KÉT ÉVTIZED NEM SOK IDŐ, HÚSZ ÉV ANNÁL INKÁBB …

– 2004-ben töltötte be huszadik évét a vizuális kommunikáció tanszék fotós szakiránya. Mit jelent ez Önnek, a szakirány első vezetőjének, a Magyar Iparművészeti Egyetem jelenlegi rektorhelyettesének?

– Szinte hihetetlen az eltelt évek száma, mert nagyon közelinek tűnik a pillanat, amikor létrejöhetett végre a fotó szak. Húsz év – és ez sokkal fontosabb – elég alkalmat ad arra, hogy eldőljön, van-e létjogosultsága egy ilyen típusú kezdeményezésnek. Azt gondolom, egyértelműen eldőlt, hogy a fotográfia egyenrangú partnere tud lenni bármilyen más művészeti területnek, és ennyi év után már meg sem kérdőjeleződik, vajon jó helyre került-e. Számomra személyesen is jelentős – amint az elmúlt évek is mutatják –, hogy számos olyan ember került be a fotográfiai közéletbe, akik egykor részesei voltak ennek a képzésnek. Ez biztosítéka lehet annak, hogy közvetett módon egyre erősödik a rendszer, és képes fennmaradni is. Az itt végzettek már olyan szemléletet képviselnek a szakmában, ami súllyal esik a latba, és ez biztonságérzetet ad.

– Milyen érzés volt annak idején, hogy felkérték erre a pozícióra, ami nem csupán egy poszt volt, hanem annál jóval több? Úgy tudom, elég hosszúra nyúlt az oktatás előkészítése.

– Nyilván mindez nem egyik napról a másikra történt, és hosszabb – néhány évet is felölelő – folyamatot jelentett, mire a fotográfia megtalálta a kereteit ebben az intézményben. Voltak egyéb próbálkozások, amikor inkább kérdések fogalmazódtak meg, mint hogy besorolható-e a fotográfia egy olyan típusú rendszerbe, mint a Magyar Iparművészeti Egyetem. Erről komoly viták zajlottak. Sokan inkább voltak azon a véleményen, hogy ha már szóba kerül az egyetemi szintű képzés, talán mégis inkább a filmes szakmához kellene sorolni. Végül ide került, és szerintem nagyon indokoltan. Annak a képi kultúrának, amire a fotográfia vállalkozik, itt megtalálhatók a különböző társterületei. Így nem légüres térben kezdte el a szak a működését, hanem szervesen kapcsolódhatott egy olyan kulturális közeghez, ami – talán kimondható – segítette is a talpon maradást.

– Hogyan került sor arra, hogy Önt keressék meg a szakirány vezetésével?

– Egy egyetemi szintű képzésnek és az abban való részvételnek vannak bizonyos előfeltételei, és meghatározott elvárások fogalmazódnak meg evvel kapcsolatban. Ilyen lehet az, hogy az, aki ilyen szakot vezet, lehetőség szerint tisztában legyen azzal, mire vállalkozik, és olyan felkészültsége, előképzettsége legyen, ami erre alkalmassá is teszi. Magyarországon a fotográfia korábban nem szerepelt a felsőoktatási programokban, ezért érthető módon kevés szakembert lehetett elérni, akik ezeknek a szempontoknak maradéktalanul megfeleltek volna. Engem megtalált akkor ez a lehetőség, és mivel amúgy is foglalkoztatott ez a kérdés, nem álltam félre előle.

– Ezek szerint korábban is volt olyan elképzelése, hogy részt vegyen egy hasonló képzési rendszerben?

– Igen, volt bennem ilyen szándék. Én szerencsés módon olyan egyetemen tanultam, ahol a fotográfiát a politikai rendszerek változásától függetlenül mindig fontosnak tartották. Ennek következményeképpen a fotókultúra magas színvonalon állt. A fotográfiát komolyan vették, és senki nem kérdőjelezte meg, hogy beletartozhat-e a rokon műfajok sorába, egy nagy múltú intézmény keretein belül, vagy sem. Akkor akaratlanul is fölmerült bennem, hogy vajon Magyarországon miért nem létezik hasonló program. Nyilván nem tudatosan, de készültem erre a szerepre. Az határozottan megfogalmazódott bennem, hogy irigylésre méltó, ha valahol ezt a kifejezésmódot ennyire odafigyelve gondozzák, és talán fontos lenne, ha ez nálunk is megvalósulhatna.

– Fel tudta használni saját egyetemi tapasztalatait, amikor kinevezték a szak vezetőjének?

