BESZÉLGETÉS SZATMÁRI GERGELY FOTOGRÁFUSSAL, A MIE TANÁRSEGÉGJÉVEL

– A felsőfokú fotográfus képzés bevezetését követően az egyik legkorábbi évfolyamon voltál hallgató. Mi történt később veled és mi lett a társaiddal?

– Amikor mi végeztünk, még kétlépcsős volt a képzés: egy főiskolai szakaszra és egy mesterképzőre oszlott. A második szakaszba pontrendszer alapján lehetett felvételt nyerni. Néhány pontom hiányzott csupán, emiatt ki kellett volna hagynom egy évet. De nem is nagyon bántam ezt akkor. Úgy gondoltam, más úton szeretnék járni, így néhány évig nem is fényképeztem hivatásszerűen, és csak 1993-94 táján kezdtem el megint megbízásos alapon dolgozni. Ahhoz egyébként, hogy valaki alkalmazott fotográfusként működhessen, komoly felszerelésre van szüksége. Ez rendkívül nagy anyagi megterhelést jelent, mivel előbb az eszközöket kell beszerezni, és csak utána lehet munkát vállalni. A helykereséssel eltöltött időszak ennek biztosítására is megfelelőnek tűnt.

Egyébiránt a kilencvenes évek rendkívül szerencsés időszak volt az alkalmazott művészek számára Magyarországon. A reklámkommunikációs szakma kiteljesedése és a kreatív feladatok megszaporodása nagyon sok szakembert és művészt vonzott a reklámiparba. Én is szinte automatikusan kerültem be ebbe a körbe. A szamárlétra fokait sem kellett hozzá végigjárni, és kezdetben a konkurencia sem volt erős. Ennek nem a minőség és a hozzáértés hiánya volt az oka, hanem az, hogy viszonylag kevesen dolgoztunk. Ezzel szemben kevesen rendelkeztek a megbízók által támasztott nyugati elvárásoknak megfelelő tapasztalatokkal. Ezért a rendelkezésre álló dolgokat, a meglévő eljárásokat kellett jól használni, és ezek segítségével igyekeztünk megfelelni a kihívásoknak.

– Mennyiben jelentett mást ez a fajta képzés számotokra a többi, akkor létező képzési formával összevetve?

– A képzés igazából most is annyiban más, amennyiben egy felsőoktatási intézmény többet nyújt az alap- vagy középfokú szakképesítést adó iskolánál. Itt nemcsak a szakmai fogásokat lehet és kell eltanulni, de fontos az elméleti kérdések megvitatása is. Nagyon lényegesnek tartjuk, hogy a hallgatók az évek során sokkal tágabb képpel rendelkezzenek a világról, mint amikor idekerültek. Ehhez hozzátartozik a művészetelméleti és esztétikai tárgyak hallgatása, de az önérvényesítés lehetőségeinek a megismerése vagy a kommunikációs készségek fejlesztése is. Ezek a képességek is fontos részévé válnak a későbbi munkájuknak. Egy jó ötletet csak megalapozott gondolati háttérrel és megfelelő meggyőzőerővel lehet megvalósítani. A stúdiófényképezésben például kezdetben az is stresszhelyzetet idéz elő a legtöbbjüknél, hogy egy komoly technikai apparátust kell mozgatniuk – lámpákat, vakukat –, de nekik kell irányítaniuk a modellt is. Nem elég csak a technikai részletekkel tisztában lenni. Az is fontos; de a jó végeredmény nem elsősorban ezen múlik, hanem sokkal inkább a megfelelő döntések meghozatalán. Sokan ezt a készséget is itt sajátítják el.

– Ma milyen a pályán maradók aránya?

