1956 ISMERETLEN KÉPEIBŐL

Újabb ismeretlen fotók 56-ról, legyinthet a szkeptikus, ám inkább egy történeti jelenséget rögzíthetünk. A forradalomban készült amatőr felvételek egy részét lefoglalták, begyűjtötték, a Kádár-korszakot azonban sok elrejtett, eldugott, a nyilvánosságtól tudatosan megóvott fotóegyüttes vészelte át.

Ezek egy része 1989/90 után előkerült a rejtekéből. A félelmek azonban lassan, nehezen oldódnak. Az évtizedeken át a legkegyetlenebb eszközökkel (börtönnel, életre szóló ellehetetlenítéssel) üldözött forradalmi részvétel elsődleges forrásai közül a fényképek, az eredeti felvételek száma örvendetesen szaporodik a 21. század elején is. Ma már idős készítőik utolsó esélyként, a forradalom 50. évfordulója küszöbén nyitják ki az elzárt kincseket őrző dobozaikat.

Kinczler Gyula (1926) okleveles tervezőmérnök 1956 – Ismeretlen képek a forradalomról kiállítását az Evangélikus Országos Múzeum rendezte meg.

– Ön 30 éves volt a forradalom idején. Milyen pályán dolgozott, és hogyan vett részt a forradalomban? Miért fogott fényképezőgépet?

– A háború után, úgy 1948 táján kerültek elő az első fényképezőgépek. Én akkor elhatároztam, hogy amatőr módon próbálok fényképezni. Mindenféle művészeti igény nélkül, mert ahhoz sem időm, sem felszerelésem nem volt. A szakmám tervezőmérnök, a Mélyépítési Tervező Vállalatnál dolgoztam mint víz-csatorna tervező. Tulajdonképpen így születtek a képek is. A Múzeum körúti részlegünkben dolgoztam, amikor október 23-án a Műegyetem felől vonultak fel a diákok, mentek a Parlament felé. Felfigyeltem arra, hogy óriási a tömeg, s abban az időben, ha három ember összejött, már gyanús volt. Leszaladtam, megkérdeztem, mi van. Mondták, hogy viszik a 16 pontot, lehetőleg a Rádióhoz vagy a Parlamenthez. Akkor gyorsan hazaszaladtam, hoztam a gépemet, és elkezdtem fényképezni. De akkor még csak arról volt szó, hogy délután egy nagygyűlést terveznek a Bem-szobornál.

– Mely napokon, hány alkalommal járt Ön fényképezési céllal az utcákon?

– Október 23-án a felvonulást fotóztam. Éjjel már kezdődtek a lövöldözések, 24-én nem fényképeztem. De 25-én ki kellett merészkedni az utcára, kenyeret szerezni, vagy legalábbis nézni, hogy mit hogyan lehet szerezni, milyenek a készletek. Akkor óriási csoportosulások itt-ott, röplapokat is terjesztettek imitt-amott. Érdeklődtem, hogy hol, mi történt, és az így hallomásból ismert, mások által említett eseményeket igyekeztem aztán lefényképezni.

A nehézség az volt, hogy a villamosok, autóbuszok szét voltak lőve, gyakorlatilag nem jártak. Élelmiszert szállító teherautók visszfuvarokkal embereket szállítottak be a városba, szívességből néha ilyenekkel mentem, de a legtöbbször gyalog.

– Honnét kellett bejárnia?

– Kőbányán laktam, onnét jártam be. Kőbányán is sok minden történt, ott is lőttek ki páncélautókat. Az Éles sarkon egészen komoly csata alakult ki, ott egy honvéd löveg volt fölállítva, három szovjet páncélost lőttek ki. Nem haditudósító voltam, tehát ezeket a helyszíneket mindig utólag fényképeztem.

– A forradalom eseményeinek rögzítésére nem is törekedett?

– Nem az volt a szándékom. Amikor az első fényképezőgépemet kézbe vettem, megszállt az ihlet, s attól kezdve a magam részére fényképeztem minden érdekes eseményt vagy személyt. De csak a magam számára. Úgy éreztem, hogy ezt is meg kell örökíteni. A háborút átéltem, a végét már a fronton, utcai harcokban. Ez is egy kapcsolódási pont volt.

