A Leica I-től a Nikon F6-ig

Százhatvanöt éves az ezüstalapú képrögzítés, a fényképezés. Daguerre eljárását 1839 augusztusában tette közzé a Francia Tudományos Akadémia.

E bő másfél évszázad alatt a fotótechnika Daguerre gépétől eljutott a Nikon F6-ig, az egyszerű lencsétől a 15-20 lencséből álló képstabilizátoros zoomig, a több perces expozíciótól az 1/8000 mp-es megvilágításig, a dagerrotípiától az ISO 1600 érzékenységű színes negatívig, és az egyetlen példányban készült képtől az óránként sok ezer színes papírképet készítő printerig.

Mindez annak a folyamatos fejlődésnek az eredménye, amelynek – mint minden műszaki fejlődésnek – voltak fontos és kevésbé fontos (vagy csak akkor annak tartott) állomásai.

Ez a folyamat három nagy szakaszra bontható. A Daguerre-rel kezdődő első szakasz 1888-ig tartott. Ekkor dobta piacra G. Eastman a Kodak nevet viselő eszközt, egy egyszerű fényképezőgépet. Viszonylag olcsó ára, az elődökhöz képest csekély súlya és kis mérete, valamint egyszerű kezelhetősége tömegek számára tette lehetővé a fényképezést. A gépben alkalmazott tekercsfilm és a kidolgozás „iparosítása” döntő módon befolyásolta a fotótechnika további fejlődését. A fotokémia jóvoltából a negatívok méretei is egyre kisebbek lettek, ami az objektívek tervezését könnyítette meg.

Amikor 1925-ben megjelent a Leica, már elterjedt volt a 4.5 x 6 cm-es negatív, és a profi rollfilmes kamerák objektívjeinek f/2, f/1.8 volt a fényereje. A Leica objektívjének f/3.5 fényereje ennek mindöszsze negyede, 24 x 36 mm-es képmérete pedig a 4.5 x 6 cm-nek egyharmada volt. A Leica mégis fordulópontot jelentett, és a fejlődés harmadik szakaszának kezdetét.

Most 2004-ben, amikor e cikk íródik, bizonyosra vehető, hogy az ezüsthalogenidek helyét előbb-utóbb elfoglalja az elektronikus, digitális jelekkel dolgozó képérzékelő, képrögzítő és képfeldolgozó eljárás, ami egyben egy új korszak kezdetét is jelenti.

A fotótechnika történetének ebben a korszakváltó pillanataiban talán nem hiábavaló, ha végig követjük a Leicával kezdődő korszak történéseit, hiszen azóta alig volt olyan kicsit is jelentős fotótechnikai újdonság, amelyik nem a kisfilmes fényképezésben jelent meg.

E sorok írója csak három évvel fiatalabb e korszakos jelentőségű gépnél, így élete folyamán a gyakorlatban is végig kísérhette ezt a fejlődést. A Leica mindössze tíz éves volt, amikor a szerző első fényképezőgépét kapta, egy két pengő ötven filléres Univex gépet. Bocsássa meg ezért az olvasó, ha a szerző időnként személyes tapasztalatait és esetleg szubjektív véleményét is közli azokról az eszközökről, amelyekkel élete folyamán találkozott és dolgozott.

A LEICA SZÜLETÉSE

Bár a huszadik század elején sokan próbálták a 35 mm-es mozifilmet fényképezési feladatokra használni, mégis vitathatatlan tény, hogy a kisfilmes fényképezést az Oskar Barnack által megálmodott és megalkotott Leica indította el.

A Leitz cégnél dolgozó Barnack előzőleg készített egy olyan szerkezetet (fényképezőgépet?), amellyel filmfelvételeknél expozíciópróbákat készítettek a 35 mm-es mozifilmre. Ezek előhívása után határozták meg az 1/40-es megvilágítási időhöz alkalmazandó rekeszértéket. Az így szerzett tapasztalatok adták az ötletet Barnacknak, hogy a filmkocka méretének kétszeresére készülő képekkel próbálkozzon.