– Kevesen maradnak meg a fényképezésnél. Az egyetemen gyakran megfordulnak külföldi oktatók és szakemberek, és az ő megfigyeléseik megegyeznek a mi adatainkkal. Eszerint egy-egy évfolyamból mintegy két-három ember tart ki ezen a területen. A többiek art direktorok, grafikusok lesznek, vagy asszisztensként dolgoznak, esetleg stúdióvezetővé válnak, de nem önállóan tevékenykednek. Mások talán képzőművészként próbálnak érvényesülni. A piac hozzávetőleg ennyi embert bír el, de a másik oldalon is ennyi az igazán elhivatottak száma. Ennek talán az az egyik oka, hogy általában az utolsó évben, a diplomamunka készítése során derül ki, mi is érdekli valóban a hallgatókat. Sokan a képzés végén döbbennek rá, hogy az alkalmazott fényképezés nem nekik való műfaj. Ez aztán a diplomamunkákon is meglátszik. Sokan fordulnak a multimédiás megoldások alkalmazása felé. Ebből is látható, hogy a diplomamunka valóban meghatározó választás, ahol eldől, merre lépnek majd tovább. A hallgató személyisége, érdeklődési köre határozza meg a választott témát. Nagy a felelősség. A gondolatmenet kézzelfogható végeredménye folyamatos döntések során alakul ki. Ez azután, kikerülve az alkotó kezéből, önálló életet kezd élni. Ezért pedig a fotográfusnak kell vállalnia a felelősséget. Valódi eredményt elérni csak akkor lehet, ha valaki vállalja ezt, mert ez ugyanúgy része a munkának, mint az exponálás.

– A képzés ideje alatt többen is ambicionálják a művészi önkifejezési módot. Ez később a legtöbbjüknél teljesen háttérbe szorul. Érdektelenné válik, vagy egyszerűen nincs rá hely, idő, lehetőség?

– Képzőművészként dolgozni rendkívül költséges. Nagy ráfordítást igényel, ami csak jóval később térül meg. Folyamatosan pályázatokat kell beadni, hogy biztosítva legyen a pénzügyi háttér. Ebből lehet azután nyersanyagot venni, ami elengedhetetlen a munkához és végső soron a kiállításhoz. Amíg valaki bedolgozza magát ebbe a rendszerbe, és kellő rutinra tesz szert, sokat kell nélkülöznie. Azt gondolom, hogy ez csak nagyon erős és toleráns családi háttérrel lehetséges.

– Ebben az évben kaptad meg az egyetemi szintű diplomát. Milyen érzés volt tanárként és „hallgatóként” egyszerre jelen lenni?

– Az egyetemi szintű diploma valójában szükségszerűségként vetődött fel, mivel az oktatás már évek óta egyetemi szintű, ezért fontos, hogy az ott oktatók végzettsége is annak megfelelő legyen. Kezdetben furcsa volt visszaülni az „iskolapadba”, mindazonáltal nagyon hasznos, mivel a korábban megszerzett tudást nem árt folyamatosan frissíteni. Talán időről időre minden tanárnak ki kellene próbálnia. Számos olyan problémával szembesültem, ami a tanárokhoz már nem jut el, ezért nem is veszik figyelembe. Sok mindent másként éltem meg diákként. De abból a szempontból is sokat jelentett, hogy ismét másképpen kezdtem el gondolkozni, újabb ötleteim támadtak, máshogyan figyeltem oda a dolgokra, eseményekre, emberekre. Az is érdekes tapasztalat volt, hogy a kollégák az óráikon engem is ugyanúgy diákként kezeltek, és nem tettek különbséget köztem és a többi hallgató között.

– Látsz-e valami különbséget a képzés akkori meghatározó szempontjai meg a mostaniak között? Milyen volt akkor és most a szellemisége az intézménynek?

– Egy egyetem szellemiségének számos összetevője van: történeti, kulturális, aktuálpolitikai. A diákokon is sok múlik; mennyire nyitottak és mennyire készek a világ befogadására. Ehhez az egyetem biztosítja a kereteket, struktúrájával az reflektál a világra, a hallgató pedig ebbe igyekszik beilleszkedni.

A képzésben nyilván nagy a különbség, hiszen a világ nagyot változott az elmúlt évtizedben. Most az egyik legfőbb törekvés az, hogy a diákok szabadon gondolkozhassanak és dolgozhassanak, eközben a tanárok azon vannak, hogy értékrendszerük szerint helyes irányba tereljék őket, tanácsokat adjanak, segítséget nyújtsanak nekik. Van olyan hallgató, aki él ezzel a lehetőséggel, és van olyan, aki nem. Van, aki megkapja a feladatot, és majd csak az értékeléskor jelentkezik. Ekkor már elég nehéz tanácsot adni vagy segíteni neki. Ezért gyakran nem az az eredmény kerül bemutatásra, amit az adott témából ki lehetne hozni. Ez a probléma felmerül a diplomamunkák készítésénél is.

