HAVONTA 30 EZER LÁTOGATÓ

Az oroszországi magyar kulturális évad előrendezvényei közül, s ez biztosan állítható, a Moszkvai Fotográfia Házában 2004 novemberében rendezett magyar fotóművészeti kiállítás aratta a legzajosabb sikert. A négy teremben kiállított száz klasszikus alkotást szinte lehetetlen volt megnézni a vernisszázson tolongó sokszáz fős tömegben. Az orosz lapok és televíziók munkatársaitól alig lehetett megközelíteni az intézmény igazgatónőjét, Olga Szviblovát. Amikor végül sikerült mikrofonvégre kapni, többek között azt is megtudhattuk tőle, hogy a Dom Fotografií pillanatnyilag a legnépszerűbb múzeum Moszkvában. Pedig 1996-ban, amikor a ház megnyitotta kapuit, még sokan őrült vállalkozásnak tartották, hogy egy kizárólag fényképművészettel foglalkozó intézményt hozzanak létre.

– Mit tudnak az orosz fotó kedvelői a magyar fotóművészetről? Sok újdonsággal szolgált a mostani kiállítás?

– Az orosz közönségnek természetesen ismerősek ezek a fotóművészek. Sok olyan kiállítás volt már nálunk, amelyeken magyarok is szerepeltek. Kertész, Brassa?, Munkácsi, Robert és Cornell Capa neve jól ismert. Igaz, eddig csak nemzetközi csoportos kiállításokon jelentek meg Moszkvában. Néhány kép, amelyet itt láthatunk, szerepel a mi általános katalógusunkban is, hiszen ezek klasszikus művek. Régóta álmodoztunk arról, hogy legyen egy magyar fotóművészet-történeti kiállítás Oroszországban. Hét éve készülünk erre a megnyitóra. Ez nemcsak azért fontos nekünk, mert például Moholy-Nagy képei meghatározták az orosz avantgárd némely művészének munkásságát, hanem azért is, mert az 1920-as és 1930-as években a magyar és orosz fotóművészek között élő és folyamatos kapcsolat volt. Például Petruszov munkásságát kifejezetten Brassa? tevékenysége inspirálta, Kertész munkáit pedig az itteni fotószaklapok is gyakran közölték. Sajnos a kapcsolatok megszakadtak, az itteni fotóművészeket hosszú időre elzárták a külvilágtól.

– Mennyire ismertek Oroszországban a mi kortárs művészeink?

– Az utóbbi tíz évben a párizsi fotóhónapon találkozhattam újra magyar művekkel. Ott néhány galéria elkezdte bemutatni a kortárs magyar fotóművészetet. Fantasztikus munkák, s arra gondoltam, hogy magamnak is fogok vásárolni belőlük, mert ez a moszkvai intézmény, ahol beszélgetünk, csak orosz művészek alkotásait gyűjti. Ám Párizsban rendszerint már a megnyitó után alig lehetett hozzájutni a magyarok képeihez, akkora sikert arattak.

– Várható-e újabb magyar tárlat a Moszkvai Fotográfia Házában?

– Hosszú ideje folytatok erről tárgyalásokat a magyar fotómúzeummal és magyar galériákkal. Fontos, hogy a klasszikus és ismert nevek után azokat a művészeket is megismerhessük itt, Moszkvában, akik az elmúlt néhány évtizedben alkottak Magyarországon vagy külföldön magyarként.

– És az orosz fotósok magyarországi bemutatkozására nem gondoltak? Mi is nagyon keveset tudunk a mai orosz fényképművészetről.

– Készek vagyunk rá. Van olyan kiállításunk, amit bárhol be tudunk mutatni. A címe Realizmus, modernizmus, szocializmus, az alcíme pedig Fotóművészet a 20-as, 30-as években a Szovjetunióban. Svájcban már szerepelt ez a tárlat, óriási sikere volt, látogatottsági rekordot döntött, és hatalmas publikációs visszhangot váltott ki.

– Hogyan látja, a hetven, nyolcvan évvel ezelőtti párhuzamokból és kölcsönhatásokból maradt valami mára?

– Azok a feladatok, amelyek az orosz fotóművészet előtt állnak manapság, azt hiszem, nagyon hasonlítanak a magyarokéira.

– A digitális fotó megjelenése miatt?

– Nem, nem. Mi újraírjuk a saját történetünket, annyi mindent felejtettünk el, hogy újra fel kell fedezni, és megfelelő módon újra elhelyezni a fotográfiai értékeinket. Nagyon örülnénk, ha Magyarországon meg tudnánk mutatni a kiállításunkat. Az is izgalmas volna, ha létrejöhetne egy magyar–orosz közös kiállítás, és esetleg könyvet is lehetne belőle készíteni.

