IRODALOM ÉS FÉNYKÉPEZÉS 1. RÉSZ

A magyar irodalom és a fényképezés már a kezdeti időszakban összekapcsolódott. A legkézenfekvőbb példa erre a Petőfi Sándort ábrázoló dagerrotípia története; mégis, mielőtt erről szót ejtenénk, okvetlenül meg kell emlékezni két hasonló korú és legalább ilyen fontos képről.

Kreilisheim György könyve(1) igen jó minőségű reprodukcióban közli Kertbeny Károly (1824–1882) író, műfordító 1847-ben készült portréját. Ahhoz, hogy Kertbenyről többet tudjunk meg, mint amit Kreilisheim a képaláírásban ír: „Petőfi barátja”, a Magyar Irodalmi Lexikont(2) kell fellapoznunk. Kertbeny Bécsben született, Pesten és Egerben tanult, majd Drezdában, Győrött és Pesten (Heckenastnál!) dolgozott könyvkereskedőként. Nyolcvan kötetnyi (!) műfordításával ismertté tette a magyar irodalom értékes alkotásait külföldön. Az 1870-es évek közepén külföldi vándorlásait befejezte és hazatért Pestre, ahol a magyar művek idegen nyelveken megjelent műveinek bibliográfiájának összeállítására állami támogatást kapott. Mi, fotósok, fotótörténészek mindehhez még azt tehetjük hozzá, hogy az őt ábrázoló – valószínűleg Bécsben készült – dagerrotípiát 1874-ben ajándékozta a Nemzeti Múzeumnak(3), így ez lett a Múzeum első leltárba vett fényképe…

Kreilisheim könyvében Kertbeny portréjával szemben Görgey Artúr (1818–1916) képe áll. Őt inkább katonaként, politikusként tartjuk számon, a Magyar Irodalmi Lexikon(4) viszont emlékiratíróként közli életútját. Az 1980-as évek végén egy Görgeyvel foglalkozó gyűjtő azt mondta nekem, hogy számára teljesen ismeretlen ez a portré. Kreilisheim szerint az eredeti a „Hadimúzeum tulajdona”. Ha jól értelmezem annak az előadásnak a szövegét, amit Bánffyné Kalavszky Györgyi, a Hadtörténeti Múzeum munkatársa 1993-ban tartott Tatán(5), ez a kép a második világháború alatt elveszett.

*

Nagyon hosszú ideig kallódott az egyetlen hiteles Petőfi ábrázolás is. Várkonyi Nándor (1896–1975) irodalomtörténész 1940-ben terjedelmes cikket(6) írt a Nyugatba, melyben annak az aggodalmának adott hangot, hogy a lappangó fénykép helyett az arról Jankó János által készített ceruzarajzot kell eredetinek tekinteni. Ehelyett Várkonyi inkább a Szana Tamás által szerkesztett Koszorú 1879-es évfolyamának egyik számához fotó-másolatban mellékelt képet gondolta hitelesebbnek. (A reprodukciót és a sokszorosítást Klösz György készítette Rautmann Frigyes kiadójának megrendelésére.) Várkonyi az 1879-es reprodukciót sem tekintette időtállónak, cikkét így fejezte be: „Petőfi arca nem veszett el, de meg kellene menteni. A régi, hatvan (!) év előtti eljárással készített képek egyre halványodnak, itt volna az ideje konzerválásuknak és muzeális megőrzésüknek!” (A Nyugat címlapján megjelent Petőfi portré(7) egyébként éppúgy, mint két évtizeddel később a Fotolexikonban – oldalfordított.)

Kovács Ida(8) korreferátuma szerint 1847. május 12-e és június 2-a között, egy ismeretlen fényképész készítette Petőfiről a dagerrotípiát.(9) Az előadó továbbá azt mondta: „Máig vitatott a dagerrotípia felületén látható durva dörzsölések, karcolások eredete, többen(?)(10) Escher nem teljesen szakszerű(?) beavatkozásának következményét látják benne. Egyébként Escher Károlynak nem sikerült tökéletesen konzerválnia a képet(?), az oxidáció a lemez szélétől jól láthatóan terjed a kép belseje felé.”

