EMLÉKEZÉS TÜKREI

Falusi utca nagytotálban. Hull a hó. Kalapos, fakó bordó kabátos, hórihorgas alak jön felénk a hóesésben. A háttérben kőbástya, távolabb az alsóőrsi kistemplom, tornyostul.

Bizonyára a hóesés és a jól kiválasztott utcácska miatt emlékezetes, jó indítás ez a kép. A Duna Televízió 2004-ben készített portréfilmjének címe: Emlékezés tükrei. Kovács Endre műhelyében.(1)

A hosszú monológra épülő film szinte végig ugyanabból a kameraállásból mutatja a fotográfust: Kovács Endrét szemből látjuk, az asztalnál ül, a háttérben könyvespolc, meleg fényű lámpa. A kamera néha ráközelít, ilyenkor a szoba sarkában álló zöld növény is látszik. Kovács Endre halk hangon, kronológiát követve mesél eddigi életéről. Az életút egyes időszakait fotók illusztrálják, „fejezetenként” hat-tíz kép, a képeket három-négy másodpercig láthatjuk. (A televíziós portréfilm elsősorban mozgóképes műfaj, nem pótolja a fotóalbumokat és a kiállításokat, ahol közvetlenül találkozhatunk a képpel, tetszőleges ideig, tetszőleges távolságból szemlélhetjük őket.) Rövid részletek láthatók Kovács két filmjéből, a Myth-ből – amely a svájci kísérleti filmet képviselte a hetvenes évek végén párizsi biennálén – és a Wilma Bleekerrel 1982-ben készített, Az alkony anticipációja című műből.

A portréfilm végén szintén nagytotál: a fák közti kanyargós úton szembe jön velünk a fotós. „A neves értelmiségi családban nevelkedett Kovács Endre már ifjú korában megismeri a történelem, a bölcselet és az esztétika értékőrző tanításait A Magyar Nemzeti Galériában töltött gyakornokévek meghatározzák az ifjú fotóművész látásmódját, stílusát, s első korszakának témaválasztását is. A valósághű ábrázolás korszaka után új művészeti irányzatok termékenyítik világlátását és gazdagítják formaművészetét: a 70-es évek avantgárdja, a pop art, az új konceptuális művészet ugyanis kétségbe vonja a korábbi korok normarendszerét és helyükbe új konvenciót teremt. Miként jutott el a hosszú éveken át Svájcban élő és

10 éve hazatért művész a saját ábrázolásmódját jellemző szintézisig? Erről szól az »Emlékezés tükre« című dokumentumfilmünk” – írta Sipos István rendező a film ajánlójában.

Kovács Endre a gyermekkori élményei közül – édesapja neves történész, édesanyja a Petőfi Irodalmi Múzeum könyvtárosa – Szigligetet említi, ahol szüleivel gyakran töltötték a nyarat írók, művészek társaságában. „Egyszer elvittem Kassákot csónakázni” – meséli közvetlenül, és szavait rögtön kép is illusztrálja: augusztusi naplementében aranyló nádas felé csónakáznak, az evezőt fogó fiú, az édesapja és Kassák, a Mester, aki megkínálta a tizenhárom éves suttyót cigarettával, majd hozzátette: „én tízéves koromban kezdtem”, és rágyújtott egy Munkásra. A képekre és fényekre érzékeny fiú, miután megkapta a családi boxgépet, remek életképeket, tájképeket készít, időnként portrékat (például kiváló pillanatfelvételt a szigligeti alkotóház teraszán Juhász Ferencről). A hatvanas évek Budapestje különleges hangulatú, hol ellenfényes, hol ködös-sejtelmes, misztikus képeken elevenedik meg. A városban kevés az autó, a pesti rakpart képei különleges atmoszférát életre keltő, érzékeny képek. A diákban megérik az elhatározás, hogy fotográfus lesz. Első, meghatározó mestere a magyar műtárgyfotózás nagy öregje, Petrás István, aki az 1963-as és 1984-es magyar Fotólexikonokban meg sem említett műtárgyfotózást művelte elsőrangúan. A Magyar Nemzeti Galériában 1968 és 1974 között eltöltött tanulóidő alatt tanulta meg a világítás és fotózás fortélyait, ez idő alatt ismerkedett meg Halász Péterrel, és lett a színész-rendező akkoriban alapított Kassák Színházának fotósa, előbb Budapesten, később Párizsban és Rotterdamban.