– A régió más országaival szorosabb kapcsolatban állnak?

– A moszkvai nemzetközi biennálén – amelynek kurátora vagyok – nagy sikert aratott a cseh Drtikol tárlata, a csehekkel már nagyon jó, élő kapcsolatot alakítottunk ki. Nemcsak a történeti anyag megismerése fontos, a kortársakéi is. 2006-ra szeretettel meghívom Önöket a fesztiválunkra.

– Mióta működik ez az intézmény, s milyen feladatokat lát el?

–1996 őszén nyitottuk meg a házat. Akkor volt az első biennálé, az első komolyabb fotós rendezvény a városban. Ez az első, fotográfiára specializálódott állami múzeum Oroszországban. Több mint 80 ezer műalkotás van a tulajdonunkban, a XIX. század végiektől a kortársakig. Először csak húsz négyzetméter állt rendelkezésünkre; mint látható, most már több emeletet foglalunk el, és rövidesen három újabb helyet kapunk a város különböző pontjain. Mára a hivatalos nevünk is megváltozott, a Moszkvai Fotográfia Háza mellé a Kortárs Művészet Multimédia Központja nevet is felvettük. Intézményünk először is egy múzeum, de rövidesen, a terveink szerint 2005 végén, beindul az iskolánk, az egyetlen olyan komoly intézmény Moszkvában, amelyik nemcsak fotóművészetet, de multimédia művészetet is oktat majd. Megalakul egy olyan intézet is, amelyik a kortárs művészet egészét magába foglalja, hiszen ez a jelenlegi természetes fejlődési folyamata a fotóművészetnek. A fotográfia intermediális művészetté alakul.

– Ezúttal is több kiállítás látható párhuzamosan az épületben.

– Havonta három kiállítást nyitunk. Évente pályázatot szervezünk, amelyen a legjobb képnek járó Ezüst kamera díjat adjuk át. Ez a legtekintélyesebb fényképészeti díj Oroszországban, 50 ezer dollár értékű a díjazási összege.

– Honnan jön össze a pénz? Szponzoroktól?

– Tőlük is és Moszkva városától is jelentős támogatást kapunk. Évente vannak biennálék, az egyik a már említett nemzetközi, a másik a Divat és stílus című.

– Hány munkatárssal dolgozik?

– Körülbelül hetven ember működik közre a munkában. Annak idején hárman kezdtük. 1997 óta Putyin elnök a rendezvények védnöke, s ez nagyon sokat segít nekünk. Intézményünk arra is vállalkozik, hogy összekapcsolja az Oroszországban működő regionális rendezvényeket. Közös információs bázist építünk ki az ország területén működő különféle gyűjteményeknek. Most adunk ki egy négykötetes munkát 20 ezer példányban, a címe: Oroszország a XX. században fényképeken. Ez a kötet már az archívumok közötti együttműködésnek köszönhetően jelenhet meg. Hatalmas vállalkozás, és nemcsak képes történelemkönyv, hanem a XX. századi orosz fotóművészet fejlődését is bemutatja.

Izgalmas programnak ígérkezik az elfelejtett nevek bemutatása. Fiatal fotóművészekkel is együtt dolgozunk, részt veszünk a nemzetközi művészeti kiállításokon és vásárokon is. Amennyire lehet, szerepelünk külföldön meg az oroszországi régiókban is.

– Oroszországban is reneszánsza van a fotónak? Itt is népszerű a fiatalok körében, ahogyan nálunk?

– Amikor én elkezdtem a munkát, és arról beszéltem, hogy fotóbiennálékat fogunk szervezni, sokan nem is értették, hogy miről beszélek. Megkérdezték, hogy mi lesz itt: útlevélképeket csinálunk, vagy meztelen lányok fotóit fogjuk mutogatni? Azt mondták, hogy őrült vagyok. Párizsban tomográfiát készíttettem a fejemről, úgy látszott, hogy a leleteim rendben vannak, s bemutattam a kétkedőknek, hogy láthassák, nem vagyok őrült.

Amikor manapság azt kérdezik: hogy vagy? – akkor már azt válaszolhatom, hogy mint fotográfus nagyszerűen. A leglátogatottabb moszkvai múzeum vagyunk, a havi átlagunk 30 ezer néző. Az emberek több órát állnak sorba, hogy bejuthassanak a kiállításokra. Mára már más múzeumok is elkezdtek fotókiállításokat rendezni, és vidéken is egyre több helyen szerveznek fotófesztiválokat.

Szarka Klára