BESZÉLGETÉS SOLTÉSZ ISTVÁN FOTÓMŰVÉSSZEL

Soltész István nem először szerepel a Fotóművészetben. Tudjuk róla, hogy tényleg élvezi a fényképezés különböző momentumait, részecskéit, alkotóelemeit. Azt is tudtuk, hogy komolyan veszi a képalkotást, szereti kézben tartani a folyamat fázisait, és szereti megismerni a fényképezésben felhasználható anyagokat. Ebben az interjúban egy talán nem annyira ismert tevékenységéről, a fakamera-készítésről kérdeztük a fiatal fotóművészt.

– Úgy emlékszem, mindig vonzódtál a tájhoz, a tájból kiragadott részletekhez. Egyszer azt mondtad, hogy természetfotós akartál lenni. De nagyon úgy tűnik, hogy a tájban is az ember jelenléte, nyoma érdekel. Azt mutatod meg, hogy mindenhol otthagyjuk a nyomainkat, vagy azt, hogy a tárgyaink, eszközeink idővel a természet elemeivé válnak?

– Otthon, Tibolddarócon középiskolás meg főiskolás koromban nagyon sokat jártam az erdőt. A nagybátyám vadászmester volt, a sógorom pedig vadőr. Akkoriban kerültem szorosabb kapcsolatba a fényképezéssel is. A sógoromnak volt egy Zenitje, vettünk hozzá egy ötszázas telét. Nem a táj érdekelt, hanem a vadak, az, hogy hozzájuk kerüljek minél közelebb. Később, amikor Nyíregyházán elvégeztem a Mezőgazdasági Főiskola gépész szakát, el kellett, hogy szakadjak az otthoni környezettől. Egy halgazdaságban kezdtem el dolgozni, ügyelve arra, hogy továbbra is kapcsolatban maradjak a természettel. Az ott töltött öt év alatt nagyon sok képet sikerült készítenem. Ekkor csináltam azt a halakról készített fotogram sorozatomat, amelynek kapcsán, az Esztergomi Fotóbiennálé díjazottjaként – talán pont tíz évvel ezelőtt – mi először beszélgettünk. Azóta bizony átértékelődött a természethez való viszonyom. Ürügyként, helyszínként ma is nagyon fontos, és valóban az ember jelenlétét, „nyomhagyását”, „jelhagyását” kutatom.

– A fotogramok mellett camera obscura-képeket is készítettél, és egy időben azt tervezted, hogy fémlemezekre fogsz fényképezni. Kísérletezni akartál, vagy meg akartad találni a számodra ideális technikát?

– Talán a kísérletezés az igazabb. Én nem végeztem fotós iskolát, de óriási lendülettel vetettem bele magam a fényképezésbe. Az én iskolám a Nyíregyházi Fotóklub és az édesapám hagyatéka volt. Később sokat jelentett a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiója is, meg persze az Esztergomi Fotóbiennálék is, amelyek a tematikus kiállításaikkal szintén a folyamatos kísérletezés irányába tereltek. Végig akartam járni minden olyan stúdiumot, amit mások iskolai keretek között tehetnek meg. (Lehet, hogy így talán egy kicsivel többet is sikerült…) Nem tudom, van-e a fényképezésnek olyan megjelenési formája, amihez nem lett közöm. Persze közben keresgéltem azt a technikát, amelyik a leginkább való nekem, illetve annak az aktuális témának, amin éppen dolgozom. Azt hiszem, ez a kör soha nem zárul be, de ebben éppen ez a jó.

– Változik-e az idővel az édesapád képeihez való viszonyod?

– Eddig is sokat tettem azért, hogy minél többen megismerjék édesapám hagyatékét. Másoktól is nagyon sok segítséget kaptam. Gyakran előveszem, rendezgetem a képeit. Szeretném, ha egyszer könyv formában is láthatóak lennének. Az én személyes kötődésemen, esetleges elfogultságomon túl egyre biztosabb vagyok a hagyaték jelentőségében.

– A tájképeken kívül foglalkoztál-e csendélettel, portréval, akttal?

– Csendéleteket nem szoktam készíteni, most az akt sem vonz. Az első síkfilmes felvételeim ugyan portrék voltak, de mostanában a legtöbb képem a természetben készül. Ezek a helyszínek személyes kötődéseim, emlékeim miatt fontosak. Ráadásul azok a hétvégi fotós akciók, amelyek során a legfrissebb képeim készültek, egyúttal a feleségemmel és egyéves kislányommal közös családi kirándulásokat is jelentenek.

– A táj, a természet fotografálása mindenképpen nagy képformátumot kíván?

– Nem hiszem. Tudjuk persze, hogy van ennek jó néhány előzménye, például az Amerikában az 1930-as évek elején alapított F64 fotós csoportosulás, amelynek Edward Weston és Ansel Adams a legismertebb képviselői. Egyértelműen az amerikai straight photo-ból ágazott el. Egyébként az F64 arra a nagyon szűk rekesznyílásra utal, amely rekeszérték csak a nagyformátumú fényképezőgépek objektívjén van. Tehát maga az elnevezés is egyértelműen utalt a nagyformátumú fényképezőgép alkalmazására, valamint a szűk rekeszhez tartozó nagy mélységélességre, a tökéletes, tűéles leképezésre. Nem tudom, hogy a csoport létezik-e még, de fanatikus követője bőven akad. Az USA-ban lehet például F64 nevű fotós hátizsákot kapni, aminek az a lényege, hogy beleférjen egy 8x10”-es fakamera.

