AUTÓS KVARTETT

Az ismeretlen, ezért idegen emberekről készült képek mindig megsejtetnek valamit a fénykép igazi erejéből, a hatalomból, ami ebből az erőből fakad, ami megragadja a tekintetünket, és nem ereszti soha többé azután sem, hogy a kapcsolat kép és néző között megszűnt. Azáltal, hogy elidőzünk a felvétel előtt, jelenvalókká válnak a képen felfedezhető személyek és történeteik is, mert a retináról tovatűnő inger képe még sokáig felidéződik az agyban, és ott szokatlan képzetekkel társul, amelyek egyre-másra aktualizálják a múltat. Kit látunk, mit látunk, miért van ott, hogyan került oda, és mit csinált azután, hogy a felvétel elkészült? A kérdésekre válasz sosem adható, csupán hipotézisek születhetnek. Feltételezhetünk. Kitalálhatjuk a pillanat előtörténetét, amelybe beleilleszthető a kép világa és kiegészíthető a világ képével, majd megszerkeszthetjük hozzá a jövőt. Boldog életeket álmodhatunk, vagy véres tragédiákat vizionálhatunk. Ránk van bízva. A feladatunkká válik, majdhogynem küldetésnek érezzük a kihívást, hogy teljessé tegyük idegen életek pillanatnyi töredékeit, vagy magunk hozzunk létre fiktív sorsokat valós személyekkel. Rekonstrukció – az apparátus mindent megbontó, szétválasztó, reduktív és szelektív mechanizmusával szemben. Összeilleszteni, ami széttört, lehetőleg maradéktalanul, hisz addig úgysem hagy nyugodni a kérdés. Feltölteni az üres helyeket, kiegészíteni a hiányos tereket, eloszlatni a homályt, ez mozgat egyre csak. Mi lesz veled, „emberke”? Akarva-akaratlanul involválódunk a sorseseményekben, amelyekkel – egészen addig úgy vélhettük – nem szeretnénk kapcsolatba kerülni. Hisz ebben az esetben nemcsak a kíváncsiság hajt bennünket. Kivetítjük a jelent a múltba és a jelenhez képest a jövőbe. Összezavarjuk az időt, és lassan már nem is tudunk különbséget tenni a ma és a tegnap, tegnapelőtt között. Megtöltjük a néma – mégis beszédes – mozdulatlanságot cselekvéssel, gesztusokkal és interakciókkal. Szinte halljuk a zsivajt, a kuncogást, a hahotázást. És mindezt elviseljük azért, hogy a képen látható személyről megtudhassunk valamit, többet, mint amit a kép önmagában feltár előttünk. Vállaljuk, hogy esetleg szenvedni fogunk az együttérzéstől, a szánalomtól, vagy csak önmagunk sajnálatától, annak folytán, hogy idegenek elfeledett, csendes létét megbolygatva saját létezésünk esetlegességére és végességére (talán hiábavalóságára és mihasznaságára) kell rádöbbennünk. Mindezt elfogadni, tudomásul venni tehertétel, ami nem mentes a fájdalomtól.

De úgy tűnik, ők ott a képeken ennek nincsenek tudatában. Nézzenek bár mogorván, vagy viccelődjenek önfeledten (látszólag). Számukra csak egyvalami fontos ott, abban a pillanatban, amit ők fel sem fognak, nem is érzékelhetnek, esetleg majd csak akkor, ha lesz módjuk megpillantani magukat, és szembesülnek a felismeréssel, hogy mit is tettek. Ez legtöbbször elmarad. Nincs reflexió, nincs analízis… De most, amikor a kép készül, leginkább büszkeségüknek, különlegességüknek, szeretnének „emléket” állíttatni. Úgy vélik, mindez indokolt, mivel olyasminek vannak (látszólag vagy talán valóságosan is) a birtokában, amit csak kevesek tudhatnak sajátjuknak. Rangsort nem állítanak fel. Családtag, barát, kedves, automobil, motorkerékpár – egyaránt fontosak a számukra. Az autó mint státusszimbólum csak annyi jelentőséggel bír a képen, mint a csinos hölgy. Lám, lám, mindenki meglássa! A mobilitás kevesek kiváltságából egyre több ember számára válik a látszólagos fényűzés elérhető megtestesítőjévé. A vágyak netovábbja, vélt szabadságot nyújt, elhozza a távolságot, átélhetővé teszi a sebességet, elérhetővé a végtelent, és mindezt ráadásul tudtára is adja mindenkinek. Aki nem hiszi, járjon utána, hisz ott a bizonyíték, láthatja a felvételeken. Ott állnak az emberek mellette, körülötte, ülnek rajta vagy benne, és a viccelődés, a (talán erőltetett) jókedv ellenére leginkább mégis a büszkeség sugárzik róluk. Látjátok – üzenik gesztusaik, testtartásuk és arckifejezésük segítségével –, nekem sikerült, én már vagyok valaki. A jármű itt nem puszta tárgy, eszköz, működő berendezés, amely funkciója és működése által válik jelentőssé. Nem, annál jóval több: társ, barát, sőt bajtárs vagy éppen családtag. Kötődik tulajdonosaihoz, jobban mondva ők kötődnek hozzá. Emberi tulajdonságokkal ruházzák fel, nevet adnak neki, becézik, és bevonják a vele kapcsolatos döntéseikbe. Ellenük fordulhat, vesztüket okozhatja? Fel sem merül senkiben, ennek nyoma sincs a képeken. Ez a kapcsolat csak kalandot, izgalmat, kellemes borzongást hozhat magával. A rettegés, a fájdalom és a szenvedés ismeretlen kategóriák. (Azok csak másfajta képeken válnak láthatóvá és egyértelművé, anyagi valósággá.)