– Feltétlenül. Az öt évig tartó tanulmánysorozat ideje alatt megszállottan foglalkoztam a fotográfiával, és nagyon fontosnak éreztem. A tanulmányaim alatt megszerzett szakmai és emberi tapasztalataim, valamint ismereteim adták az önbizalmat, ami elengedhetetlen volt ahhoz, hogy egyáltalán belekezdjek ebbe a dologba. Másrészt ahová én fiatalon csöppentem, egy más ország volt, a miénktől nagyon különböző kultúrával, ami magával hozott egyfajta szemléletváltást is. Ez elősegítette a visszatérésem után, hogy bizonyos dolgokat tisztábban láthassak. Ez a fajta tisztánlátás és elkötelezettség feltétlenül motivált abban, hogy vállaljam a rám bízott feladatot.

– Mekkora szerepet játszott a személye kiválasztásában, hogy nem Magyarországon tanult és szerzett diplomát, és hogy másfajta látás- és gondolkodásmódot hozott magával?

– Erre nehezen tudok válaszolni. Nyilvánvaló, hogy azok tudnák ezt pontosan elmondani, akik akkor döntöttek erről. Ez inkább egy folyamat eredményének tekinthető. A fotográfia helyének a megkeresése hosszú időt igényelt és természetesen több tucat ember közreműködését is. Tehát sokan csoportosultak e körül a kezdeményezés körül. Azt is érdemes megemlíteni, hogy sajnos nem mindig a megfelelő empátiával és jóindulattal. Akármilyen furcsán is hangzik, állítom, hogy húsz-huszonöt évvel ezelőtt legalább annyi ellenzője volt ennek a felvetésnek, mint amennyi támogatója. De az ellenzők köre is a fotográfus szakmán belül állt össze, ami több szempontból nem meglepő. A szakmát gyakorlóknak szembe kellett nézniük a ténnyel, hogy egy merőben új helyzet van kialakulóban, amelyben a megszokások és reflexek talán nem fognak olyan jól működni, mint addig. Aki elgondolkozott ezen, kiszámolhatta azt is, hogy ha elindul egy ilyen képzés, akkor évről évre fotográfusok tucatja kerül ki az egyetemről. Két évtizedes távlatban ez már komoly tömeget és erőteljes hangot jelent, ami feltartóztathatatlanul átalakítja azt a szakmát, amelynek addig nehezére esett létrehozni ezt a fórumot.

– Eszerint a megújulás annak tudható be, hogy megindult az egyetemi szintű fotográfusképzés?

– Igen, azt gondolom, hogy kialakult egy új hang, és talán más szellemiségű foto-gráfusok kezdtek el dolgozni Magyarországon azáltal, hogy részesévé váltak a képzésnek. Természetesen nem arról van szó, hogy enélkül valaki ne válhatna jó fotográfussá, hanem arról, hogy aki végigjárja ezt az utat, az másképpen lesz fotográfus, más látásmódra tesz szert általa. Akkor is erről volt szó, és ez azóta sem változott. Bízom abban, hogy a szemlélet, amit próbálunk kialakítani és támogatni, helyes irányt mutat. Az elmúlt évek azt is bizonyították, hogy rendkívül jól felkészült növendékek hagyták el az egyetemet, akik közül többeket viszontláthattunk évekkel később is.

– Mekkora szerep jutott Önnek a képzési struktúra előkészítésében, kidolgozásában? Volt-e beleszólása abba, hogyan épüljön fel az oktatás metodikája, és mik legyenek a legfontosabb célkitűzések?

– Az előkészítés és a kidolgozás folyamatába engem is bevont az akkori rektor, de hangsúlyozni szeretném, hogy másokat is. Ez nem egyszemélyes feladat volt, és utólag is jó döntésnek tartom, hogy sok embert megkérdeztek. Ebből az előkészítő párbeszédből kivettem én is a részemet, és számtalan, évekre szóló szakmai tervet készítettem; ezeknek számos eleme bevált a gyakorlatban is, más részük pedig módosítva került felhasználásra. Természetesen nem elég programokat kidolgozni és gyártani, azokat valahogy működtetni is kell, és valamilyen módon meg kell „tölteni” emberekkel. De abból a helyzetből adódóan, hogy Magyarországon sokan nem támogatták ezt a kezdeményezést, és sokan nem rendelkeztek azzal a szakmai tudással, felkészültséggel, ami egy egyetemen elvárható, kezdetben rendkívül nehéz volt öszszeállítani a megfelelő tanári kart, amely a nyolcvanas évek elején hosszabb távon is alkalmasnak bizonyulhatott arra, hogy oktatóként is sikerrel tevékenykedhessen.