Escher Károly öt évtizeddel ezelőtt restaurálta a képet és ezzel nagyjából egy időben, két helyen is megírta a történetet, érdemes tehát ezekből az eredeti forrásokból(11) is idézni. „Az első utalás a képre 1870 körüli pár soros írás, amely így szólt:…itt küldöm neked Petőfi fényképét, már nagyon rossz állapotban van, ha fel akarjátok használni, úgy azt gyorsan tegyétek, mert napról-napra romlik, halványodik. (…) A centenárium évében [azaz 1949-ben] a Nemzeti Múzeum egy fiatal irodalomtörténésze, Rózsavölgyi György (a név helyesen: Rózsa György) fedezte fel, hogy a fenti írás a Beliczai család birtokában volt. (…) Végül pince, padlás, sok ócska láda átkutatása után előkerült egy kb. 7x10 cm nagyságú daguerrotypia, egy kis ezüst lapocska összetört üveg alatt. De milyen állapotban! Csupa por, piszok, penész, üvegtörmelék. A képet alkotó ezüst felület teljesen feketére oxidálódott, úgy hogy az első pillanatban csak annyi volt bizonyos, hogy egy daguerrotyp képet találtak, de hogy ez Petőfi fényképe volna, azt semmi sem bizonyította. Később, amikor a Múzeumban a törött üvegfelületen levő durva lerakódást eltávolították (szerencsére az üveg alatt levő tönkrement ezüstréteghez nem nyúltak) mégis, mintha képnyomokat lehetett volna látni egyes helyeken…” A cikk szövege így folytatódik: „A lapok megírták az esetet, a Múzeumban lajstromozták és félretették a képet. Sokáig nem történt semmi. Az én figyelmemet először egy barátom hívta fel a vélt Petőfi képre. (…) Menjünk el és nézzük meg! Ez 1953-ban volt s ekkor már öt éve feküdt és romlott tovább a daguerrotyp fénykép.”

Escher könyvében(12) ez a szöveg áll: „A Múzeumban felületesen megtisztították a képet (…), a lapok megírták az esetet, a Múzeumban lajstromozták a képet, s elrakták. Sokáig nem történt semmi. Petőfi képe – ha ugyan az volt – romlott, oxidálódott tovább. A kérdés nem hagyott nyugton. (!!!) Végre találtunk egy hiteles Petőfi képet, s nem megyünk vele semmire. A költő arca épp olyan ismeretlen, mint azelőtt. Ebbe nem lehet belenyugodni. Így tüstönködtünk egy művészeti szakértő barátommal.”

Szögezzük le: Petőfi képe már 1870-ben is érzékelhetően rossz, sőt egyre romló állapotban volt. A dagerrotípiát 1948-ban a jó szándékú, de laikus tulajdonos megtalálta és nagyon rossz állapotban adta át múzeumi szakembereknek.

A Múzeumban a képet letisztították, majd évekre raktárba helyezték. Úgy vélem, hogy a „durva dörzsölések, karcolások”, tekintettel az előzményekre, már ekkor is a képen lehettek.