Az első kísérleti példány, az úgynevezett ős-Leica 1913-ban készült el. Redőnyzára a filmfelvevők 1/40 s-os megvilágítási ideje mellett 1/25-öt is tudott. Két redőnye között azonban –akkor megszokott módon – felhúzáskor sem volt átfedés, így ehhez a művelethez külön el kellett zárni a fény útját. Erre szolgált az objektív elejére – a képen jól láthatóan – egy csavarral rögzített kerek fémlap. A zárás elmulasztása esetén felhúzáskor fényt kapott a film. Expozíció előtt viszont el kellett távolítani a fémlapot.

Ennél a gépnél az objektív még nem volt cserélhető. A tervezés folyamán több objektívet próbáltak ki, köztük egy 5 cm-es Zeiss Kino-Tessart. Lehet, hogy innen származik a kisfilmes gépek alapobjektívjeinek viszonylag hosszú gyújtótávolsága? A 24 x 36 mm-es képméret 43.2 mm-es átlója ugyanis 50 mm-nél rövidebbet indokolna.

A mozifilm perforációja lehetővé tette az automatikus filmszámlálást, amelynek mutatója a váz homloklapján volt. A film továbbítása és a zár felhúzása, - elsőként a fotótechnikában -együtt történt, meggátolva evvel a többszörös expozíciót vagy netán az üres filmkockát. A váz tetején lévő papucsba a keretkeresőt helyezték.

Ez a gép már egyértelműen mutatta azt az alapkoncepciót, amely a távmérős Leicákat a mai napig jellemzi, és több évtizeden át rengeteg követőre talált.

Az első világháború után 1923-24-ben készült el a Leica 31 darabos nullszériája. Ennek utolsó példányai már nagyon hasonlítottak a sorozat-gyártásra került modellre.

A később Leica I-ként ismert típus első példányait 1925-ben a lipcsei tavaszi vásáron mutatta be a Leitz cég.

A legfontosabb műszaki változás az ős-Leicához képest a redőnyzár szerkezetében történt. Felhúzáskor a két redőny átfedte egymást, így már nem kellett az objektívet eltakarni. Ez a később általánosan átvett megoldás jelentős lépés volt a fényképezőgépek gyártásában. A megvilágítási idők 1/25 és 1/500 s között voltak, mai szemmel nézve meglehetősen bizarr lépésekben: 1/25, 1/40, 1/60, 1/100, 1/200, 1/500 s és a Z-vel (ma T-vel) jelzett hosszú idő. Ezek az osztások az idők folyamán meglehetősen sokszor változtak. A ma általánosan használatos idő-skálát csak 1957-ben, az M 3-on alkalmazta először a Leitz.

A nem cserélhető optikai kereső oldalabbra került, közelebb a film visszatekercselő gombhoz. A helyén maradt papucsba a külön ráhelyezhető távmérő, illetve később a különböző gyújtótávolságú objektívekhez szükséges keresők kerülhettek. A filmszámlálót a zárfelhúzás gombja alá helyezték.

A 35 mm-es filmhez készült kazettát sötétben kellett betölteni, de a gépbe helyezéshez vagy a filmcseréhez már nem kellett sötét helyiség, - amennyiben a filmet előzőleg visszatekercselték. Hasonló rendszerű kazettákat a Contaxhoz és a távmérős Nikonokhoz, illetve a Nikon F-hez és F2-höz még a nyolcvanas évek elején is készítettek.

A Leica I. objektívje nem volt cserélhető. Az első százegynéhány kamera objektívjét Max Berek tervezte. Ez volt az f/3.5 fényerejű 5 cm gyújtótávolságú Leitz Anastigmat, amelyet rövidesen átkereszteltek Elmax-ra. 1926-ban ezt felváltotta az azóta híressé vált 3.5/5 cm Elmar, melyet szintén Berek tervezett.

Ez volt tehát az a gép, amely új irányt szabott a fotótechnikának, és új lehetőségeket teremtett a fotósoknak, a fotográfia egész világának. A rövidesen egymást követő kisfilmes gépek, objektívek, és az új filmek olyan technikai lehetőségeket és mozgási szabadságot nyújtottak a fotósoknak, amelyekkel addig megoldhatatlannak vélt feladatokat tudtak megoldani, képileg megvalósítani.

