HÚSZÉVES A FELSŐFOKÚ FOTOGRÁFUSKÉPZÉS

Fotótörténeti tény, hogy Magyarországon az Iparművészeti Főiskolán indult először felsőfokú fotográfiai képzés. Gergely István 1982-ben lett a Főiskola rektora. A következő évben gyökeres fordulat következett be a képzési struktúrában, és ebbe az új struktúrába illesztették be a fotóoktatást. Kinek, mi volt ebben a szerepe? Erre a kérdésre kerestünk választ azoktól – Gergely Istvántól, Horányi Özsébtől és Katona Istvántól –, akik sokat tettek a szakirány elindításáért.

Gergely István (1930) tíz éven át, 1992-ig volt az Iparművészeti Főiskola rektora, ő teremtette meg a felsőfokú fotográfiai képzést.

– Kinek az ötlete volt a szakirány bevezetése?

– Érdemes az egész iskola reformját felidézni, és abba belehelyezni a fotó szakot. Olyan struktúrában gondolkoztunk, mint most a bolognai folyamatnak megfelelő képzés. Ugyanakkor ezt a kérdést szakmai szempontból a vizuális műveltség, illetve a társadalmi igény szempontjából egyaránt lehet vizsgálni. A társadalom vizuális kultúráját, annak hátterét egy ilyen intézménnyel kellett megalapozni, ennek keretében létesült a vizuális kommunikáció tanszéken belül a videós képzés, az alkalmazott grafika, az animáció és a fotó szak. Az akkori Magyar Fotóművészek Szövetsége igen progresszív szemléletű vezetéssel bírt (Katona István jó példa erre), és ez segítséget jelentett. Akkoriban egy ennyire tisztázatlan szemléletű intézetben haladó technikát, gondolatokat, szemléletmódot elfogadtatni, bevezetni nem volt könnyű, és ha nem is ütközött ellenállásba, de mindenképpen számolhatott az értetlenséggel. A fotózás, a fotóművészet másfajta értelmezésben volt használatos. A fotósképzést az egész intézmény szervezeti struktúrájába kellett belehelyezni. Minden az általános alapképzésen alapult, minden benne volt, ami a képi látással, ízléssel, kreativitással volt összefüggésben.

– Mi a fotót mint eszközt, mint a képi látás egyik lehetőségét az alapképzés során minden hallgató számára kötelezővé tettük, függetlenül a későbbi választott szakirányától. Aztán lehetett szakosodni, a főszak–mellékszak párokat megválasztani, felvenni. Tehát egy újfajta szemléletmódot kellett bevezetni, ami nyitott kurzusrendszert jelentett, „kredit”-pontokkal, válaszható tantárgyakkal.

– A fotográfia meghonosodása, beépülése a képzési struktúrába inkább önmagától zajlott, és nem külső hatás eredménye volt? Mi inspirálta az önálló belső fejlődést?

– Általános volt a szemlélet, hogy új technikára, új módszerekre, új szemléletre van szükség. Persze meg kellett felelni másoknak is, például a minisztériumnak, de próbáltunk a lehető legkisebb megalkuvással eljárni. Volt egy stabil belső oktatógárdánk, és igyekeztünk a szakmából olyan szakembereket megnyerni, akik egy bizonyos témában a legtöbbet, a legjobbat tudták nyújtani a hallgatónak.

– Milyen elvek alapján választották ki az oktatókat?

– Arra már nem emlékszem, hogyan szereztünk a környezetkutatástól az optikáig terjedő kurzusokra előadókat, nyilván a legjobb megoldásokra törekedtünk. Akkoriban Horányi Özséb volt az Elméleti Intézet vezetője, róla csak jókat lehet mondani. Eleinte az egész intézetnek nem volt teoretikus háttere. Intézeti rendszerben dolgoztunk, volt elméleti intézet, tervezőképző, alapképző, mesterképző, felvettük a gyerekeket alapképzésre, utána szakosodtak, és három év után a mostani bachelor szintet érték el, aztán vagy befejezték, és azon a nívón dolgozva színvonalasan ki tudták elégíteni a társadalmi igényeket, vagy folytatták a tanulást, megszerezve a mester szintet.