Rendkívül érdekes az a szövegi eltérés a cikke és a könyvében közöltek között, amiből kiderül, Escher már 1948-ban felfigyelt a történetre és a kérdés foglalkoztatta. Az ebben az évben (!) megjelent Gyakorlati fotolexikon(13) szócikkének utolsó mondata szerint: „Megfakult daguerrotipia felújítására ciánkálit használnak.” Miért került be a lexikonba ez a mondat? Csak nem „időszerűsége” miatt? Az egyik legismertebb XIX. századi, eredetileg német nyelvű, de két fordításban is napvilágot látott fotó-szakkönyv,(14) Schmidt „Gyakorlati fotografozása” szerint: „Sötét színű foltok eltávolítása végett a daguerrotipiát előbb tiszta vízben áztatjuk s azután 1/10-os cziankáliumoldatban. Ez által a kénezüst, mely a vékony hártyák színeit okozta, feloldódik s a képek egészen újaknak látszanak. Végül lepárolt vízzel gondosan leöblítjük és borszesz-lámpán megszárítjuk.” Figyelemre méltó, hogy a kezelés idejéről Schmidt nem tesz említést. Cikkében(15) Escher azt írja: Sok régi könyv átböngészése után receptet találtam.(…) A processus ideje 5 perc. Ha a művelet alatt azt vesszük észre, hogy a kép kifejlődése megáll, vagy a kép gyengülni kezd, a fürdetést azonnal megszüntetjük és a lemezt destillált vízben mossuk.” Escher nem adja meg a forrást, de a régies helyesírással egy XIX. századi szakmunkára utal. A könyvben(16) ezzel ellentétben arra utal, hogy a ciános kezelés módját ő maga, egy próba alapján állapította meg! „Azt a megfigyelést tettem, hogy a ciános fürdővel csinján kell bánni, mert a hoszszas fürösztés nem tesz jót a képnek. Egy idő után gyöngülni kezdtek a vonások, tehát gyorsan desztilált vízbe helyeztem, lemostam a képet. Kb. 5 perc a ciános kezelés optimális ideje.”

Az egész kérdéskör kulcsa a következő néhány mondata:(17)„…a Petőfi képet még mindig nem kaptam kézhez, mert felvetődött egy újabb kérdés: mennyi ideig tartós egy ilyen regenerált kép? Próbáltam érvelni, hogy ez talán nem is olyan fontos, csak addig tartós, amíg időtálló jó film, vagy üveg-negatívot készítünk a regenerált képről, akkor a Petőfi-kép véglegesen megoldott kérdés.”

Milyennek látta Escher Károly az újra előtűnt arcot? „A hiteles Petőfi-portré birtokában egészen nyilvánvaló: a daguerrotípiáról régebben készített és sokszorosított felvételek erősen eltorzították a költő arcát. 1870 körül Klösz György készített egy felvételt az akkor már nagyon rossz állapotban lévő ezüstlemezről. Sajnos, durva retus-beavatkozásra volt szükség. Klösz önkényesen teljesen átrajzolta a fényképet.”(18) (Emlékeim szerint az 1970-es évek közepén egy újságcikk hírül adta: felbukkant egy XIX. századi reprodukció a Petőfi-portréról, amelyen a költőnek nyúlszája van. Ez a szófordulat nem csak a laikus szóhasználatban sértő. Dr. Czeizel Endre szerint(19) egy nemzetközi megállapodás értelmében ezt a kifejezést nem szabad használni, helyette ajakhasadékot kell írni.)

A Fotó 1956/5-ös számában és könyvében Escher – néhány év különbséggel – közzétette a dagerrotípia reprodukcióját, rendkívül érdekes, hogy ezeken nem egyforma sötétségi fokozatú Petőfi bajusza és szakálla.(20) Könnyen lehetséges, hogy az eredeti szándék ellenére a könyv illusztrációinak nyomdai anyagát – a kor szokásának megfelelően – retusálták.

A Fotolexikonban – akár-csak a Nyugat címlapján – a Petőfi-portré oldalfordítottan jelent meg azaz a költő balról jobbra néz. Vajon miért? Elképzelhető, hogy a Fotolexikon(21) szerkesztői úgy gondolták: a korabeli fényképész nem tett az objektív elé képfordító prizmát, ezért a Petőfi dagerrotípia oldalirányban fordított képet mutat.

Talán nem túlzunk, ha azt állítjuk: a „tökéletes konzerválás” meglehetősen szubjektív fogalom. Ennek elemezgetése helyett – zárszóként – inkább egy száz évvel ezelőtt napvilágot látott könyvből(22) idéznék: „Ma már csak nagyanyáink őrzik kegyelettel, elhomályosodó s elmosódó Daguerrotypiai ábrázolataikat s jó formán ezek a családi ereklyék emlegetik még Daguerre nevét, mely maholnap, a fotografálás tökéletesedése folytán, már-már feledésbe megy, s csak a tudomány teszi maradandóvá Daguerre nevét.”

