EURÓPAI KALANDOZÁSOK 10. (BEFEJEZŐ) RÉSZ

Süvít, tombol, tobzódva nyargalászik a szél a bécsi Ringen – ott egy kicsit mindig hűvösebb az idő, mint Pesten. Előredőlve, a kalapomat fogva botorkálok két villamosmegálló között; az Uraniánál kell átszállnom, onnan két megálló és egy kis séta a Hundertwasser tervezte KunstHaus. Szerencsére Bécsben erősen fűtik a villamosokat, a fotocellás ajtók pedig érzékelik, ha nincs több fel- vagy leszálló, és néhány másodperc után automatikusan becsukódnak. A forgalom sem túl nagy ezen a január végi hétköznapon, így ülőhelyet is könnyen kapok a kellemesen meleg járműben.

Délelőtt a sajtóbemutatón már megnéztem az 1952-es születésű francia Bettina Rheims retrospektív kiállítását, most a megnyitóra gyülekező, visszafogottan elegáns közönség közé vegyülök el.

Balra tőlem szürke mellényes, öltönyös fiatalember a „mamájával”, mellette izgatott fiatal lánykák, szűk nadrágban és blúzban, szemmel láthatóan felfedezésre várnak. Odébb idősebb urak lódenkabátban ácsorognak, a meghívót magasra tartják, mintha a túlfűtött előtérben legyezni készülnének pirospozsgás arcukat. Középkorú hölgyek várakoznak türelmesen, általában kettesével, hármasával állnak, halkan beszélgetnek. Mozgó szemüvegkeret-reklámnak is beillenének, finom vonalú, vékony, keskeny keretű szemüvegeik még véletlenül sem egyformák.

Végre mehetünk – sőt, egyenesen szaladunk – felfelé: a tárlat a harmadik és negyedik emeleten látható. A termekben kifejezetten sötét van, a rendezők csak a bekeretezett, méteres nagyságú fekete-fehér és színes nagyításokat világították meg. Egymás után szólalnak meg a különböző fontos személyek. A francia nagykövet feltűnően erős akcentussal beszél németül, de – miután mentegetőzve közli, hogy csak négy napja tartózkodik állomáshelyén – a jelenlévők hosszan megtapsolják.

A megnyitó közönsége által zajosan ünnepelt francia fotóművésznő alkotótársa, Serge Bramly mellett állok, aki a meghívón szereplő rövid utalással ellentétben ezúttal nem lép az emelvényre, a kamerák elé. A körülötte csoportosuló ismerősöket köszönti, például a kiállítási anyagot Európán végigvándoroltató Galerie Jerôme de Noirmont képviselőit, akik hozzá hasonlóan lezser öltözékben, kigombolt ingben, sportzakóban és farmernadrágban vannak. (A retrospektív kiállítás 2004 februárja és 2006 júniusa között Helsinkiben, Oslóban, Bécsben, Düsseldorfban, Brüsszelben, Rotterdamban és Moszkvában kerül bemutatásra.)

Bettina Rheims mára igazi sztár lett: tizennyolc fős stáb vezetője, így járja a világot, miközben igen kis példányszámban (1–7 db!) előállított fotóit exkluzív szerződése alapján a párizsi galéria forgalmazza.

A 143 kép tizenkét sorozatot reprezentál, ezek között a legújabb – és véleményem szerint a legkevésbé érdekes – a 2002-ben készült Shanghai. A legtöbb vitát (az alkotó sóhajtva mondja: legfőképpen hazájában) a nálunk is bemutatott INRI váltotta ki. Megjelenésekor zajos sikert, sőt frontáttörést jelentett az alkotópárnak a Chambre Close, melynek szobabelsőit most még esetlegesebbnek érzem, mint 1993-ban Frankfurtban, ahol az anyagot először láttam. Az állatfotók fekete-fehér Polaroidjain túllépett a technika, a Modern Lovers testileg (-lelkileg?) megnyomorodott testű fiataljai mintha illetlenül hasonlítanának a nemrég elhunyt Richard Avedon késői portréira…

Igazi érdeklődéssel a Miért hagytál el…? sorozat színes portréit nézegetem. Kamaszkorom nagy dumája volt az, amikor egyikünk bemondta egy híres moziszínésznő nevét, mire a többiek rávágták: őt is unja valaki. Nos, Bettina Rheims fotóin a leghíresebb hollywoodi filmsztárokat, énekesnőket látjuk, a szó szoros értelmében a földön fetrengeni a magány és az elhagyatottság okozta fizikai fájdalomtól. (A névsor imponálóan leltározó: Claudia Schiffertől Madonnán, Karen Mulderen át Eva Herzigováig terjed.) Többen eltorzult arccal sírnak, egyikük a nyilvános vécében áll bamba arccal, trampli testtartásban, a másik a padlót és a tapétát kaparja, a harmadik meg egy lereszelt répán csodálkozik. A vándorkiállítás megtekintése helyett egyébként a Schirmel/Mosel által Münchenben, 2004-ben megjelentetett 208 oldalas katalógusból is tájékozódhat az érdeklődő. Vége a megnyitónak, Bettina Rheims valóságos illatfelhőbe burkolózva vonul el mellettem.

