HEGEDŰS 2 LÁSZLÓ ÉLETMŰKIÁLLÍTÁSA ÜRÜGYÉN
Képtelen képes történetem...
Nincsen könnyű helyzetben az, aki arra vállalkozik, hogy Hegedűs 2 Lászlóról szóljon, elemezze, méltassa vagy bírálja műveit, hiszen sokan megtették már (mind jeles személyek, elismert kritikusok), köztük többen éppen ennek a folyóiratnak a hasábjain. Másrészt mégsem kilátástalan a helyzet, mivel most különleges alkalomból teheti ezt. A Magyar Fotográfiai Múzeum életműkiállítást rendezett Kecskeméten Hegedűs 2 Lászlónak. Isten éltesse, mondhatnánk most, de inkább éltessük mi őt. Ezt úgy tehetjük a legszebben, ha tudomást veszünk róla, munkájáról, műveiről, esetleg terveiről. Mert ha éltetjük ebben a fontos pillanatban, akkor nemcsak tudomást veszünk, de számot is vetünk. Vele és mindazzal, ami ő.
De mi is ő, Hegedűs 2 László? Rajzoló, festő, filmező és fényképező – homo faber, homo ludens. Néha egyik, néha másik, máskor meg mindegyik együtt, vagy valamely 2 kombinációja. Foglalkozzék bármivel is, mindig képet készít, azaz képez. Ehhez magát is kell képezni, így válik képessé és képzetté. De nemcsak úgy, hogy sok-sok képe lesz magáról és persze a világról is. Hanem úgy is, hogy birtokába kerül a képességnek, hogy az őt körülölelő világról képet alkothasson magának, nekünk, hogy aztán azt a képet rögzíthesse (képezze).
Hegedűs 2 László. H2L. Egy új molekula, szoros kötésben önmagával, mely őrzi a rá jellemző minden tulajdonságát (konzisztens). Önállóan létező rész a világegyetemben, amely szervesül a természet, a mindenség egészébe, az Egészbe. És mint jó és megbízható molekula, képes arra, hogy jeleket, nyomokat hagyjon maga után erre is, arra is. Nyomokat hagy a világban és nyomokat hagy azokban, akik a világot létezővé teszik: bennünk.
H2L tehát végigjárta a megismerés és önmegismerés, a világfeltárás stációit, és magáévá tette – hogy milyen fokon, döntse el mindenki szíve szerint – a képességet, hogy késznek mutatkozzon a világ leképezésére, azaz képpé tegye, akár elé állva, akár előráncigálva azt, arra a helyre kényszerítve, ahol neki szüksége van rá (mármint a világra). De hogyan is van ez? Hisz a világ végtelen – milyen értelemben tetszik ezt így gondolni? Hogyan jön ahhoz akkor egy véges lény, hogy oda merészeljen állni elé, mi több, ráparancsolni a világra, hogy most pedig ide tessék, de talán mégis inkább oda, jó, most egy kicsit így, balra, lefelé, hátrébb. Állj! Most jó. Most tessék oda belemeredni, igen. Nem, mosolyogni nem szükséges. Errefelé nem repkednek már madarak (nem, azok kitömött példányok), akkor meg végképp nem, amikor elég fény van ahhoz, hogy kedves Világmindenség, Ön ideállhasson az én titkos és titokzatos sötét szobám (ca-mera) elé (mert bent mindig sötét van, nagyon sötét). Tehát, igen most, és… Kész!
De aztán látja H2L, hogy nem kész, mert a világ a maga végtelenségében, végtelen sokféleségében a véges kép útján elgondolva tökéletlen. Ez pedig, mint olyan, tűrhetetlen állapot. És akkor H2L, mit sem törődve véges lényegtelenségével, nekiesik a világnak, hogy a maga képére formálja (egy kicsit visszavegyen a tökéletességből). És lássunk csodát: a világ nem szegül ellen, türelmesen és szinte már készségesen enged H2L akaratának. Kezes báránynak mutatkozik, amint H2L fejét félrehajtva nézi, tekintetét rászegezve fürkészi figyelmesen, mereng, és némi mélázás után belekotor bűvös ládájába, előtúrja eszközeit, és ráveti magát a világra, belemászik a képébe és addig gyúrja, gyötri, formálja, keni, maszatolja, dörzsöli, súrolja, kaparja és tapasztja, míg hiába is tennénk már oda a tükröt a világ arca elé, hogy ide nézz, felismered-é az ábrázatodat azon a parányi tárgyon? Amely hogyan is mérhető össze a Te gazdagságoddal és nagyságoddal? De a világ elképedne, és csak meredne, hisz nem is látna semmit, amit látni tudnia kellene. Nem ismer magára. Önnön arcképére. Nem egyezik ön-képével. Nincs átfedés, lefedés, csak elfedés, ki- és eltakarás. Ez nem ő, ez nem lehet ő. Hol van itt a képesség, hová lett a képzettség, kiálthatna. De bármily csekély és jelentéktelen az a tárgy, mégis elég nagy ahhoz – csak álljunk hozzá elég közel, tessék nyugodtan kipróbálni –, hogy ha közel tartjuk magunkhoz, egészen az arcunk elé, akkor mi sem látszik többé a világ mérhetetlen mindenségéből. Öszszezsugorodik, háttérbe szorul, jelentéktelenné válik, talán még el is sötétül komorságában – de az kit érdekel? Most már csak a tárgy van ott, a tekintet fényében, amelyen H2L képesnek mutatta magát arra, hogy képpé, képletessé (megragadhatóvá, megfoghatóvá, kézbe vehetővé) tegye a világot. Ha ez kevés, sebaj, tesz majd ő róla. Ha a világ oly sok arcát mutatja, tessék csak. Majd ő is eszerint tesz. Újabb képezés, újabb birkózás, megint csak a tükör és végül a csodálkozás. Pedig H2L nem is csodatévő, nem mágus vagy varázsló. Nem garabonciás. Csak teszi, ami rá méretett, ha kell a végtelenségig, újra és újra. De H2L-nek – úgy tűnik – van kedve hozzá, hogy játsszon a világgal, játszótárssá válassza őt, bevonja és beavassa saját csodálatos világába, amit egyébként gondosan elzár, nehogy avatatlanok azt merjék képzelni magukról, hogy beleavatkozhatnak, belekontárkodhatnak kettőjük játékába.
Komikus, csaknem groteszk elképzelni, amint H2L szemben a világgal, kicsin és végesen, mégis egyként és egyediként, nem megújuló energiahordozóként, aki mégis szakadatlan energiaszolgáltató. Közöl, néha szavakba formált gondolatokat is, de mégis inkább energiát. A fény energia (is), és amit láthatóvá tesz, azt a fény segítségével teszi. Közli velünk, véleménye, gondolatai mellett. A fény, az energia tehát ott van rajta, benne, megannyi formában, hogy mi, akik nézzük, merítsünk belőle, ha híján lennénk gondolatoknak, véleményeknek, energiának. Már pedig miért ne lennénk híján pont mi, energiafogyasztók, akik szinte pazarlóan bánunk a sajátunkkal. Ő meg csak ad. De honnan szerzi? Talán csak nem a világtól, amellyel szemben oly rátartian áll meg? Csak nem az adja neki cserébe a merészségéért, mert bátorkodik kihívni a játékban, birkózni, civódni, perlekedni vele? Ki tudhatja… Ő mit sem árul el belőle.
Pfisztner Gábor