*

1854 körül készítette Tiedge János azt a talbotípiát,(23) ami Vörösmarty Mihályt ábrázolja. Az ehhez hasonló portrék egy évszázada köszönnek vissza az iskolai irodalomkönyvek lapjairól. Az ide sorolható képek hosszú sorából kiemelném Simonyi Antal fotóját Arany Jánosról, illetve Madách Imréről.(24)

XIX. századi íróink közül talán a Jókai Mórról készült képekkel találkoztam a leggyakrabban az alatt a három évtized alatt, mióta könyv-, majd később fotócikk-árverésekre járok. Egy-egy Jókai portré a gyűjtők számára is hozzáférhető, nem véletlenül közöl róla képet két, magángyűjteményre alapozó, nem hivatásos fotótörténész által írt fényképtörténeti könyv(25) is.

Székely Aladár (1870–1940) íróportréinak kivitele, képeinek hangulata olyan jelentős mértékben eltér a korábbiaktól, hogy az a XX. századi arckép-fényképezést döntően meghatározta. Az 1916-ban napvilágot látott „Írók és művészek” 38 portréja – a dolog természetéből adódóan – kevésbé egységes stílusú, mint az Ady-album képei. Ez utóbbinak a homogén, sötét hátterei, az arcra koncentráló képkivágások, illetve a megvilágítással kiemelt képrészei évtizedekkel megelőzték korukat. A későbbiekben híressé vált nagy mesterek: H. Lerski, Y. Karsh vagy I. Penn Székely Aladár módszeréhez jószerével csak a tűéles leképezés metódusát tudták hozzátenni.

Ha egyetlen portrét kellene a huszadik századi magyar fényképezésből kiemelni, én habozás nélkül Székely Aladár könyöklő Adyját(26) választanám. Ez a kép fotóműtárgyként is gyakran felbukkan, egy időben szinte minden antikvárium falán függött egy bekeretezett példány. (Ahhoz, amit én kedvenc boltomban 490 forintért vettem, még egy német nyelvű névjegyet is kaptam, melyen Székely

foglalkozásaként „Kunstphotograph” szerepel.) Ezeknek a korabeli másolatoknak túlnyomó többsége nem szerzői kópia, sőt szinte mindig jócskán körbevágták őket, így tüntetve el a hibákat. Hiába tették ezt közzé a témában mérvadó szakemberek,(27) úgy tűnik a kereskedelmet nem túlzottan zavarja a fotó-, illetve fotótörténeti „szakma”.

*

A huszadik századi magyar irodalom egyik legfontosabb alakja a száz évvel ezelőtt született József Attila. Feltételezem, hogy a centenárium ürügyén sok mindent írnak és mondanak majd el a költőről. Egy róla szól könyv illusztrációs anyagának elkészítésekor szerzett tapasztalataimat korábban már én is közzétettem, itt és most mégis fontosnak tartom megjegyezni: véleményem szerint nincs elegendő, jó minőségű portréfotó József Attiláról.

A költő életéről könyvtárnyi irodalom szól. A „József Attila Párizsban” című album helyszíneit például néhány évvel ezelőtt szisztematikusan végigjártam és az akkori állapotokat rögzítendő végigfényképeztem.