De ami fontosabb mindennél, hogy a kép megmutatható bárkinek, mindenkinek. Eltehető a kabátzsebbe, a tárcába, postára adható vagy személyesen kézbesíthető. Ez az a kor, amikor már nem csak művészi ambíciókkal megáldott amatőrök „csinálnak képeket”, hanem olyanok is áhítják a felvétel készítését, akik valóban arra használják a gépet, amire legalapvetőbb sajátossága, alkalmassága hivatottá teszi. A gondosan vagy ötletszerűen kiválasztott pillanatok rögzítésére. A pillanatnyi boldogság, vidámság, önfeledtség állapotának kiterjesztésére, meghosszabítására (talán nem is annyira megörökítésére, hisz ki merne az örökkévalósággal szembenézni). Arra, hogy ez a pillanat bármikor felidézhető, újra átélhető lehessen, és így sajátjukká tegyék, esetleg megosszák barátaikkal, családtagjaikkal, családi kalendáriumként „felolvasást” tartsanak belőle azok számára, akik a történeteket már csak a képek alapján, ahhoz kapcsolódva ismerik és idézik.

Ekkor még fontosnak tartják a kitüntetett pillanat ünnepszerűségét, amely megszakítja a hétköznapok egyhangúságát, felfoghatóvá, érzékelhetővé teszi az idő egyhangú múlását a tagolás – vagy inkább megszakítás, megtorpanás – segítségével, megálljt parancsolva a semmi felé feltartóztathatatlanul tovagördülő létnek. Később ezek a kimerevített pillanatok állandóvá tehetik az önmegtartás csalfa képzetét.

Ezért kötelező a jókedv és az elégedettség. Ki is lenne kíváncsi bánatunkra, fájdalmunkra? A hétköznapok terhes szürkesége nem lehet beszédtéma. A felejtés homályát borítjuk rá, az emlékezés sötét zugaiba száműzzük, a fényben csupán a derű sütkérezhet. Utólag úgysem firtatja senki, hogyan is volt valójában, csak nézi az arcokat, és nyugtázza a róluk sugárzó (vagy inkább rajtuk tükröződő?) elégedettséget, amely részül jutott nekik egy rég semmivé foszlott, csak az elbeszélésekből, no meg a felvételekről ismert, boldog korban. A felelősség egyértelműen az utókorra (ránk) hárul, hogy kezdjünk valamit azokkal, akiket kiemeltünk a feledésből, és életet meséltünk kiüresedett „porhüvelyükbe”. Életre keltettük őket, legalábbis szellemüket, így most cselekedni kell, mert a szellemek sajátszerűségéhez tartozik, hogy maguktól nem bújnak el, nem másznak vissza a palackba, nem hagynak nyugtot nekünk, akik újból megajándékoztuk (vagy megátkoztuk) őket a lét valamilyen ellentmondásos formájával. Könnyen járhatunk úgy, hogy akár szeretnénk, akár nem, már örökké velünk maradnak, hogy kísértsenek bennünket, és ott lapuljanak gondolataink, kérdéseink és válaszaink mögött.

Látványuk felkavaró. Szembesültünk az igeidők valóságával, ugyanakkor az emlékek időtlenségével, amelyek nem múlnak, csak halványodnak, kopnak, kifakulnak, míg végleg el nem tűnnek. De továbbra is ott rejtőzködnek láthatatlanul, míg valaki ismét rájuk nem lel.