– A diploma az egyik legfontosabb lehetőség arra, hogy a hallgatók megmutassák a képességeiket.

– Ha felmerül egy használható, jó ötlet, akkor a megvalósításnál nagyon sok múlik azon, mennyire mélyül el benne az alkotó, mennyire bontja ki a lehetőségeket, mennyit ad hozzá a saját személyiségéből. A diplomamunka olyan megmérettetés, amire igyekszik mindenki összeszedni magát, a legjobbat kihozni magából. Van, akinek ezt követően is sikerül a diplomamunkánál nyújtott minőséget elérni, azonban nehéz mindig azonos színvonalon teljesíteni. Egy jó minőségű diplomamunka évekre ambicionálja a pályakezdőt. Segít feldolgozni a találkozást az első megrendelők újszerű szemléletével, az esetleg átgondolatlan kívánságaival. De azért az igazán jó ötletek gyakran „átmennek”. Túl könnyű lenne mindent a megrendelőre fogni. Aki igazán elszánt, az a piacon is képes jó teljesítményt nyújtani. Az ambíció pedig szerintem két alapvető dologból tevődik össze: egyrészt az önbizalomból, amit a megalapozott és magabiztos tárgyi tudás nyújt, másrészt az ésszerű célokból. De szükséges az is, hogy valaki képes legyen megfelelő határozottsággal fellépni a megrendelőnél. Persze ez fordítva is működik: a megfelelő fellépéshez szükséges az ambíció és a rátermettség.

– Ti mennyi ismerettel bírtatok az akkoriban jelentős hazai és külföldi alkotókról, trendekről?

– Amikor mi jártunk a Főiskolára, már beszivárgott némi információ az országba. A lehetőségekhez mérten próbáltunk tájékozódni. A Főiskola könyvtára híresen jó volt, eljutottak hozzánk a különféle magazinok, folyóiratok, és rengeteget forgattuk azokat. Persze nem egyszerűen csak a formai dolgok érdekeltek minket, hanem az emberek gondolkodásmódja, szemlélete is. Az számított, hol tart a világ, melyek a meghatározó problémák, és azok milyen hatással vannak a képzőművészetre vagy az alkalmazott művészetre.

– Mennyire figyelnek a mostani hallgatók a világra, az új irányzatokra, mennyire követik ezeket, és mennyire képesek önálló utakat járni?

– Ma már minden hallgatónak lehetősége nyílik arra, hogy ösztöndíjak és csereprogramok segítségével akár több hónapot is eltöltsön külföldön. A negyedik év egy részében már nemcsak hazai, hanem európai intézményekben is dolgozhatnak, alkothatnak. Ott egészen más mentalitást ismerhetnek meg, az ittenitől nagyon sok mindenben különböző világot. Ez nagy segítség a számukra, hiszen megtalálhatják azt, ami igazán érdekli őket. Szembesülhetnek vele, hol is tart a világ vizuális kultúrája, és hogyan néznek ki, miről szólnak az amögött megbúvó elméleti gondolati építmények. Más oktatási módszerekkel ismerkedhetnek meg, és más tanári szemléletmóddal találkozhatnak.