A fekete-fehér képek és az Andy Warhol utolsó szerelme című darabot dokumentáló színes diái (ezek a portréfilmben Kovács Endre által vetítve jelennek meg) Halász színházán keresztül életre keltik a hatvanas, hetvenes évek magyar avantgárdját, a nonkonformista underground művészeti élet politika által fenyegetett világát.

A fortélyos félelem igazgatta időszakból Kovács Endre, miként akkori baráti társaságának nagy része, feleségével külföldre megy. Svájcban menedékjogot kér, előbb segédmunkából él, majd felveszik a genfi École Supérieure d`Art Visuel-re; mint utóbb megtudja, a hetven jelentkező közül ez mindössze három embernek sikerült. A felvételi egyik feladataként egy történetet kell elmesélni valakinek, akivel a fotós nem egy nyelven beszél: Kovács bravúros megoldásként egy sakkpartit örökít meg. Az iskolában a legjobbaktól tanulja a fotós és filmes szakmát. Az akkoriban már külföldön működő Halász-színházzal Budapest után is élő a kapcsolata: ennek tanúbizonysága a Squat Theatre kötetben megjelent fotói vagy a Rotterdamban készített, fikciót és dokumentumot elegyítő film.

Nagy kaland a fotográfus életében a színes fotográfia világa. A hetvenes évek derekán a fotográfiát „komolyan vevők”, azt művészetnek tekintők körében a színes fotó nem volt szalonképes. A színes fotográfiának a negyedik nemzedékét ismerte el a szakma.(2) Kovács Endre a barátai, kollégái révén Lausanne-ban olyan nyersanyagok, technikai lehetőségek birtokába jut, hogy kedvére kísérletezhet a színes fényképezéssel. Külön albumot érdemelnének izgalmas, 8x8 cm méretű Polaroid kísérletei is.

Az 1990-as évek elején feleségével hazaköltözik. Godard-t idézi, aki egyik filmjében repülőgépen utazik, és hóna alatt filmes dobozzal azt hajtogatja, hogy helyet keres, ahol lehet élni… Kovács Endre ezt a helyet Alsóörsön találta meg, egy átépített présházban rendezkedett be. Abbahagyta a filmezést, kizárólag a fényképezésnek szenteli munkásságát. A filmes-fotós doboz is megvan a hóna alatt, az Amnezia temporis, melyben a régi idők fotográfiáit őrzi, könyvek és kiállítások potenciális anyagát, de dolgozik újabb témákon is: „A fotográfia mellé tettem le a garast. Dokumentálni akarom azt a világot, amely körülvesz engem. Kisebb területen akarok dolgozni, de abban megpróbálok a lehető legmélyebbre menni” – mondja. Ennek eredménye az Alsóörsről készített, nagyszerű fényképalbum (az önkormányzat felkérésére készített könyvet 2000-ben minden alsóörsi család megkapta!), címlapján a református templom padjaiba vésett graffittivel. A legújabb téma a Balaton-felvidék vöröskő-építészetét, -szobrászatát felfedező képek. A Duna Televízió portréfilmje a közöttünk csendesen dolgozó alkotó életútját mutatta be, aki tudja azt, hogy ezen a tájon „A fény a tájon keresztül az emberbe is mélyen besugárzik”, mert Dél Géniusza jelen van.

Gopcsa Katalin

Jegyzetek:

1 A film szerkesztő-rendezője Sipos István, operatőre Jankura Péter volt.

2 Az első nemzedéket Ducos du Hauron és Edmond Goldschmidt neve fémjelzi, a másodikat az autokróm lemezeken felnőtt Antonin Personaz, Alfred Stieglitz, Frank Eugen alkotta, a harmadikat pedig többek között Giséle Freund, Irving Penn, Keld Helmer-Peterson, Andreas Feininger, Cecil Beaton vagy a színes szűrőket elsőként használó Eliot Elisofon. A korábban a fotográfiát „gyerekesnek” tartó Szarkowski csak a múlt század hetvenes éveinek elején jelentkező negyedik nemzedék – William Egglestone, Joel Meyerowitz, Ron Benvenisti, Ralph Gibson, Neal Slavin, Franco Fontana, John Batho stb. – képeit kezdi el a New York-i Modern Művészetek Múzeumában gyűjteni.