– Zsótér László milyen szerepet játszott?

– Ő elsősorban grafikus volt, és talán az egyik legkövetkezetesebb támogatója ennek a struktúraváltásnak.

– Ki dolgozta ki a szakindítási programot? Horányi Özséb?

– Arra nem emlékszem, hogy ki dolgozta ki a programot. Az egész struktúrát kellett elfogadtatni, de az kétségtelen, hogy az Elméleti Intézet nagyon nagy segítséget jelentett, és Kopek Gábor szintén.

Horányi Özséb (1942) 1982-től dolgozott az Iparművészeti Főiskolán mint egyetemi tanár, intézetigazgató.

– Mikor és kiknek a fejében fogalmazódott meg a fotó szak bevezetése?

– Emlékeim szerint 1983-ban kezdődött el ez a folyamat, miután Gergely István megszerezte a rektorságot. Úgy vélte, hogy újra kell gondolni mindent, és valószínűleg neki már akkor a fejében volt az egész terv.

– Hogyan ismerkedtek meg?

– Németh Lajos művészettörténésszel támadt az az ötletünk, hogy legyen a Magyar Tudományos Akadémián egy Vizuális Kultúrakutató Bizottság, ami aztán három cikluson, vagyis több mint 12 éven át működött, és volt olyan időszak, amikor Gergellyel mindketten benne voltunk a bizottságban. Aztán Gergely „kitalálta”, hogy ő lesz a rektor az Iparművészeti Főiskolán, és határozott célja, elképzelése volt az intézményi reformmal kapcsolatban, amivel teljes egészében egyetértettem. Az volt az elve – ami nem biztos, hogy jó volt –, hogy ez egy háború, amit meg kell nyerni. Háborút pedig csak hadsereggel lehet megnyerni, amihez tábornokokra van szükség, és azt mondta, legyek én az egyik. Őt Köpeczi Béla, az akkori művelődési miniszter nevezte ki egyetemi tanárnak, aztán kinevezte az egyetem rektorának is, gyakorlatilag három perc eltéréssel. Tehát „ejtőernyősként” érkezett. Gergely vezetési stílusával nem értettem egyet, ő soha nem kérdezte meg, hogy mit kellene csinálni, hanem csak közölte, hogy mit kell csinálni, és vagy csatlakozni lehetett ehhez, vagy elmenni.

– És hogyan fogadták a főiskolán?

– Nem egy integráló típusú vezető volt, az biztos. Volt aki egyetértett vele, és nagyon tudott érte lelkesedni, mások meg gyűlölködtek. Ha szüksége volt egy megoldásra, akkor arra rögtön volt szüksége, ami működhet egy vállalatnál, de egy intellektuális műhely, kutatóhely egészen más.

– A fotó szak bevezetésére hogyan emlékszik?

– Már a levegőben volt, tulajdonképpen mindenki egyetértett vele, senkit nem zavart. Fotográfia volt korábban is, méghozzá elég magas szinten, hiszen például a nyomott textil nem létezhet nélküle. Gergely pedig úgy látta, hogy van egy nagy törésvonal, a korábbi praktikusan kézműves iparművészkedéssel szemben szükség van a vizuális kultúrára és a design tanítására. Tehát szembe állította a fülig koszos iparművészt az art directorral.

– Milyen kapcsolata volt a fotóval, a fotográfiai szakiránnyal?