Vívódások – Szatmári Gergely képei

A vívás küzdelem, küzdés valamiért (a túlélésért, a győzelemért, a dicsőségért?) vagy valami ellen. A vívó küzd; de hogy kivel vagy mivel küzd, már nem írható le mindig egyértelműen. A küzdelem – bármily sokféle is – maga is mindig vívás: a saját énnel, az akarattal, a tudattalanból, a tudatalattiból akaratlanul feltörővel. Végső soron leginkább önmagával. És aki önmagával vív, az vívódik. A küzdelem előtt, közben és után, ami ezáltal magára vonatkoztatott, reflexív cselekvés, a világra való reflektálás váltja ki. Ez az önmagával, másokkal vívott küzdelem valaki vagy valami ellen irányuló erőfeszítés. Aki küzd, megfeszíti izmait, egyfajta reflexként, amit a lezajló események váltanak ki. De ebben az izmokat aktiváló nekifeszülésben a másikkal, a dolgokkal, a világgal szembeni ellenállás, dac, a felülkerekedés vágya teljesedik ki, miközben a küzdőnek saját magával is szembe kell szegülnie, gyengeségét, kétségeit, ellenvetéseit legyőzve. Először magát kell legyűrnie, igába vetnie, megbéklyóznia ahhoz, hogy fegyelemmel felvértezve, az önfegyelem biztos fedezéke mögé húzódva vívja meg mások akaratának erősségét (várát, sáncait), annak fölébe kerekedvén. A vívás – egyben ambivalens vívódás – akárcsak ha az alkotó küzdene magával a műért, és fordítva: a művel saját magáért. Szatmári Gergely is mintha küzdene képein, képeivel. Küzdene saját gondolataival, emlékeivel, érzéseivel. Ennek díszletéül, egyben teréül és helyszínéül választja a harci cselekményből sporttá szelídült vívás közegét. De nem a sportesemény hagyományos terét, a sport „korszerű” (közhelyes), a tömegmédiában bevett és elfogadott térképzetében való ábrázolás lehetőségét, a sportcsarnokok lelketlen és levegőtlen, személytelen és kongó ridegségét. Szimbolikus tereket választ, ahol nem csupán az egyén viszonyai válnak értelmezhetővé, de az a kultúra-közeg, kulturális tőke, hagyomány stb., amely a sportolók lételeme, amiből egyéniségük – taktikájuk, stratégiájuk, mozgásuk, gondolkodásuk és temperamentumuk – táplálkozik.A vívás az egyik legősibb „sportág”, amely a harci cselekvésből, a párbaj egy fajtájából vált szabályozott keretek között, zárt körben zajló aktussá. A párbajozók egymás ellen vívnak bajt, azaz küzdenek a becsületért, egyben annak védelmében (ha kell, életre, halálra). Aki párbajt vív, az a másik gondját, a másik által okozott kárt kívánja enyhíteni, ellentételezni, feloldani és orvosolni. Aki felvállalja ezt a „lovagi tornát”, azt is vállalja, hogy meghatározott szabályok szerint teszi azt, fegyverrel a kezében. Amikor a viadal harcból küzdelemmé szelídül, már nem a becsület forog kockán – a dicsőség a tét. A cél mégis ugyanaz: a másik legyőzése. Ami más, az a mozgatóerő, ennek ellenére az alapvető reflexek ekkor is működésbe lépnek. A vívásnak, mint minden harci játéknak, kettős célja van. A pontos szabályok kidolgozását már a párbajozás etikettje is megkívánta, amely nemcsak az eredményességhez volt elengedhetetlen, hanem ahhoz is, hogy kialakulhasson valamiféle követhető és ellenőrizhető küzdelem, és ne oldódjon fel a düh és bosszúvágy hajtotta, fékeveszett vagdalkozásban. A védekezés és a támadás formái és gyakorlata később absztrahálódtak, és egy sajátos rítus nélkülözhetetlen, azt konstituáló és irányító elvévé váltak. Ezek adták a keretét. Maga az akció, a cselekvés eme szabályok alkalmazása, finom egyensúly a találékonyság és ugyanezen szabályok betartásának keskeny határmezsgyéjén. Innováció és kreativitás: a modern kommunikációs stratégiák kulcsszavai. Akkor válik valami innovatívvá és kreatívvá, tehát hatékonnyá és jóvá, ha nem lesz láthatóvá, mivel a felek abban a pillanatban kiismerhetővé és transzparenssé válnak egymás számára; lelepleződnek, nyilvánvalóvá válnak a szándékaik, és elvetél minden kezdeményezés. Ez a láthatatlanság a lényeg elfedettsége. Ami itt mégis szem előtt van, az csupán az akció és befejezése, a csúcspont, a vágás és a szúrás, a másodperc tört része alatt, amit az emberi szem egyáltalán nem vagy csak