Sokfelé megfordultam. Például amikor hallottam, hogy az Üllői úton és a Mester utcában harcok voltak, gyalog tettem meg az utat. Volt egy teherautó vezető visszfuvarban, aki egypár embert bevitt Kőbányáról az Üllői útra, mert ment Vecsésre, és azt mondta, fiúk, gyertek. Persze, vigyázni kellett arra is, hogy ki az a teherautós. Ez is egy veszélyes fuvar volt.

– Vagyis az sem volt veszélytelen, hogy milyen teherautóra kapaszkodik föl az ember. Azt is megfogalmazta Ön a kiállítása elé írt rövid összefoglalójában, hogy „Esetenként óvtak a fotózástól, máskor nemtetszésüket fejezték ki, sőt egy alkalommal el akarták venni a fényképezőgépemet is”.

– Pozitív és negatív élményem is volt. A Mester utcában fényképeztem, amikor valaki csendesen odaszólt, hogy vigyázzon, ne nagyon fényképezzen, mert veszélyes lehet. Ez jó szándékú figyelmeztetés volt. De volt olyan is, hogy durván rámszóltak, minek ezt fényképezni, nem kell ezt fényképezni.

– Szerencsére ezek a megjegyzések nem térítették el Önt a szándékától. Sikerült 139 felvételt készítenie, aminek körülbelül a felét láthattuk a kiállításán. Tudjuk, hogy minden műnek, így a forradalmat rögzítő fotográfiáknak is megvan a maguk története. A felvételek elkészültek. Mi történt velük?

– Akkor már filmhívással is foglalkoztam, és ahogyan elfényképeztem egy-egy tekercset, rögtön előhívtam, és tasakba raktam. A lábakon álló, háromajtós szekrény aljára alulról felszögeltem, gondolván, hogy így biztonságban lesznek. Évtizedekig ott voltak, pontosabban, amikor szekrényt cseréltünk, máshova rejtettem őket. Az akkori újságokat és röplapokat pedig dobozba tettem, és a pincébe, a szén alá rejtettem. Azok is megvannak.

– Mintha egy katakombába, kútba zárta volna a fényképeket, mintha az időn kívülre kerültek volna. Mikor készítette az első nagyításokat?

– Nem nagyítottam eddig, csak most, 48 év után. Ehhez tudni kell azt is, hogy az utóbbi évtizedekben romlott a látásom. Már jó pár évvel ezelőtt a problémám volt a nagyító élesre állításával. Szemüveggel sem ment igazán. Ahogy múlik az idő, az ember sok mindenről kénytelen leszokni. A fényképezésről is leszoktam a szemem miatt. Jött a digitális technika: nagy unokámnak fölajánlottam a két fényképezőgépemet, felszereléssel. Ő pár óráig vizsgálgatta őket, majd azt mondta: Nagypapa, ezek már nem gépek, most már digitálisan megy.

– A forradalom képeit rögzítő gépe megvan még?

– Sajnos nincs, az egy ős-Zorkij volt, a Leica másolata vagy változata. Kicsit probléma volt a fényképezésnél: a lencsét kicsavarni, élesre állítani, a blendét beállítani, fényt mérni. Ezek körülményes műveletek, de hasznos volt a gép, mert zsebben is elfért. Amikor 56-ban négy filmet elfotóztam, itthon nem volt több tekercs. Utána egy ismerősöm 6x9-es gépét kértem kölcsön. Kőbányán valamelyik trafikban még volt rollfilm, arra fényképeztem, majd azokat is előhívtam, és a többi közé tettem.

– A fotókollekciójában első átnézésre is számos olyan dolog található, amiket máshol még nem láttam. Ilyen például az önkéntes pénzgyűjtés, pénzgyűjtő láda Ön által készített felvétele. Hol fotózta ezt le?

– Ez a felvétel 26-án készült Kőbányán, a Liget téren, az áruház elé tették ki a pénzgyűjtő ládát. Tömeg tolongott az áruházban és előtte, próbáltak élelmiszert szerezni, és dobálták a pénzt a ládába. A megható az volt, hogy senki, soha nem nyúlt a ládához. Sőt, amikor a Híradó mozi előtt álló orosz tankot és katonát fényképeztem, s a mozi oldalán betört kirakatok voltak, üvegtörmelék kívül-belül, és az áru ott volt a kirakatban, senki hozzá nem nyúlt, éjszaka sem. November 4-e után egy pillanat alatt kifosztották a kirakatokat, ezt láttam Kőbányán. Valahogy megszakadt valami a lelkekben.