– Közvetlenül semmilyen. Az Elméleti Intézetnél, aminek én voltam a vezetője, az egyik feladatom a fotóoktatás tantervének kidolgozása volt. Nagyon sok műhelyvita előzte meg, szakértőket is meghívtunk. Én elsősorban belső emberekkel próbáltam megvalósítani a terveimet, hiszen nem lehet lecserélni egy egész főiskolai tanári kart. Persze a fotóra nem sok belső emberünk volt, és akkor javasolta valaki Kopek Gábort.

– Mert Lipcsében, fotográfiai szakirányon végzett?

– Igen, azért, s ő olyan helyen tanult, ahol nem akkor vezették be a fotósképzést. Valahogy felbukkant, és örültünk neki.

– Volt valamilyen kapcsolatuk a Magyar Fotóművészek Szövetségével?

– Tagja voltam, és vagyok most is a Szövetségnek, de nem emlékszem, hogy bárki is befolyással bírhatott volna a képzésre. Ráadásul mindig féltem attól, hogy a politika hatást gyakorol az oktatásra, ezért ki is vontam belőle magam. Visszatekintve, a Szövetség fotográfus tagjai teljesen körön kívül maradtak a felsőfokú képzést illetően. Aztán, mivel összekülönböztem Gergellyel – ugyan az Egyetemi Tanács ülésén még jelen voltam, amikor a szakot elfogadták –, a konkrét végrehajtásban már nem vettem részt.

Katona István (1928) a Magyar Fotóművészek Szövetségének tagjaként, illetve az MSZMP Központi Bizottság irodájának vezetőjeként segítette a képzés létrejöttét.

– Hogy kinek a fejében fogalmazódott meg a fotós szak bevezetése? Úgy gondolom, hogy a magyar fotográfia története és a főiskolai fotósképzés története elválaszthatatlan egymástól. Az 1980-as évek elejére esik a főiskolai képzés történetének kezdete, ez volt az az időszak, amikor nagyon sommásan úgy fogalmazták meg a magyar fotóművészet, a kreatív fotográfia helyzetét, hogy befejeződött a fotóművészet emancipációja Magyarországon. Ez felvetette a fotográfia alapintézményeinek problémáját is, hiszen nem volt kiépült struktúra. Egy eseményekben igen sűrű időszakról van szó. Ott volt a Szövetség, ami a határán volt a réginek és az újnak, aztán a Magyar Fotográfiai Múzeum kérdése, de a főiskolai képzés kérdése is, ami az egyik legfontosabb kérdésnek számított. Szükség volt arra, hogy szervezetileg is beleilleszkedjék a korba. Nem egy-két ember vagy intézmény fejéből pattant ki az ötlet, hogy szükség lenne a felsőfokú képzésre, hanem valahogy a kor hozta magával, egyszerre érlelődött ki. Persze fontos szerepe volt a Magyar Fotóművészek Szövetségének is, Rév Miklós elnöksége és Féner Tamás főtitkársága alatt, és az is szerencse, hogy olyan reformer állt az Iparművészeti Főiskola élén, mint Gergely István, aki ténylegesen motorja volt az átalakulásnak. És persze szerencsés helyzet volt, hiszen a Minisztérium és a Pártközpont is fogékony volt rá. Ezer szerencse, hogy a dolgok úgy alakultak, hogy a tudományos, kulturális élet alakjai, mindenekelőtt a párton belül, illetve a művelődési tárca is felkarolták azt a körvonalazódó igényt, hogy meg kell oldani a magyar fotográfia felsőfokú képzésének kérdését.

– Féner Tamás és Herskó János már a 60-as években felvetette a fotó szak létjogosultságát a Filmművészeti Főiskolán. Nekik miért nem sikerült?