1930-1945.

A Leica megjelenésének idején már jó ideje természetes volt, hogy a különböző fotográfiai feladatokhoz különböző látószögű objektíveket használtak a fotósok. Ez az igény megjelent a Leicát használók között is.

A Leitz cég 1930-ban kezdett foglalkozni az igény kielégítésével, amelynek elvi megoldása adva volt. Ehhez azonban egységesíteni kellett a gépváz és az objektívek csatlakozásának méreteit, és minimálisra kellett csökkenteni a tűréshatárokat is. Átmeneti megoldásként kezdetben egyedileg illesztették a vázhoz a kívánt objektíveket, amibe belegravírozták a váz számát, elkerülendő a tévedéseket.

1931-ben aztán megjelentek a 39 mm átmérőjű és 1 mm emelkedésű szabványosított menetekkel ellátott objektívek és gépvázak, amelyeknél a filmsík és az objektív felfekvő felülete közötti távolság 28.8 mm volt. Ezek a méretek három évtizedig – az 1960-ban gyártott utolsó „menetes” Leicáig – nem változtak, és számtalan gyártó alkalmazta gépeiben ezt az objektív csatlakozást.

Evvel egyidőben a már meglévő két 5 cm-es objektív mellett (Elmar f/3.5 és Hektor f/2.5) forgalomba került a nagy látószögű Elmar 3.5/3.5 cm és a hosszú gyújtótávolságú (nem tele!) Elmar 4.5/13.5 cm objektív.

TÁVMÉRŐK, FÉNYMÉRŐK

A pontos élességállítás és a helyes expozíció a technikailag jó kép meghatározó tényezői. Az 1932-ben piacra került új eszközök ezen a két területen jelentettek nagyon fontos lépéseket. Az amerikai Weston cég 617 típusú fénymérője a világon elsőként valóban mérte a fényt, illetve a fény által a szelén cellában keletkezett áramot. Ugyanez év elején jelent meg a Leica II, majd néhány héttel később a Zeiss Ikon kisfilmes kamerája, a Contax (amelyet ma Contax I. –ként ismerünk). Mindkét gépbe be volt építve az objektívvel összekapcsolt távmérő. Szintén 1932 decemberében jelent meg Japánban a Nippon Kogaku K.K. cég objektívjein a Nikkor márkanév.

Ezért joggal mondhatjuk, hogy 1932 a fotótechnika fejlődésének jeles esztendeje, hiszen az expozíciót addig csupán „saccolással”, a távolságot pedig jó esetben külön távmérővel határozták meg. Az ún. optikai fénymérők csupán különböző fényáteresztésű mezők világossága illetve láthatósága alapján adtak (adtak?) segítséget az expozíció megállapításához. Ennek megbízhatatlanságához még az emberi szem – egyénenként is változó – nagy alkalmazkodó képessége is hozzájárult. A különálló távmérők használatakor pedig a távmérő skálájának leolvasásakor, illetve az objektív beállításakor elkerülhetetlenül fellépő pontatlanságok okozhatnak, és okoztak is eltéréseket. Ezt a kisfilmes objektívek viszonylag nagy mélységélessége sem korrigálta, különösen a harmincas évek egyre nagyobb fényerejű objektívjeivel.

Bár a Leica II és a Contax szerkezetei meglehetősen különbözőek voltak, elméletileg mindkettő az ún. háromszögeléses távmérési eljárást alkalmazta. Ennek lényege, hogy a bázistávolságból és az átfogó szögéből kiszámítható a harmadik oldal hossza, ami adott esetben a tárgytávolság (l. az ábrát). A mérés pontosságát a bázistávolság alapvetően befolyásolja, ennek hosszát azonban fényképezőgépbe épített rendszernél behatárolja a váz mérete (a katonai távmérők bázistávolsága sok esetben több méter volt). Nem véletlen, hogy az első távmérős fényképezőgépeket a Leitz és a Zeiss Ikon hozta ki, hiszen a gyártás olyan precizitást igényelt, amely a fotóiparban addig ismeretlen volt. A Leica II. távmérőjének bázistávolsága 40 mm volt, és az 1 méterről végtelenre történő állításnál a forgótükör funkcióját ellátó prizma mindössze 1.2° –ot (!) fordult el.