– Másutt is látott pénzgyűjtő ládákat a városban?

– Én nem emlékszem rá, nem találkoztam vele. Az is igaz, hogy inkább az út közepén jártam, mert ott voltak a járművek, a kilőtt tankok. A járdát kevésbé érintettem.

– Műfajilag is különös: a forradalom falfirkáit, föliratait, a felhívásokat is a fotók őrizték meg leghűségesebben. „Ne lépj be a hazaáruló MSZMP-be!”, hirdeti az egyik képén a fölirat. Mikor és hol készült a fotó?

– A Vajda Péter utcában készült, a Ganz gyári épület falán és kerítésén. Ha jól emlékszem, november 7-én fényképeztem, a forradalom leverése után. Egy ismerősömhöz mentem, akkor láttam meg. Akkor óvatosan fényképeztem: bár nem állt ott senki, és a reggeli órákban történt, de akkor már más volt a helyzet.

- Ahogy föltárul előttem az Ön precizitása, azt gondolom, hogy a felvételeit sorrendbe tudná rendezni.

- A helyszínek szerint igen, azokat a kiállításon is föltüntettük. A dátumok pontos meghatározását azonban nem merném vállalni, mert nem biztos, hogy rögtön a lövöldözés után mentem a helyszínre, lehet, hogy csak két nappal később, ahogy az információ eljutott hozzám, amit az utcán járkáló emberektől szereztem be. Eszembe sem jutott, hogy naplót vezessek, nem voltam haditudósító.

– Pedig a felvételek képes naplóként is fölfoghatók, a forradalom elsődleges forrásai. Például van egy felvétele egy kézzel festett utcai plakátról, amit lehet, hogy kizárólag ez a felvétel őriz meg az utókornak. Hol készült a fotó?

– Az Üllői úton jártam, utána a Nagykörúton mentem a Baross utca felé. A 28-as vonalán próbáltam hazajutni. A Nagykörúton, az Üllői út torkolatától nagyjából 300 méterre volt ez a plakát fölállítva. 2-3 színnel készült, körülbelül 70x50 cm nagyságú lehetett. Volt a Nagykörúton egy útjelző, vascsőre volt szerelve, Rákosi és Sztálin fejjel, hevederrel rajta. Meg egy útjelző nyíl.

– Ez egy furcsa forradalmi tárgyegyüttes, szobor tulajdonképpen.

– Rögtönzött szobor.

– A 48 évvel ezelőtti fölvételeit most lenagyíttatta, és látta végre. Milyen érzés volt?

– Visszatekintve, mindenképpen jó volt, hogy ezt készítettem, még egyszer hangsúlyozom: elsősorban a magam kedvteléséből, érdeklődéséből. Emlék az eseményekről, arról az időről, amiről a fiatalok nem tudnak. Nem tudnak, mert ahogy az egyik ismerős kislány mondta, 1945-ig tanulták a történelmet, azon túl semmit. A kiállításom megnyitója napján az evangélikus teológusok kérték: beszéljek arról, hogy mi volt a forradalom. Ebből is látszik, hogy az ifjúság érdeklődik. Ilyen szempontból örülök, hogy maradtak róla képek. Nemcsak beszéltem nekik, hanem fényképekkel is tudtam egyes dolgokat illusztrálni, az eseményeket bemutatni. Magam is inkább vizuális típus vagyok.

– Mindez egyfajta történelmi érdeklődést is mutat.

– Emlékszem rá, amikor édesapám beszélt 1918–19-ről, mi történt, hogyan történtek kilengések. Akkor is forradalom volt. Ő azt élte át közel olyan korúan, mint én 56-ot. Annak ellenére, hogy műszaki vénám van, a történelem kis korom óta nagyon érdekel.

– Az 56-os fotói elsődleges történeti források. Ezekben egyéni módon ötvöződik Kinczler Gyula fényképezés iránti vonzalma és a történelem megörökítésének a belső igénye.

– Ezt véletlennek gondolom, mert nem azzal a szándékkal fényképeztem, hogy a történelem számára örökítsem meg, amit látok. Hanem a magam számára, mivel érdekelt a dolog. Aztán történelem lett belőle.

Sümegi György