TÓTH SZILVIA KÉPEI

A világ furcsa színjáték, mondta egykor Shakespeare, és állításának helyességéről magunk is megbizonyosodhatunk, járjunk bár nappal, vagy az éjszaka forgatagában a város forgalmas pontjain. Ez a színjáték azonban egyre inkább emlékeztet a középkor furcsa farsangi felvonulásaihoz, amelyek egykor a valóság elferdített, szándékosan torzított képét mutatták fel. A világ egyre nyilvánvalóbban saját kifordított állapotában létezik tovább, önmaga groteszkjévé változik. Az állandósuló, túlfokozott „életöröm”-hajhászás, a mulatság egyre őrültebb forgataga által ez a groteszk forma a szórakozás és a szórakoztatás kultúrájában a társadalom pereméről a középpontba került. Főként a média hatása alatt a társadalom egyre nagyobb iramban alakul át a „látványosság” társadalmává (Guy Debord), amelyben a látszat, a külső megjelenési módok és formák válnak mindenek előtt meghatározóvá.

Tóth Szilvia fényképei ennek a társadalomnak tartanak tükröt. „Központi témám az ember, aki a várost létével életre kelti” – mondja. Felvételei mind embereket mutatnak, kiszakítva, eltávolítva környezetük valóságától. A képen mindig csak az egyének mutatkoznak meg előttünk, amint frontális pozícióban szembesülnek a fényképezővel.

Bár a lefényképezett személyek – úgy tűnik – magukat adják, mégis talán inkább játsszák (mikor melyiket), nem eldönthető, szerepet alakítanak-e, és ha igen, valójában kiét is. Ez a szerepjátszás Tóth Szilvia esetében még kapóra is jön, hisz ő maga is felvállalja, sőt törekszik arra, hogy beleavatkozzon az elé táruló dolgok természetes menetébe, azaz a kiválasztott embereket modelljeivé teszi. Szándéka szerint instruálja őket, mozdulataikat, testhelyzetüket. Tóth Szilvia nem vállalja fel a leskelődő, titokban aktusok képét csenő látványtolvaj szerepét. Számára fontos, hogy akit lefényképez, az tudjon is arról, mi történik vele és körülötte, az ő képével (képletesen és konkrétan). Ily módon tehát szükségessé válik a segítsége annak érdekében, hogy az, ami megragadta képzeletét, fontossá vált számára, lenyűgözte és odaszögezte, tehát az a mozdulat, arckifejezés vagy mindezek együttállása megismétlődhessen (rewind, replay) a filmkockán is. „Akkor készítek fényképet, ha a térben egy olyan lényt találok, akinek belső világa külső környezetére kihat, színessé, élővé teszi azt” – ahogy ő fogalmaz. Mindezt azonban úgy teszi, teheti, ha a fényképezés aktusa révén ő maga generálja azokat a helyzeteket, amelyekben ezek a hatások valóságossá válhatnak. Továbbá bevonja az embereket ebbe az aktusba, részesévé válhatnak mindennek úgy, hogy Tóth Szilvia az általa kiválasztott mozzanatok megismétlésében rögtönzött szerepeket oszt rájuk. Ettől a beavatkozástól azonban még azt a fajta spontaneitást is elvesztik az emberek, amivel saját magukat el- és megjátsszák. Merevekké válnak, szinte már gépként kezdenek funkcionálni, reakcióik reflexszerűek, mégis erőszakoltak. Az arcok eltorzulnak, előtérbe kerülnek a grimaszok, a majom gesztusai a tükör láttán. A produkció célja a médium ingerlése, provokálása, hogy kicsikarjon belőle valamiféle válaszlépést. Gyakorlatlan „médiaszereplőkként” azonban zavarodottá, idétlenné, bohócszerűvé, az önmaguk alakította figura paródiájává válnak ebben a groteszkben. Egy valószerűtlenné vagy méginkább álomszerűvé torzuló valóság körvonalazódik.

„[…] sétáim alkalmával keresek valamit […]” – folytatja később. A keresés jellege nála a szemlélődő, a kívülálló pozíciója, aki igyekszik szemmel tartani mindent és mindenkit maga körül, hogy időben észrevegye, meglássa a számára jelentéssel telített helyzeteket anélkül, hogy belebonyolódna emocionális és morális vonatkozásokba. Ennek során mégis különösebb prekoncepció nélkül vizsgálja szemlélete tárgyát, a városlakó, a „várost alakító” embert.

De a szemlélődés térben és időben is kiterjedő akciómódusza Tóth Szilvia esetében kiterjed a médiumra is. Időt hagy a filmnek, hogy ez a nem-pillanatnyiság rögzülhessen. Hagyja, hogy a fény ellenőrizetlenül kóboroljon, bejárja a teret és ez a mozgás térben és időben rávetüljön a filmre (képre). A pillanatot ily módon nem mindig (vagy nem minden esetben) a kamera zárszerkezete állítja meg, fagyasztja le, hanem sokkal inkább a fény, a villanófény, illetve egyéb fényforrások, amelyek a pillanatnyi megvilágítást egy hosszabb időtartamon belül realizálják. A mesterséges fény tehát meghatározó szerepet játszik Tóth Szilvia felvételein. Világítástechnikája néhol régi korok kezdetleges színpadi világítását idézi, néhol pedig szinte önálló művet hoz létra általa a kép terén belül. De a fény teszi érzékelhetővé a mozdulatok finomságait is és kiemeli, torzítja az arcvonásokat gesztusokat.

Végső soron talán leginkább a szürrealizmus tudattalan keresés-gesztusához áll legközelebb Tóth Szilvia, aki mégis rendkívüli tudatossággal teremti meg ezt az öntudatlan álomközeli állapotot képein. Az itt fellelhető, analízisre fel-kínálkozó magánálmok felfejtésének aktusa is szorosan kapcsolja munkáit a groteszk műfajához, amelyben ez az álomszerű potenciálisan benne foglaltatik. És itt tulajdonképpen bezárul a kör. Mivel ezekben az alvatlanul álmodozó társadalmakban a groteszk éppen az egyik legsúlyosabb problémát veti fel, a ragaszkodást egy olyan valósághoz, amelynek ugyanakkor elismeri sokrétűségét.