A két gép elvben azonos távmérőjének gyakorlati megvalósítása mind optikailag, mind mechanikailag lényegesen eltért egymástól. Bár mindkettőnél az objektívtubus hátsó pereme vezérli a távmérőt, a Leicánál a már addig is használt módon az objektíven lévő kis kar segítségével állítjuk az objektívet. A Contaxnál viszont a váz homloklapjának tetején lévő kis tárcsa forgatásával, többszörös áttétellel mozgatjuk az objektívet, és általa a távmérőt. Az áttétel jóvoltából sokkal finomabb az állítás, és ez a tárcsa lényegesen jobban kézhez, illetve mutatóujjhoz áll, mint a Leica objektív karja. És a gép fogása is sokkal biztosabb marad.

Mindkét gép távmérőjének külön ablaka volt a kereső okulárja mellett, ami esemény fotózásnál időveszteséget jelent. A Zeiss Ikon 1935-ben a Contax II-ben egyesítette a két rendszert a kereső ablakban. A Leica a III b-ben 1938-ban szorosan egymás mellé helyezte a két ablakot, de csak 1954-ben a Leica M-ben egyesítette a keresőt és a távmérőt.

A mindaddig szokatlan precíziós gyártási technológiát meg is kellett fizetnie a kedves vevőnek. Az 1935-ben megjelenő Leica IIIa egy japán forrás szerint egy felsőfokú végzettségű kezdő fizetésének hatszorosába került Japánban, de Németországban is egy főorvosi fizetés másfélszeresét kérték érte. Az egy évvel később megjelenő Contax III még ennél is drágább volt 25-30 százalékkal. A harmincas évek eme két csúcsgépe f/1.5 alapobjektívjükkel Magyarországon kb. 1300-1500 pengőbe, azaz egy DKW személyautó árának felébe került.

De a hihetetlen precizitáson túl mit tudtak ezek a kamerák?

Az apróbb finomításokon kívül a Leica II. valójában csak a távmérő alkalmazásában különbözött elődjétől, a Leica I-től. A Contax viszont a 24 x 36 mm-es képméreten kívül jóformán mindenben különbözött a túlszárnyalni kívánt Leicától. Elődje nem lévén, csak evvel hasonlítható össze. A Zeiss Ikonnak bevallott célja volt, hogy „a világ legjobb fényképezőgépét” készítse el.

A Contax távmérőjének bázistávolsága kétszer akkora volt, mint a Leicáé és mind optikailag, mind mechanikailag lényegesen különbözött attól. Az objektív nem menettel, hanem a sokkal gyorsabb és pontosabb cserét biztosító bajonettel csatlakozott – először a fotótechnika történetében – a vázhoz. A legnagyobb különbség a redőnyzár szerkezetében volt.

A függőlegesen futó zár ugyanis nem az addig megszokott – és a Leicában is alkalmazott – textil alapú anyagból készült, hanem fémből készült speciális szerkezet volt. Ez nem hasonlítható sem a tizenöt évvel későbbi Duflexben (majd japán kamerákban is) alkalmazott fémfóliás zárhoz, sem a ma használt fémlamellás megoldáshoz. Leginkább a lakásablakokon használt úgynevezett esslingeni redőnyre emlékeztet. A képen jól látható módon könnyen felcsavarható és az anyag lényegesen ellenállóbb, mint a gumírozott textil.

Érdekessége még a Contaxnak, hogy a megvilágítási idő beállító tárcsája és a zárfelhúzás a váz homlokfalán kapott helyet. (Hasonló megoldással hat évtized múlva a photokinán találkoztunk egy orosz gépen, bár azon furcsa módon a zárszerkezettel és a felhúzó karral ellentétes oldalon, a váz bal oldalán volt a tárcsa.)

CSERÉLHETŐ OBJEKTÍVEK = CSERÉLHETŐ KERESŐK?