*

Az utazás olykor ellenkező irányú mozgást jelent. A Drezdában élő és az egyik ottani főiskolán tevékenykedő Vargha Tamással oly módon találkozom, hogy időnként átsuhan Pesten. Ilyenkor összefutunk és egymás szavába vágva szidjuk például a szakmai igénytelenséget. Tamás gyakran cikkek fénymásolataival nyomatékosítja mondandóját, ezeket csak később, otthon desifrírozom, átböngészésük azonban minden esetben tanulságos. Legutóbb egy folyóiratot nyomott a kezembe, „Ebben több érdekes cikket is találsz” felkiáltással.

Az egyik kétoldalas írás az 1963-ban, Münchenben született Michael Weselyről szólt. A jelenleg Berlinben élő német fotós Salzburgban és Münchenben tanult. Mesterei Dorothee von Windheim, Heribert Sturm, James Reineking és Dieter Appelt voltak. 1995-ben Hollandiába, a következő évben Bonnba, majd 1999-ben az Amerikai Egyesült Államokba kapott ösztöndíjat.

Wesely az 1980-as, 1990-es évek fotótechnikája jelentős eredményének tekintett, egyre rövidülő (1/4000 vagy 1/8000 mp!) expozíciós lehetőség helyett annak éppen az ellenkezőjével kezdett el intenzíven foglalkozni. Egyre hosszabb megvilágítási idővel készített először csendéleteket, később városképeket, építészeti fotókat. Idősebb pályatársamtól ajándékba kaptam egy fényképezőgéptokot. Vasárnap délután az jutott eszembe: lefényképezem a cégjelzést közelről. A filmtekercsen egy üres kocka maradt, nem akartam bonyolult megvilágítást alkalmazni, az erkélyablakhoz helyeztem az állványra tett gépet. Némi számolgatás után kiderült: kellőképpen leblendézve egy percet kell exponálni. (Jól gondolja a Kedves Olvasó, nem sikerült a felvételt elkészíteni! Exponálás közben ugyanis külföldről hívtak telefonon egy kiállítás-megnyitó időpontjának megváltozása miatt.) Elmondhatom tehát, hogy Európában, a XXI. században egy perc már hosszú megvilágítási időnek számít. Michael Wesely ennél azonban jóval hosszabb, olykor több hónapos, sőt éves expozíciós időt alkalmaz! 1997-ben úgy dokumentálta az egykor három szektor határát jelentő berlini Potsdamer Platz átépítését, hogy öt fényképezőgépet épített be egy fémbódéba, majd ezekkel huszonhat hónapon át, folyamatosan exponált! Természetesen a német fotósok zajosan hitetlenkedtek, blendeszámokat, filmtípusokat, előhívási módokat és szürke-szűrő faktorokat emlegettek. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Pesten, a kedvenc használtcikk-boltomban néhány évvel ezelőtt hatvan forintért vettem egy tizenhatezres szorzószámú szűrőt.) Wesely – érthető módon – kissé megunta a technikai adatok permanens számonkérését, és ma már azt hangsúlyozza, hogy ezekből a projektekből számára nem a műszaki részletek a fontosak.

A német fotós tavaly fejezett be ugyanis egy újabb, igen jelentős, Open Shutter névre keresztelt projektet. A New York-i Museum of Modern Art fotógyűjteményének főkurátora, Peter Galassi Weselyt bízta meg a Múzeum átépítésének dokumentálásával. A MoMÁ-t 2001-ben kezdték el tatarozni-átépíteni, még az ottani szinten is elmondhatatlanul sok pénzért. Wesely 2001. június 15. és augusztus 7. között nyolc fényképezőgépet helyezett el, épített be a múzeum falaiba. (Szerencse az elmondhatatlanul nagy szerencsétlenségben, hogy ezek már a helyükön voltak 2001. szeptember 11-én. Teljesen nyilvánvaló, hogy a terrortámadás után egy ilyen dokumentáló projekt már nem indulhatott volna el.)

A folyamatos (más vélemények szerint szakaszos) expozíció egyes kameráknál 2003. február 15-én, míg másoknál 2004. június 7-én fejeződött be. A 2004. november 20-án újranyitott múzeum látogatói már Wesely fotóit is megtekinthették egy kis tárlaton. Nem könnyű szavakban megfogalmazni Wesely fotóinak látványelemeit. A tatarozáshoz felhasznált állványok, a lebontott és az újonnan beépített épületrészek egyszerre és egymásra rétegezve látszanak a képeken, amihez a vakító napfényben fürdő felhőkarcolók adnak kissé nyomasztó hátteret. Sem ember, sem autó, sem más, mozgó tárgy nem jelenik meg a filozofikusan hosszú megvilágítási idő miatt a képeken. A fotóba behatolni kívánó fürkész szem mindöszsze néhány fekete „kondenz-csíkot” fedezhet fel a fák csupasz (?) ágai között; ezek utalnak a szerves élet nyomára. Jószerével csak a háttér „mozdulatlan”, még az előteret adó épület is mozdult-változott az évekig tartó expozíció miatt, jelezve, hogy Wesely planétáján sem múlik el minden teljesen nyomtalanul…

*

Anna Auerral, az Európai Fotótörténeti Társaság elnök aszszonyával kell tárgyalnom. Reggeli után átgondolok néhány udvarias mondatot, az jut eszembe, hogy a Café Tyrolerhausban találkozhatnánk. Felhívom telefonon; Anna Auer az udvarias üdvözlés után rögtön azt mondja: 11-kor a Café Tyrolerhausban. Hirtelen az jut eszembe: harmincnyolc éve járok Bécsbe, de előbb-utóbb ezt is abba kell majd hagyni.

Fejér Zoltán