nehezen (sok gyakorlás és nagy tapasztalat árán) képes követni. Ezáltal ez a sportszerű bajvívás alkalmatlanná válik a képek általi közvetítésre úgy, ahogyan azt a korszerű média az általa idomított fogyasztók számára emészthetővé teszi. Ennek okán a sportág perifériára szorul, kikerül a szemmel követhető többi médiakonform (vagy azzá alakított) sportok köréből, és feloldódik a lét egyhangúságában. Visszatér abba a zárt és bensőséges közegbe, amelynek szilárd és hierarchikus közössége évszázadokon át fenntartotta és ápolta. Szatmári Gergely a vívást választotta diplomamunkája témájául. Választása azonban éppen nem a láthatót, az akciót célozza, erre utal a képek szerkesztésén túl a helyzetek megválasztása is. Arra vállalkozik, ami – vizuális műfajról lévén szó – ellentmondás: megmutatni a nem érzékelhetőt, a vizuálisan nem felfoghatót, nem megtapasztalhatót. Láthatóvá tenni a lélek küzdelmeit, az érzékek kifinomult tapogatózását, az érzelmeket és a felek között feszülő ellentéteket, mindezt egy sokkal tágabb, az adott kultúra és a hagyományok összefüggésrendszerébe ágyazva. Szatmári belülről ismeri a sportágat, az abban résztvevő személyeket – vívókat, edzőket, hozzátartozókat –, a viszonyaik tipológiáját. Egyrészt igyekszik feltárni azokat a feszültségeket, vonzásokat és taszításokat, amelyek összetartják az egyre inkább bezáruló közösségeket, másrészt érzékelteti a sportolónak a cselekvés aktusa során csak a maga számára létező, mindenki más elől féltve rejtett pszichikai állapotát. Az egyes felvételek vagy kisebb szekvenciák szinte alig tesznek valamit felfoghatóvá az itt leírtakból. Csak a teljes anyag alapos tanulmányozása enged közelebb e zárt közeghez, annak megértéséhez, megismeréséhez – de nem a teljes kiismeréséhez. Szatmári kifinomult és bonyolult intellektuális bújócskára csábít. Egyértelmű jeleket helyez el, konkrét utalásokat tesz, a lényeges dolgok mégis mindig homályban maradnak, félreeső helyeken összpontosulnak. Azokra csak az utalásokból, a megadott jeleket követve, azokat feloldva lehet következtetni. Minden egyes kép önmagában egy történet. Csodálatos elemekkel teletűzdelt, modern mese (erre utal a magyar vívók külön kerek történetbe illesztése: a két legény elindul szerencsét próbálni, és útja során különféle helyzetekben konfrontálódik a valósággal, amelyek változtatják, alakítják őket), fikció, kitaláció. Megrendezett színjáték díszletekkel, jelmezekkel, kuliszszákkal, amelyek jelölnek, utalnak, értelmeznek, jelentésessé tesznek. Mindehhez finoman kiegyensúlyozott dramaturgia társul. A jelenlévők valóban játszanak, de azt nem árulják el, mikor alakítják saját magukat, és mikor csupán a rájuk osztott szerepet, mint ahogyan az a „valóságban” sem ítélhető meg egyértelműen. Egy szerep kiválasztása, megformálása és eljátszása a vívó egyik stratégiai eszköze: a játék, a játékban megnyilvánuló kegyes „csalás”, „ámítás”, megtévesztés, félrevezetés vagy ezek ellentéte, az őszinte és nyílt fellépés is. A lényeg az ellenfél (esetünkben a képek nézőinek) kibillentése kényelmes és magabiztos pozíciójából, ami arra kényszeríti, hogy másképp akarjon szemlélni, mint ahogyan azt valóságosként felfogja. Groteszk és ironikus játék, ami néha, játék volta ellenére, nagyon is valóságszerűen hat, akárcsak a küzdelem a páston. Néha pedig valóságossága ellenére tűnik együgyű játszadozásnak, mint a vívó előre-hátra pulzálása a támadást megelőző pillanatokban.

Szatmári arra használja fel a fiktív, mégis reális terek kínálta további lehetőségeket, hogy benépesítve őket különféle személyekkel – akikhez újabb események, történések köthetők – illetve természeti jelenségekkel, egyfajta nemzet- vagy inkább társadalmi réteg karakterológiát vázoljon fel a sport és az ahhoz kötődő viszonyok által, rámutatva sajátos szokásokra, hagyományokra, viselkedési sémákra, amelyek sok esetben már csak az ilyen zárt és erősen szabályozott, mesterségesen fenntartott közegen belül működőképesek és maradnak fenn, mivel létezésüket ésszerű okok indokolják.

Pfisztner Gábor