A különböző látószögű objektívek használatához természetesen különböző látómezejű keresők szükségesek. Barnack már 1931-ben megszerkesztett a menetes Leica I-hez egy úgynevezett univerzál keresőt. Ennek belső szerkezete a 3.5, az 5 és a 13.5 cm-es objektíveknek megfelelően maszkolta a látómezőt. Készültek optikai keresők egy-egy adott gyújtótávolsághoz is, elsősorban – de nem kizárólag – a nagyon nagy látószögű 2.1 és 2.8 cm-es objektívekhez, hiszen beépített keresővel ez csak a hosszabb gyújtótávolságú keresőkép rovására valósítható meg. Ugyanis ha a kereső alap-látószöge túl nagy, akkor a 9 cm-es, de főleg a 13.5 cm-es objektívhez tartozó képkivágás már használhatatlanul kicsi lesz. Ezért gyártanak a távmérős Leicához ma is külön keresőt, amely a 21, 24, 28 mm-es objektívekhez használható.

A keresővel kapcsolatos problémakör az optikai keresős gépek egyik legnagyobb hátránya, és egyik legfőbb oka a tükörreflexes gépek későbbi elterjedésének, főleg a professzionális területen. Jelzi a probléma bonyolultságát, hogy a Leica szakirodalom egyik meghatározó könyvében több mint ötven keresőről van fotó.

Ezek a problémák a Contaxnál is ugyanúgy meg voltak, mint az azóta gyártott számtalan hasonló felépítésű japán és más gyártmányú kameránál. A Contax revolver rendszerű univerzál keresője öt különböző gyújtótávolságú kereső-objektív váltásával működött.

E típus problémáit csak növeli, hogy – kis bázistávolsága miatt – a távmérő sem alkalmas arra, hogy hosszabb gyújtótávolságú objektív használatakor az esetleg több tíz méter távolságra lévő tárgyra biztosítsa a pontos élesreállítást. Ez pedig az ilyen objektívek kis mélységélessége miatt döntő szempont. Ráadásul a maszkolással létrehozott – vagy más módon jelzett – „mini” képen a részletek is nehezen ítélhetőek meg. Ez a keresőrendszer arra sem alkalmas, hogy a mélységélességet vagy a kép perspektíváját megítéljük.

Összegezve: az extra nagy látószögű objektívekhez külön kereső kell, a 13.5 cm-nél hosszabb objektívek pedig nem, vagy csak pótlólagosan beiktatott eszközökkel (pl. tükörház) használhatóak. Közelfényképezésnél pedig részben a kereső parallaxisa okoz nehézséget, részben a távmérő használhatatlan ilyen kis távolságra.

Az említett hátrányokat legfeljebb csökkenteni lehet az ilyen típusú fényképezőgépeknél, megszüntetni nem. A mélységélességet és a perspektívát viszont csak a felvevő objektív által alkotott képen, azaz mattüvegen lehet megítélni. Ez viszont már egy más típusú, más felépítésű gépet kíván.

A távmérős kisfilmes gépek mellett az 1932-es év másik jelentős eseménye a már említett elektromos fénymérő megjelenése volt. Az amerikai Weston cég a 617 típusú fénymérőjében szelén érzékelőt alkalmazott. A szelén a fény hatására áramot termelt, amely változott a fény erősségének változásával. Az áram erősségének mérése tehát közvetve a megvilágítás erősségének mérését jelentette, lehetővé téve az expozíció pontos meghatározását. A szelén ilyen célra történő alkalmazását már egy 1904 évi szabadalomban megtaláljuk, amelyet az a F. Deckel jegyzett, aki később a Compur zárakat készítette. A szabadalom lényege, hogy a szeléncella áramával vezérelte az elektromágneses zár megvilágítási idejét. Ez pont száz éve volt!

A szelén érzékelő nagy előnye, hogy az evvel készült műszerhez nem kell áramforrás, szemben a későbbi és mai műszerekkel, amelyekben a fény változásával az érzékelő ellenállása változik. Ennek méréséhez viszont áram, azaz áramforrás kell. A szeléncellának nagy hátránya viszont az alacsony érzékenysége, ezért gyenge világításnál nem működött.