A tágabb értelmű nagyközönségnek szánt József Attila életrajzok közül az egyik legismertebbnek Gyertyán Ervin könyvét(28) nevezhetjük. (E mű 1965-85 között legkevesebb három átdolgozott kiadást és legalább ennyi változatlan utánnyomást ért meg.) A harmadik kiadáshoz két évtizeddel ezelőtt a Szépirodalmi Kiadó megbízására én készítettem a Petőfi Irodalmi Múzeumban a reprodukciókat. Ennek a munkának kapcsán módomban állt megállapítani, hogy a könyvben megjelent összes képet vagy fényképészeti vagy nyomdai úton restaurálták. A legfeltűnőbb ez a címlapon megjelent portrénál, amit egy csoportképből emeltek ki! Egyértelmű, hogy ez a retusálással történő „képelőállítás” ráadásul nem egy időponthoz és alkalomhoz kötődik. Gyertyán könyvének 93. oldalán(29) megjelent képen látszik: ollóval vágták körbe a csoportképből kinagyított fejet, majd egy szürke alapra helyezték rá. Az így „készült” arcképet ráadásul a könyv önálló fotóként kezeli annak ellenére, hogy ez –hátterét leszámítva- szemlátomást azonos a csoportképből kinagyított címlap-portréval. Húsz évvel ezelőtt, a reprodukciók átadásával egyidőben javasoltam a Szépirodalmi Kiadó szerkesztőjének: ha mód van rá retus nélkül, vagy minél kevesebb retusálás után tegyék közzé a képeket.

Túlzás lenne azt állítani, hogy a fotó-hasonmás (vagy az arra irányuló törekvés) mindig is létező fogalom volt a fotótörténetben. Erre jó példa a francia Eugéne Atgetról két különböző időpontban, azonos folyóiratban megjelent cikk. A ma már fogalommá vált, legendás, camera 1962. decemberi(30) Atget-különszámában megjelent egy utcakép, melynek bal oldalán egy termetes kofa ül. A kép bal oldalán a kép szélét a kofa könyöke, jobb oldalán a zöldségeket tartó állvány széle jelenti. Ugyanez a fotó szerepelt a camera újabb, lényegében az egész lapot kitöltő Atget-tanulmányában(31) 1978-ban. Itt a szerkesztőség már a negatívok teljes területét képként értelmezte. A folyóirat oldalain Atget negatívjainak teljes felületének másolatait, az eredetiken található kézzel írt számokkal, foltokkal, hibákkal együtt tették közzé. A rue des Fossés-St. Jacques-en ülő testes kofa könyöke mellett így még egy fonott kosár szélét, az állvány mellett a zöldséges kordé kerekét és a mögötte lévő lámpaoszlopon lévő gázlámpa szélét is látjuk. Kiderül az is, hogy a negatív jobb alsó sarkába a fotós 4678-as számot írt. A korábbi cikk-illusztráció ennek a csúnya firkálásnak a látványától megkímélte az olvasót. Megállapíthatjuk: az 1960-as évek eleje és az 1970-es évek vége között egyértelműen változott a fotótörténeti szemléletmód. Örvendetes, hogy a József Attila centenárium kapcsán készült egy olyan kiadvány is, mely a korábbiakkal ellentétben teljesen retusálatlanul, mintegy fotó-hasonmásként tárta az olvasók elé a költőről készített fényképeket.

*

Dr. Gömör Béla reumatológus professzor 2001 őszén kollekciójából egy, az 1850-es évek végétől napjainkig terjedő portréfotó-történeti sorozatot állított össze, majd az anyagot megfelelő magyarázatokkal könyvben(32) is közzétette. A már így is érdekes könyv valóságos fotótörténeti szenzációja, hogy egy olyan magyar fényképésznő munkásságára is ráirányította a figyelmet, akivel a múzeumi szakemberek eddig nem foglalkoztak. Minden túlzás nélkül mondhatjuk, hogy Gömör professzor felfedezte Bäck Mancit! Könyvének megjelenése után többen kapacitálták a folytatásra, így például én is felajánlottam segítségemet. (Gömör profeszszor megírta és meg is jelentette az általa felfedezett művésznő életrajzát,(33) sőt egy kiállítás létrehozásában is közreműködött a birtokában lévő anyagból szülővárosában, Szegeden 2005-ben.) Az alábbiakban Bäck Manci munkásságát dr. Gömör Béla könyveinek alapján – idézőjelek használata nélkül – ismertetem.