– Még nem érett meg a helyzet. Fénerhez egyébként szoros érzelmi szálak fűznek, nagyra tartom, kiváló fotográfus, kiváló ember, de ő meg a szövetség akkoriban óhajokat fogalmazott meg, és óhajokból nem lehet állami főiskolát létrehozni. De a lényeg, hogy a helyzet, az idő nem volt megfelelő. A szövetségnek és Fénernek is nagy érdeme, hogy létrejött viszont a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója, amelynek talán legfontosabb célja az volt, hogy valamilyen módon helyettesítse a hiányzó főiskolai oktatást. A Stúdió kezdettől fogva rendkívül komoly képzési programmal működött, és a művészeti főiskolák is annyira számon tartották, hogy rendre meghívták például a művészeti főiskolák találkozóira, hogy a képző- és iparművészetek között a fotóművészetet képviselje.

– Egyébként az országban egyedül a Török Pál utcai művészeti szakközépiskolában folyt – 1912 óta – állami, iskolai rendszerű fotóművészeti oktatás, de az összes művészeti ág közül a fotó volt az egyetlen, amelynek nem volt folytatása a főiskolákon.

– Hogyan állt össze a főiskola személyi állománya?

– A főiskolán voltak belső szakemberek, Zsótér László, Kopek Gábor és persze ott volt Gergely István is, azután összejöttek a fotográfia és a rokon területek szakemberei. Hogy én hogyan kerültem oda? Nekem semmi keresnivalóm nem lett volna ott, én a „Fehér” Házban dolgoztam, egészen más területen. De ismertem őket, én voltam „a kapcsolat”. Volt valamennyi fotós múltam, de a lényeg, hogy ismertem őket. Összejött egy csapat, amelyiknek Gergely volt a „fővezére”. Meg kellett határozni, hogy milyen tantárgyakat, kik tanítsanak, és a tanszékvezető kérdése is fontos volt. Én az akkori pozíciómnál fogva a nagykövetségekkel is tartottam kapcsolatot, és megszereztem minden olyan tanmenetet, amelyek használatosak voltak a külföldi felsőfokú fotográfiai képzésben, tehát Gergelyék nem fehér papíron kezdtek dolgozni.

– Az eredmények tükrében úgy gondolja, hogy a jó irányba haladt a fotósképzés a főiskolán?

– Önmagában az, hogy felsőfokú oktatás indulhatott be, természetesen nagyon örvendetes eredmény volt. De meg kell említenem, hogy a képzés nem mindig abba az irányba haladt, amelyet én személy szerint jónak gondoltam. Sok esetben azt láttam, hogy magára a szakmára nem fektettek megfelelő hangsúlyt, és ezért sok esetben azok a fotográfusok, akik a szakon végeztek, az életben, a napi munka során nem tudtak mindig hatékonyan fellépni.

Baki Péter

Nyilatkozat(ok)

A fenti interjú nevemmel összekapcsolt része egy hosszabb, magnón rögzített beszélgetés néhány részletét tartalmazza. A megjelentetett szöveget megjelenés előtt nem láttam, megjelenéséhez jelen formájában egyetértésemet nem adtam. Mindezt azért tartom fontosnak kijelenteni, mert a kiragadott részletek jelen formájukban bántóak lehetnek, és nem mutatják azt a módot sem, ahogy a beszélgetés tárgyáról, az egyetemi fotósképzésről és és Gergely Istvánról, a Magyar Iparművészeti Főiskola egykori rektoráról magam gondolkodom. Továbbra is állok azonban mindazok rendelkezésére, akik érdeklődnek a magyarországi fotósképzésnek azon szakasza iránt, amelynek részese voltam, esetleg érdekeltek is egy árnyaltabb kép kialakításában. Horányi Özséb sk.

A Magyar Iparművészeti Főiskola fotószakirányáról készített interjúkat – azok nyomdába adása előtt – elektronikus körlevél formájában elküldtem beszélgetőtársaimnak: Gergely István, Horányi Özséb és Katona István uraknak. Hármuk közül akkor csak Horányi Özséb nem reagált. A Horányi úr által kifogásolt interjú (teljes) hanganyagát azóta elhelyeztem a Magyar Fotográfiai Múzeumban, ahol bárki meghallgathatja. Árnyalni fogja a képet. Baki Péter sk.