A Weston fénymérő után egy évvel megjelent az első német gyártmányú fénymérő, a Gossen cég Photolux-a, amit rövidesen más gyártmányok is követtek. A szerző még a hatvanas években is találkozott olyan pontosan működő Electro Bewi fénymérővel, amit a harmincas években gyártottak. A szeléncelláról pedig kezdetben azt tartották, hogy tíz év alatt „kifárad”.

Ezekkel a fénymérőkkel csak a tárgyról visszavert fényt lehetett mérni, a beeső fényt, azaz a megvilágító fény erősségét nem. Azonban ez is óriási lépést jelentett az addig csak becsléssel vagy optikai fénymérővel megállapított expozíciókhoz képest. Bár a mérés alsó határát később sem sikerült jelentősen megváltoztatni, körülbelül három évtizedig a szeléncella maradt az érzékelő. A sok kisebb-nagyobb fejlesztés közül meg kell említeni a Magyarországon gyártott Kodalux fénymérőn alkalmazott keresőt, amely biztosította a 12°-os szögben mérő műszer pontos beállítását a lefényképezendő tárgyra.

A távmérős gépek és az elektromos fénymérés lefektették azokat a műszaki alapokat, amelyre építve hat évtized alatt a fotótechnika elérte az emberi szemmel megvalósíthatónál pontosabb és gyorsabb automatikus élességállítást, és a – bármilyen színű és fényességű – tárgyról visszavert fény alapján is a helyes expozíció megállapítását és vezérlését.

A TÜKÖRREFLEXES GÉPEK

Az optikai keresős gépek említett problémáinak nagy részét el lehet kerülni a tükörreflexes konstrukcióval. Ez a típus már a 19. század második felében ismert volt. Az e tárgyban ismert első szabadalmat 1861-ben jegyezték be. A konstrukció lényege, hogy a felvevő objektív által alkotott képet nem közvetlenül a filmsíkban elhelyezett mattüvegen vizsgáljuk, hanem azt egy 45°-os tükörrel a gépváz tetején vízszintesen elhelyezett mattüvegre vetítjük. A megoldás előnye, hogy az objektívvel kapcsolatos minden változást (gyújtótávolság változás okozta képkivágás módosulás, élességállítás, mélységélesség, stb.) közvetlenül látunk. Elmarad a mattüveg és filmkazetta exponálás előtti időrabló cseréje is, „csupán” a tükröt kell a képsugár útjából eltávolítani. Ekkor viszont eltűnik a keresőkép, ami eseményfotónál problémát okoz. A tükörreflexes megoldás több más műszaki nehézséget is okoz, amelyeket csak sok évtized alatt sikerült kiküszöbölni.

A tükör mozgatása mellett a másik nagy probléma, hogy beállításkor biztosítani kell a fényérzékeny anyag tökéletes fényzárását a nyitott objektív ellenére. Ez legkönnyebben a filmsík elé helyezett (angolul focal plan) redőnyzárral oldható meg, aminek bonyolult szerkezete viszont drága, és sok helyet foglal el. Az objektívbe épített, lényegesen egyszerűbb, olcsóbb és külön helyet nem igénylő központi zár alkalmazása ugyanakkor tükörreflexnél sokféle segédszerkezetet igényel. Az ötvenes években sok gyár sokféle módon próbált a kisfilmes SLR (Single Lens Reflex = egyobjektíves tükörreflexes) kamerákban központi záras cserélhető objektíveket alkalmazni, a mechanikai problémákat azonban sohasem tudták kiküszöbölni. A más feladatokra készített és jóval nagyobb méretű rollfilmes gépekkel ez könnyebben volt megoldható (Hasselblad, Mamiya)

A tükör mozgatásának és a fényzárásnak nehézségeit próbálta megkerülni a Franke és Heidecke cég az 1929-ben piacra került Rolleiflex géppel. A rollfilmre 6x6-os képet készítő kamera tulajdonképpen két camera obscurából áll. Az alsó maga a fényképezőgép, a felső a tükörreflexes kereső. Ehhez nyilván két objektív szükséges, ezért ez a TLR (Twin Lens Reflex) kamera. Élességállításkor a két azonos gyújtótávolságú objektívet együtt kell állítani, amit a homlokfal mozgatásával oldottak meg.