– Hogyan tudták áthidalni ezt a problémát?

– Sok nehézség árán. Sokféle kudarccal kellett szembenézni, amely kudarcok elsősorban az emberi tényezőkből adódtak. Az egyetemen belül megvolt a megfelelő támogatottság az elképzelésekhez és a programhoz. Nekünk csak meg kellett keresni, illetve később esetleg folyamatosan cserélni az oktatókat. Elsősorban is azért, mert felmerültek bizonyos szakmai dolgok, mint például, mit és hogyan kellene tanítani ahhoz, hogy valakiből jó fotográfus legyen? A vita egyik legkomolyabb kérdése az volt, kell-e rajzolnia egy fotográfusnak. Továbbá, milyen elméleti képzésben vegyen részt, milyen mélységig sajátítsa el a fotográfia technikai ismereteit. A másik szempont, ami az elmúlt évtizedekben sem változott, hogy értelmiségieket képezzen az egyetem. Ez mindig egyöntetű szándék volt, hiszen a képzett fotográfus olyan gondolkozó ember, aki képpel fejezi ki magát. Ezért tartottuk fontosnak, és tartjuk ma is annak, hogy legyen sokféle szempontból felkészült az, aki képcsinálóvá kíván válni.

– Milyen irányelvek alapján szerveződött meg a szak, milyen súlypontokat határoztak meg annak idején?

– A legfontosabb az volt, hogy egészséges aránya legyen a gyakorlati és az elméleti képzésnek, és az elmélet ne csupán kötelezően elsajátítandó tananyag legyen, ami látszólag értelmetlenül kapcsolódik a gyakorlati munkához. Szükség volt rá, hogy elhiggyük egymásnak: az a fajta elméleti háttér, amit biztosítani próbálunk, valóban hatással van a gyakorlati feladatokra. Természetesen ez a pálya is az alkotásról szól, ezért annak kell a képzés fókuszában állnia. Fokozottan figyeltünk az elmélet és a gyakorlat érzékeny arányára, hogy az utóbbi ne menjen az előbbi rovására, illetve a gyakorlat ne jelentse azt, hogy az elméletnek nincs létjogosultsága. Az is mindig fontos szempontnak számított, hogy feltétlenül elkerüljük a dilettantizmust, az olyan helyzetek kialakulásának lehetőségét, amelyekben a folyamatok minőségromlást hozhatnak, amit egy egyetemi szféra nem tud és nem is akar felvállalni.

– A szakirány már kezdettől teljes függetlenséget élvezett, vagy jelentkezett valamiféle alárendeltségi viszony a vizuális kommunikációs tanszéken belül?

– Én nem hívnám alárendeltségnek, bár ezt sokszor hallottam másoktól. Az évek múltával ráadásul egyre értelmetlenebbnek tűnt ez a felvetés. Kétségtelenné vált ugyanis, hogy a fotográfia a mai napig a vizuális kommunikáció keretébe tartozik, mint ahogy a grafika, a video vagy az animáció is. De ez mindenképpen mellérendelő viszony, hiszen ezek a szakirányok nem egymás kárára vannak jelen. Ezt annak idején is így tartottam, habár akkor sokkal eretnekebb gondolatnak számított. Az elmúlt években a világban végbement változások igazolták, hogy ez a mellérendelői viszony mutatja a valós helyzetet. Egy egyetemen pedig különösen nagy jelentőséggel bír annak az álláspontnak a folyamatos igazolása, hogy az átjárhatóság rendkívül komoly érték, és nagyon fontos tudomásul venni a társművészeteket. Az, hogy a fotográfiának a technikai háttere radikálisan átrendeződött az elmúlt húsz évben, még inkább bizonyítja, hogy az egymás melletiség működőképesebb helyzetet teremt.

– Mennyire válhatott kiforrottá a rendszer? Vagy túl hamar jelentkeztek a technikai és ezzel együtt a gondolkodásbeli változások?