1891. december 25-én még Bäck Margitként született Vágvecsén, ahol tanulmányait is végezte. A későbbi évtizedekben művészként már csak a Manci nevet használta. 1901-ben családjával Szegedre költöztek, ahol a Nőipariskolában is tanult. Rokonok segítségével az 1909 és 1913 közötti években, még pontosan nem tisztázott időpontban Bécsben élt. Nem teljesen egyértelmű, hogy ez alatt az idő alatt tanult-e Dora Kallmusnál, vagy csak magánszorgalomból érdeklődött nála a fényképezés gyakorlati műfogásai iránt.

Dora Kallmus (1881–1965) 1907-ben nyitott Bécsben műtermet, Madame D’Ora néven. Tanítványainak száma folyamatosan nő, így a kérdés tisztázására 2003 őszén Bécsbe utaztam. Ott felkerestem Dora Kallmus munkásságának kutatóját, életrajzíróját, az Albertina fotórészlegének vezetőjét, Monika Fabert. Megmutattam neki egy jellegzetes, szignált Bäck Manci képet, de a kissé szkeptikus válasz szerint, nagyságrenddel kevesebb a hivatalos Dora Kallmus tanítvány, mint ahányan később ezt állították magukról. Ennek ellenére készségesen kereste a magyar fényképésznő nevét telefonkönyv vastagságú jegyzeteiben – sajnos eredménytelenül.

Az viszont tény, hogy Bäck Manci még az első világháború kitörése előtt Bécsből viszszatért Szegedre és fotóműtermet nyitott. Ebben a műteremben legalább egy híresség egészen biztosan megfordult, mégpedig Juhász Gyula (1883–1937), Szeged híres költője. A harmincegy éves poétára nagy hatást tett a huszonhárom esztendős fényképésznő, mert két – nem túl terjedelmes – költeményben is megörökítette működését, sőt egy dedikációban a „portré poétájának” nevezte. Különös véletlen, hogy a Juhász Gyula egy tréfás versikében a fényképésznő későbbi férjét, a város tekintélyes polgárát, dr. Szekerke Lajost is megemlítette.

Bäck Manci Kölcsey utcai műtermét 1921-ig használta. A Szegedi Naplóban 1915 áprilisában megjelent részletes tudósítás szerint ez egy rendkívül jó ízléssel berendezett szecessziós atelier volt, melybe a Wiener Werkstätte által készített bútorokat egyenesen a gyártótól hozatta a tulajdonos. Szinte bizonyos, hogy a falak között megfordult Szeged korabeli értelmisége. A fennmaradt portrék közül dr. Gömör közzé is tett néhányat(34), így például – a teljesség igénye nélkül – a Kőnig Péter zeneszerzőt, Erdei Ferenc írót, Juhász Gyula költőt és Mezei Mária színésznőt ábrázolót.

Rendkívül érdekes az a két, kézzel színezett fotó, melyek minden bizonnyal egy-egy jelmezbál emlékét őrzik. Ezek egyikén Pongrácz Panka virágáruslányként pompázik, míg Móra Ferenc író leánya, Móra Panna pedig olyan Máriát mutat, aki akár egy Molnár C. Pál festmény főalakja is lehetne. (A fotó bal szélén látható is egy „festmény” részlete, ezen felül pedig egész kép Molnár C. színvilágának kék-jeit-zöldjeit idézi.)

Dr. Szekerkével történt házasságkötése után a fotográfusnő már nyugodtabb és elegánsabb életet élt, szakmáját szinte csak kedvtelésből gyakorolta. A századelő művészete iránt érzett vonzalmát jelzi, hogy az 1930-as évek elején férjével az egyik leghíresebb magyar szecessziós házba, a Reök-palotába költöztek. Magyar Ede 1907-ben elkészült épületének falai hasonló színvilágot jeleznek, mint amit a Móra Pankát ábrázoló színezett fotón láthatunk. Bäck Manci a négy szobás lakás ebédlőjében rendezte be műtermét.

Férje 1940-ben bekövetkezett halála és a világháború befejezése után elköltözött a Tisza-parti városból és követte leányát a fővárosba, ahol szakmáját már csak igen ritkán gyakorolhatta. Hosszú élete végén pedig egy évtizedet töltött ágyban fekvő betegként. 1989-ben, 98 éves korában szinte mindenkitől elfeledve hunyt el.