Ez a felépítés lehetővé teszi a központi zár alkalmazását, hiszen a keresőben nem a felvevő objektív által alkotott képet látjuk, így a zár ilyenkor csukva lehet. Elvész viszont az SLR kamerák legnagyobb előnye, hogy a keresőben látható kép minden szempontból azonos a filmre kerülővel. Elmaradnak a tükör mozgatásával együtt járó mechanikus problémák is, de megjelenik a két objektív tengelye közötti különbség, a parallaxis. Igen nehézkessé válik az objektív csere, hiszen mind a két objektívet cserélni kell. Egyedül a Mamiya tudott erre elfogadható megoldást találni 1957-től.

Nagy hátránya minden tükörreflexes gépnek, hogy a keresőben megjelenő kép oldalai fel vannak cserélve. Gondoljuk el, hogy a különben is has magasságban tartott tüköraknás géppel a keresőben balra mozgó tárgyat a gépet jobbra húzva lehet (lehet?) csak követni. Ez az SLR és a TLR gépeknél egyaránt így van. Ezt a problémát először az 1947-ben megjelent magyar Duflex gépben szüntették meg, az úgynevezett Porro tükrös keresővel. A két évvel későbbi Contax S-ben pedig pentaprizmát alkalmaztak erre a célra.

A tükör exponáláskor történő eltávolítása a sugármenetből nem csak mechanikai nehézségeket okozott. A keresőkép eltűnése az expozíció előtt, alatt és után főleg eseményfotózásnál nagy hátrány. A gyárak minden igyekezete ellenére ennek megoldására az ötvenes évek végéig várni kellett. Ekkor született megoldás a beállított rekesz automatikus becsukására, majd nyitására is.

Amikor a második világháború után elterjedt az örökvaku használata, újabb gondot okozott a redőnyzár hosszú, 1/20 – 1/30 s-os szinkronideje. Ezt csak a redőnyök lefutásának gyorsításával lehet csökkenteni. Ennek nehézségét jól mutatja, hogy lényeges javulást csak a hetvenes években tudtak elérni. Ezért is próbálkozott az ötvenes-hatvanas években minden gyár a központi záras SLR gépekkel, hiszen az minden megvilágítási idővel szinkronizálható, így szabadtéri derítésre is jól használható. A már említett mechanikai problémák miatt azonban ez a típus a kisfilmes gépeknél nem vált be.

Az optika fejlődése lehetővé tette az egyre nagyobb látószögű objektívek előállítását és alkalmazását. A filmsíkhoz egyre közelebb kerülő objektív tagok azonban nem fértek el az SLR gépek tükrétől. Sokféle próbálkozás után végül a P. Angenieux által tervezett „retrofocus” konstrukció oldotta meg ezt a problémát.

Az optikai keresős és a tükörreflexes gépek felsorolt technikai nehézségei egymás után előtérbe kerültek, és hosszú évtizedekre ellátták feladatokkal a fejlesztőket, és meghatározták a fejlesztés és a fejlődés irányait.

A kisfilmes távmérős gépek egyre nagyobb népszerűsége és a tükörreflexes kamerák említett műszaki problémái ellenére nyilvánvalóvá vált, hogy vannak olyan fotográfiai feladatok, amelyek megoldására a CRF (Coupled Range Finder = kapcsolt távmérős) típusú gépek nem alkalmasak. Közelfényképezésnél, illetve hosszú gyújtótávolságú objektív használatánál csak a tükörreflexes megoldás biztosítja a pontos élességállítást és a képkivágás pontos ellenőrzését.

A két rendszert a Leica megpróbálta összeházasítani. Az 1935-ben (más források szerint 1933-ban) megjelent 20 cm-es Telyt objektívvel egyidőben forgalomba hozott egy úgynevezett tükörházat, azaz egy tükörreflexes keresőt. A gépváz és az objektív közé helyezett 62.5 mm-es közdarabban egy 45 fokos tükör a váz fölé nyúló kereső mattüvegére vetítette az objektív által alkotott képet. Ez a megoldás természetesen olyan objektív konstrukciót feltételezett, amelynek hátsó lencse tagja a szokásosnál messzebb van a filmsíktól.