– Az átalakulás elég váratlanul ért minket. De nemcsak minket, hanem általában a fotográfusokat. Pedig tudtuk, hogy bekövetkezik, csak nem akartunk vele foglalkozni, és talán nem is hittük el, hogy ilyen gyorsan fog lejátszódni. A képzésben az analóg fotográfiának a kifutása tulajdonképpen megtörtént. Végül is az eltelt húsz évben nagyrészt ez volt a mérvadó és ez volt a gyakorlat. Az elmúlt néhány esztendőben egy technikainak nevezett, valójában inkább egy radikális szemléletbeli változás ment végbe, aminek bizonyos dolgokra fel kellett hívnia a figyelmünket. Az utóbbi években felvett hallgatók gondolkodásmódja alapvetően megváltozott. Velük egy más típusú kommunikációra van szükség. Az a generáció, amelyik ma megszállottan fotografál, a digitális világból jön. Ez a kétoldalú kapcsolat végül oda hat, hogy a programban meg kell tenni a megfelelő változtatásokat, amelyek azonban nem tekinthetők radikálisnak, de nem is lehetnek azok, mert nem a technikáról szól, hanem elsősorban a szemléletmódról. Ilyen értelemben a technika alárendelt tényezőként jelenik meg, mert a gondolkodás függvényében dől el, milyen alkalmazási körben valósul meg az, amit fotográfiának hívunk.

– Mi a továbblépés perspektívája a szakirányon belül? Körvonalazódik-e olyan irány, amely felé határozottan el kell mozdulni?

– Igen, azt gondolom, hogy a szabadságfok felé megy el a változás. Ezen azt értem, hogy a mindenkori programnak és a változtatásoknak az igazi értelme abban rejlik, hogy megpróbáljunk olyan rendszert működtetni, amelyben minél jobban érvényesül a növendékek személyes karaktere. A programnak biztosítania kell azt a teret, ahol a különbözőségek felszínre törhetnek, és életképességüket bizonyíthatják. A programalakítás – húsz év távlatából ez a tapasztalatom – akkor megy jó irányba, ha ezt tudomásul veszi és elfogadja, és nem kiegyenlíteni akar, hanem pontosan az ellenkezőjét: a különböző szólamokat erősíteni. Ha erre alkalmas ez az egyetemi közeg, akkor jó a program. Sokszor elhangzik, mennyire szubjektív, hogyan sikerült a kép. De azért van és lehet is hallgatólagos közmegegyezés abban, mi az a mérce, amit el kell érni, és mi az, ami a dilettantizmus kategóriájába tartozik. Folyamatosan arra törekszünk, hogy az általunk működtetett program a professzionalizmus irányába hasson, és ott is az előbb említett sokszínűséggel. Úgy érzem, többé-kevésbé rendben van a szakmai munka, ha megjelennek ezek a személyes hangok.

– Nemzetközi szinten hová helyezné a magyarországi felsőfokú fotográfusképzést? Milyen színvonalat képvisel Európában?

– Nehéz lenne azt mondanom, hogy mi jobbak vagyunk, vagy hogy mások jobbak. De vállalkozni tudunk arra, hogy kövessük a világban zajló eseményeket. Nem az a kérdés, ki a jobb, hanem az, hogy merjük-e kifelé is közvetíteni azt, amit tudunk, miközben befogadók is legyünk. Fontosabbnak érzem a jelenlétet, mint a győzelmet. Ma már minden hallgató eltölt egy bizonyos időt külföldön, ami tapasztalatot ad ahhoz, hogyan kell és lehet nyitottan viselkedni, és észrevenni az értékeket.

– Milyenek a visszajelzések?

– Nagyon jók, számos meghívást és ezzel együtt lehetőséget kapunk a megmutatkozásra. De ennél sokkal izgalmasabbnak érzem azt, hogy nagy érdeklődés mutatkozik meg irántunk, több európai országból is fogadunk hallgatókat. Akik most érkeznek hozzánk, már a hírünk miatt jönnek, tehát nem a véletlen hozza ide őket. Széles a kínálat Európában a fotográfia területén, mégis sok nálunk a jelentkező, több is, mint amennyit elbírunk. Ez talán igazolja, hogy a képzés tartalma megfelel az európai színvonalnak.

– Vehetjük ezt az elmúlt húsz év záróértékelésének?

– Igen. Azt hiszem, beigazolódott az elmúlt évtizedek erőfeszítéseinek jogossága és az elképzelések helyessége. A dolog hétköznapisága megnyugtató. Továbbá az is az elmúlt éveket igazolja, hogy nem könnyű egy ilyen pályán aktívnak maradni. Az alkotópályák a bizonytalanságra épülnek, mégis egyre több olyan alkotótársam van, aki erről az egyetemről került ki, és aki nagyon jól érzi magát abban a szerepben, amit magára vállalt.