Bäck Manci Dora Kallmuson kívül még egy világhírességgel kapcsolatba került, mégpedig a száztíz évvel ezelőtt született Moholy-Nagy Lászlóval (1895–1946). Tekintettel arra, hogy a ma már a fényképezés klasszikusának is tartott képzőművész halálának hatvanadik évfordulójáról jövőre emlékezik meg a szakma, úgy gondolom, fontos ideiktatni találkozásuk, kapcsolatuk néhány részletét.

Bäck Manci az 1910-es évek végén jó barátságban volt Gergely Sándor szobrászművésszel (1889–1932), illetve feleségével, akivel egészen 1977-ben bekövetkezett haláláig tartotta a kapcsolatot! A szegedi fényképésznő éppen Gergely Sándorról készítette 1921-ben az egyik legszuggesztívabb portréját(35). Apró Ferenc könyvéből(36) tudjuk, hogy Gergely szegedi műtermében, 1919-ben közös kiállítást rendezett Moholy-Nagy Lászlóval. A tárlaton – tiszteletadásként – Juhász Gyula fényképét is kiállították; feltételezem, hogy ez Bäck Manci egyik felvétele volt! A fényképésznő többször reprózta Moholy-Nagy képeit, amit a művész készpénz helyett képekkel „ellentételezett”. Egy krétarajzot, melynek „Kézimunkázó nő” a címe Bäck Manci 1970-ben a szegedi Móra Ferenc Múzeumnak ajándékozott át. Négy évvel később egy levélbeli érdeklődésre az akkor már 83 éves fényképésznő azt válaszolta, hogy a többi képet, így például egy nagy méretű tájképet nem találja. Több, mint öt évtized telt el, két költözés, megözvegyülés, világháború után ez talán nem meglepő. Úgy tűnik azonban, hogy a Moholy-Nagyot személyesen, közelről ismerő kortársak mintha kissé másképp értékelték volna őt, mint a mai – munkásságát csak többször áttételen keresztül érzékelő – rajongók. A száz évvel ezelőtt született Reismann János (1905–1976) emlékkiállításának katalógusában(37) ez áll: „Én Moholyt nem akarom anekdótákkal nevetségessé tenni, mert nagyon okos, tehetséges ember – többek között nagyon tehetséges festő –, csak hogy miért nevezik fényképésznek, azt nem értem.”

Nagy kár, hogy Bäck Manci nem őrizgette Moholy-Nagy képeit évtizedeken át féltő gonddal. Ha az idős, beteg fényképésznő ezek közül akár csak egyet is átadott volna egy kulturális exporttal foglalkozó magyar külkereskedelmi cégnek – angol vagy amerikai árverésen történő értékesítésre – az eladási ár könnyen korabeli magyar árrekordot jelenthetett volna…

Fejér Zoltán

Jegyzetek:

(1) Kreilisheim György: Régi magyar fényképezés, Officina képeskönyvek 34, Budapest, 1941, a melléklet 2. képe, melyről a szerző a képjegyzék szöveges részében közli, hogy a Nemzeti Múzeum tulajdona.

(2) Magyar Irodalmi Lexikon, szerkesztette: Benedek Marcell, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963, I. kötet, 627-628. oldal

(3) Fénnyel írott történelem, Magyarország fotókrónikája 1845-2000, Helikon Kiadó, Budapest, a 18. oldalon a 2-es számú kép.

(4) Idézett mű, I. kötet, 405. oldal

(5) Érték a Fotóban, Tudományos füzetek 9., Tata, 1994, az 1993. szeptember 27-28-án megtartott Országos Fotótörténeti Konferencia előadásainak anyaga, 36-41. oldal,

(6) Várkonyi Nándor: Petőfi arca, Nyugat, 1940/január, 5-16. oldal, + reprodukció a címlapon

(7) Várkonyi tanulmánya könyv alakban is megjelent 1940-ben Pécsett. Ennek szövege megegyezik a folyóiratbeli közléssel, illusztrációs anyaga viszont bőségesebb. A borítón illetve belső oldalakon is szerepel például az „oldalfordított” Petőfi-reprodukció illetve azoknak a festmények a reprodukciója, amelyeket a szerző a tanulmányban megemlít.