Itt röviden ki kell térni az objektívekkel kapcsolatos néhány problémára.

Az objektívek – azaz a fényképezéshez használt, több lencséből álló optikai rendszerek – gyújtótávolságát a matematikailag kiszámítható fősíktól mérik. Az alapobjektívek – tehát a képátlóval megegyező, vagy ahhoz közeli gyújtótávolság – esetében ez a fősík a lencserendszeren belül van. Ha a fősík a frontlencse előtt van, akkor az építési hossz rövidebb, mint a gyújtótávolság. Ez a teleobjektív építési elve, tehát nem minden hosszú fókuszú objektív teleobjektív! A Leicához addig gyártott 73, 90, 105 és 135 mm-es objektívek hagyományos konstrukciók voltak.

Az angol szaksajtó által „használhatónak” minősített első teleobjektívet Dallmeyer 1891-ben készítette. Ma már a rövidebb, 75-80 mm-es kisfilmes objektívek is ezen az elven készülnek. Ily módon az egyik f/4 fényerejű 200 mm-es objektív építési hossza például mindössze 126 mm.

Ennek az építési elvnek fordítottja az úgynevezett retrofókusz konstrukció, amikor a fősík szintén a lencserendszeren kívül van, de a hátsó lencsetag mögött. Ennek az 1945-ben publikált megoldásnak nagy része van az SLR típusú gépek végső győzelmében, hiszen ily módon sikerült megkerülni a tükör okozta legfőbb problémát. De ez már a háború utáni időszak történése.

A Leica tükörházhoz illeszthető harmonikás kihuzattal a közelfényképezésnél fellépő említett problémák is megoldódtak. Ugyanakkor a filmsík és az objektív foglalat közötti távolság több mint háromszorosára növekedése miatt a normál és a nagy látószögű objektívek általános feladatokra nem használhatóak tükörházzal.

Két év múlva 1937-ben a Zeiss Ikon a közben megjelent Contax II-höz és III-hoz Flektoskop néven mutat be és hoz forgalomba hasonló szerkezetet. Ez is jól mutatja, hogy a tükörreflexes kereső – minden hátránya ellenére – néhány területen nélkülözhetetlen. A háború utáni időszakban a Canon és a Nikon is készítenek távmérős gépeikhez tükörházat. Ezek a bonyolult, és ezért nagyon nehézkesen kezelhető szerkezetek mindvégig csak szükségmegoldások voltak. A valódi tükörreflexes fényképezőgépek általános elterjedéséhez azonban ki kellett küszöbölni a fentebb már említett problémákat.

ROLLFILMES GÉPEK

A kisfilmes fényképezés megjelenése és rohamos fejődése ellenére a két világháború közötti időszak a rollfilmes fényképezőgépek korszaka. Az objektívek egyre javuló minősége és növekvő fényereje, a negatívok folyamatosan emelkedő érzékenysége, javuló élessége és tónusvisszaadása a nagyméretű üveglemezek és síkfilmek, valamint az ezekhez szükséges súlyos, nagy és nehezen kezelhető gépek használatáról az összecsukható rollfilmes fényképezőgépek, az úgynevezett klapp-kamerák felé terelte a fotósok érdeklődését. Világszerte számtalan ilyen gépet gyártottak a nagyon sokféle méretű rollfilmhez. A két legelterjedtebb méret a védőpapírral ellátott 4 cm illetve 6 cm széles film volt, 127 illetve 120 jelöléssel. Ez utóbbi a mai napig fennmaradt. Erre már akkor is különböző méretű – 4.5 x 6, 6 x 6 és 6 x 9 cm-es – képeket készítő gépek készültek. A 6 x 7 csak a hatvanas években jelent meg.

Jellemzi a méretek változatosságát, hogy a Japánban, 1938-ban piacra került Guzzi nevű gép például 20 (!) mm széles rollfilmre készítette a 18 x 18 mm-es képeket.