg a Hölgyvilágnál, nincs-e hely számomra. Ott ragadtam három évre. Női hetilap; de szerintem minden munkához alázattal kell hozzáfogni, a legkisebb megbízásokhoz is. Nem könnyű. Az ember időnként elveszti a lelkesedését, amikor, mondjuk, egy kitüntetést kell lefotózni az asztalon vagy egy kátyút az utcán. Közben bejártam Rédei Ferenchez a Népszabadságba, megmutatni neki a dolgaimat. Később, a személycserék és átrendeződések után, oda kerültem riporternek. Jó ott dolgozni, jó a szervezés, és mégiscsak nagy dolog a vezető napilap fotóriporterének lenni. Igaz, a lap nagyon megváltozott az elmúlt években, és ez a szakma sem az, mint tíz-tizenöt éve.

Benkő Imre a példaképem, közel áll hozzám, példamutatónak tartom az értékrendjét. Ő is bűvészkedik a képekkel, de a fotóin mindig ott van a korhangulat, amit meg akar örökíteni. Amikor kezdtem a szakmát, akkor a népszabadságosok képeit imádtam: Teknőst, Gárdit, Sopronyit. Nagyon tisztelem Korniss Pétert. A pályám elején Sárosi Zoltántól is sokat tanultam a divatfotóról, és neki köszönhetem, hogy megvilágosodtam: nekem a műterem nem való.

Jó barátságban vagyok Dezső Tamással, az ő helyére kerültem a Népszabadságnál. Együtt nézegettük a nagy képügynökségek oldalait, és csupa nagyobb lélegzetű sorozatot láttunk. Nagyon tetszik, hogy évekig dolgozhat rajta a fotós, mélyebben megismerheti a témáját. Én még nagyon az elején tartok az öregek otthona munkának. Ha jól akarom megoldani, akkor legalább öt-hat, de talán tíz év is kell hozzá.

A folyamatos munka híve vagyok, a pályázati győzelem nekem nem annyira fontos. Olyan anyagokat kell rendszeresen csinálni, amilyeneket az ember szeret, s a fotózás közben jól érzi magát. Ha a téma belefér egy pályázati kiírásba, vagy ösztöndíjat lehet rá szerezni, akkor be kell adni. Csak nehogy a munkát alárendeljük a pályázatoknak! Hogy csak amiatt fotózzunk valamit.

Ha lehetne, csakis fotóesszék készítésével tölteném az időmet. Az lenne jó, ha olyan témákon dolgozhatnék, amelyek a lapomat is érdekelnék. De megváltozott a helyzet, ma nincs a napisajtóban fogadókészség képriportokra. Sajnos, ennek a műfajnak nincs jövője, legalábbis Magyarországon. Pedig én nem szeretnék elköltözni innen. Magyarország nagyon érdekes hely, rengeteg jó dolgot lehetne fényképezni, csak nincs fórum, ahol megjelenhetnének az anyagok. Mindenki utazni akar. Az éves pályázatokon nyomon lehet követni, ki merre járt. De nem ezen, hanem az érzékenységen múlik minden.

Domaniczky Tivadar, a Népszabadság fotóriportere:

2002-ben napi munkára mentem a budapesti zsidónegyedbe, ami akkoriban lett a világörökség része. Házakat, utcai hangulatokat kellett fényképeznem, de szerencsémre szinte egy teljes napot eltölthettem ott, s ez ritkaság egy napilap, főleg a Népszabadság esetében.

Érdekelni kezdett a Dob utca varázslatos világa, de nem nagyon sikerült a kapcsolatteremtés, leginkább a határozatlanságom miatt. Egyszerűen nem tudtam, hogyan induljak el. Azóta már megtanultam, hogy sokkal határozottabban kell elindulni egy-egy téma felé. Később meglehetősen sok zsidó közösségi és családi eseményre jutottam el, s ezeket megörökítve jöttem rá, hogy nemcsak az azon a környéken élő ortodoxokat, hanem más zsidó közösségeket is szeretnék fényképezni. Érdekesnek tartom, hogy egy közösség miért tartja ennyire erősen a hagyományait. Hogyan illesztik be a hétköznapjaikba? Vagy fordítva, hogyan telnek a hétköznapjaik a hagyományok éltetése mellett? Nem töltöttem hosszú órákat könyvtárakban a téma tanulmányozásával, inkább beszélgetésekből merítem az információkat. A beszélgetések abban is segítettek, hogy még jobb kapcsolataim alakultak ki. Törekszem arra, hogy bensőséges kontaktusba kerüljek azokkal, akiket fényképezek. Annyi tényezős szituáció ez, ahányan éppen ott vannak a kép készítésekor. Szükséges, hogy az éppen aktuális közösség elfogadja a fotóst. Ehhez pedig elengedhetetlen az őszinteség.

A fotóesszével való foglalkozást elég nehezen lehet összeegyeztetni a napilapos hajszával, és sokkal kevesebb időt tudok csak szakítani rá, mint amennyit szeretnék. Ez az első nagyobb témám. S ezen keresztül ismertem meg magamat is, a fotózásomat is. Remek tanulási lehetőség, megismertem a gyöngéimet és az erősségeimet. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy sokkal könnyebben megy a munka, ha határozottabb elképzeléseim vannak. Prekoncepcióval könnyebb dolgozni. Ha elég pontosan tudom, miért fotózom valamit, akkor azt is tudom, hogy melyik látvány képes elmondani azt, amit szeretnék. A kapcsolatteremtés is nagyon fontos. Az emberekről szóló riportoknál meghatározó, hogyan tudom elfogadtatni magam. A képeknek úgy kell készülniük, mintha a fotós is ugyanolyan részese volna az eseménynek, mint a többiek. A fényképnek be kell számolnia a történésről, de ugyanakkor nagyon bensőségesen kell ábrázolnia a témáját, hogy a néző azt érezhesse, mintha ő maga is résztvevő volna.

Még egyáltalán nem látom a munkám végét. Azt remélem, egyszer majd elmondhatom, hogy hiány nélkül bemutattam valamit.

Ahhoz, hogy elkészüljön egy nagyobb riport, fotóesszé, de akár csak egy kisebb képsorozat, korántsem elég, hogy a fotós a helyszínen felvételeket készít. A válogatás, a szerkesztés legalább annyira fontos része az anyag megszületésének, mint maga a fényképezés, esetleg még fontosabb. Ezen a területen még bőven van tanulni valóm. Ketten is segítenek ebben, Rédei Ferenc és Fejér Gábor. És Gárdi Balázs is, aki ugyan már nem a Népszabadságnál dolgozik, de kapcsolatban vagyunk egymással, sokat beszélgetünk, nem csak a saját dolgaimról, hanem mások anyagairól meg általában a fotózásról is.