(8) Érték a Fotóban, i.m. 26-27 oldalain

(9) Várkonyi tanulmánya szerint a Pesti Napló Petőfi albumában az áll, a felvételt „Streliszky” [sic!] készítette.

(10) Kérdőjelek tőlem, F.Z.

(11) Escher Károly: Petőfi igazi arca, in: Fotó, 1956, szeptember, 18. oldal, továbbá: Escher Károly: Riportfényképezés, Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1959, 130-133. oldalig. Első idézetek: a Fotó cikkéből.

(12) Escher: Riportfényképezés, I.m. 130-131. oldal

(13) Kleeberg Zoltán-Dr. Vigh Viktor: Gyakorlati fotolexikon, Budapest, 1948, 51. oldalán

(14) F.Schmidt: A gyakorlati fotografozás kézikönyve, Pfeifer Ignác fordítása, lektor: Wartha Vince, Budapest, 1897, 123. oldalán

(15) Fotó, 1956. szeptember, i.m.

(16) Escher: Riportfényképezés, i.m.

(17) Fotó, 1956. szeptember, i.m.

(18) Escher: Riportfényképezés, i.m.

(19) Dr.Czeizel Endre: Az orvosi genetika kihívásai, in: Reumainfo 2004/2, 10-11. oldal

(20) Várkonyi Nándor 1940-es cikkében tág teret szentelt a bajusz és a szakáll kérdésének, részletesen leírva négy korabeli, képzőművészeti Petőfi ábrázolást, illetve több, írásban napvilágot látott visszaemlékezést.

(21) Fotolexikon, főszerkesztő: Barabás János, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963, a Petőfi-portré a számozatlan oldalú melléklet arckép-részében található.

(22) Sajóhelyi Béla: Fotografálás, II. kiadás, Budapest, é.n. [1902-1908 k.]

(23) Fénnyel írott történelem, i.m. 22. oldal, 13. kép

(24) A kép-, és fényíró Simonyi Antal, Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét, 1992, külső és belső címlapján

(25) Horváth Győző Ferenc: Fotómúlt, Kamera-Kép-Könyv, HOGYF Editio, Budapest, 1999, 348. Ábra: Jókai Mór 1870 körül, illetve dr. Gömör Béla: Kis Fotótéka, portrék egy gyűjteményből, GMR, Budapest, 2002, 22-23. oldalán: Strelisky Sándor: Jókai 1893. jan.

(26) Székely Aladár munkássága, Corvina, Budapest, 1968, 23. oldalán

(27) E.Csorba Csilla: Székely Aladár Ady-felvételei, in: fotó 1994/augusztus, 20-22. oldalain

(28) Gyertyán Ervin: József Attila alkotásai és vallomásai tükrében, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest

(29) Gyertyán: idézett mű, jelen cikkben az 1970-es második kiadás oldalszámát közlöm

(30) camera, C.J. Bucher AG. Luzern, 41. évfolyam, 12. szám, „Sonder-Nummer Eugéne Atget”

(31) camera, 57. Évfolyam, 3. Szám, 1978. március.

(32) Dr. Gömör Béla: Kis Fotótéka, portrék egy gyűjteményből, GMR, Budapest,2002

(33) Gömör Béla: Bäck Manci – az elfeledett szegedi fotográfusnő, GMR, Budapest, 2003

(34) Dr. Gömör Béla: Kis Fotótéka, i.m.

(35) közli: Gömör Béla: Bäck Manci, i.m. 11. képe

(36) Apró Ferenc: Gergely Sándor, az aktivisták szobrásza, Szeged, Móra Ferenc Múzeum, 1986

(37) Reismann János 80. „születésnapjára” rendezett kiállítás, Gödöllői Galéria, 1985, a katalógust összeállította: Kincses Károly