Abban azért biztos vagyok, hogy az alkalmazott felvételi eszköz, illetve az annak használatához kötődő mentalitás nagymértékben meghatározza a végeredményt, és ez a fényképezés minden területére igaz. Minden eszköznek megvannak a korlátai, de a legegyszerűbbel is lehet csodát művelni, ha arra használjuk, amire való. Erre nem árt saját magunktól rájönni.

– Volt-e konkrét oka, hogy nekiálltál kamerát építeni? Mit tudom én, nem volt pénzed megvenni azt, amit kinéztél magadnak, vagy egyik kamerát sem láttad tökéletesnek stb.

– Mint a legtöbben, én is kisfilmes fényképezőgéppel kezdtem el dolgozni. Sok minden zavart: hogy alig nagyítom, mégis szétesik, no meg a mai napig nem tudok képet csinálni egy 1:1,5-es oldalarányú téglalapba. Úgyhogy elég hamar átálltam a középformátumra. A 6x6 nagyon bejött nekem. Az, aki eljut idáig, előbb-utóbb szeretne kipróbálni egy síkfilmes kamerát is. Nekem sikerült is jutányosan hozzájutnom egy 18x24-es NDK-s géphez, és néhány felvétel után végképp megfertőződtem a síkfilmmel. Aztán előbújt belőlem a mérnök is, előbb csak kiegészítőket barkácsoltam hozzá, majd olthatatlan vágyat kezdtem érezni arra, hogy olyan fényképezőgéppel dolgozzam, amit én építettem meg. 1996-ban fél évi munkával született meg az első, egy 40x40 cm-es felvételi formátumú fakamera. Innen már nem volt megállás, jött a többi, mindegyiken volt még mit finomítani, de azért csak elsajátítottam a „fényképészeti műasztalos” mesterséget, és vettem a bátorságot, hogy más kezébe is adjak olyan kamerát, ami az én műhelyemből került ki. Megvan a szépsége annak, ha magunk készítette eszközzel fényképezünk, az meg még kellemesebb, ha más kezében kezd el működni az általam készített kamera.

– Zavart-e a digitalizált képkészítés elterjedése? Olvasom a katalógusod szövegében, hogy a fa gépeiddel nem az új technika ellen tiltakozol.

– Amikor kamerakészítésbe kezdtem, még sehol sem volt a digitális fényképezés, csak riogattak vele bennünket (Kortárs Magyar Fotó 95, Pécs). Azok közé tartozom, akik akkor azt gondolták, hogy a digitális fényképezés megjelenése sokat fog tenni azért, hogy a fotográfiában a XX. század végére kialakult káosz jóval átláthatóbbá váljon, hogy a különböző képfajták végre a megfelelő eszközzel és módon jöjjenek létre. A digitális eszköz megjelenésével a hagyományos fényképezés valamit visszakapott a múltjából, az eredendő kézművességéből. Bizonyítania, státusát megőriznie nem az ezüst alapú képkészítésnek kell. Sokkal nagyobb talány, hogy hosszabb távon mit fog magával kezdeni a digitális fényképezés az autonóm fotográfián belül. Nálam mindenesetre jól megfér egymással a két technika. Számos olyan lehetőség adódott a digitális eszközök megjelenésével, amit a hagyományos fényképezés is tud hasznosítani. Gondoljuk csak meg, hogy kicsit régebben mekkora problémát jelentett az, ha valaki nem volt megelégedve azzal, hogy mondjuk a 8x10”-es felvételét kontaktmásolatban lássa viszont, és nagyítson róla. Ma ez a digitalizálással és a lézeres levilágítás lehetőségével adott lett.

Talán megtehetném, hogy a fakamerámmal a jól bevált sémák, kompozíciós szabályok szerint fotografáljak, hiszen a nagy negatívméretnek köszönhetően kellően „érdekes” és „szép” képek születnének. Én viszont kerülöm a síkfilm használatából csapdaként adódó archaizálást. Igaz lehet, hogy a klasszikus technikákat és eljárásokat a digitális képrögzítés elterjedése elleni dac szülte újjá, de én nem tekintem lezártnak e látszólagos tényt. A végeredményt úgyis a szubjektivitásom, a fotográfiához, a kiválasztott helyszínekhez fűződő viszonyom valamint és a személyes emlékeim határozzák meg. Az, hogy most éppen nagyformátumú nyersanyagra dolgozom, nem zárja ki azt, hogy digitális fényképezőgépet vegyek a kezembe. Egyébként jó ideje jár a fejemben egy olyan sorozat, aminek, ha majd megcsinálom, digitális fényképezőgéppel fogok nekiállni.

– Ugyanolyan gépet szerettél volna létrehozni, mint amilyet mások is használtak, vagy ellenkezőleg, valami egészen másmilyet?

– Az biztos, hogy nem akartam régies kinézetű kamerát. A tervezések során mindig az vezérelt, hogy praktikusan használható, a mai tartozékokhoz is kompatibilis kamerarendszert hozzak létre, de ha valakinek egyedi igényei lennének, azt is ki tudjam elégíteni.

– Olyan ez, mint az otthon öntött emulzió?

– Addig, amíg valaki csak magának építgeti az eszközt, amivel fényképez, tényleg hasonló dologról van szó. Attól kezdve, hogy mások is használják, plusz öröm, no meg óriási felelősség is.

– Azt írod a katalógusban, hogy a négyzetes formátumot kedveled. A mostani fotóid azonban nem ilyenek.

– Néha problámát okoz, hogy négyzetes síkfilmet szerezzen be az ember. Másrészt a 8x10”-es formátum oldalarányai azért nem annyira vészesek a számomra. A síkfilmes kamerák képoldalát egyébként négyzetes alakúra szokás kialakítani, hogy az álló vagy fekvő képek kedvéért ne az egész kamerát kelljen 90°-ban elforgatni, hanem csak a kamera hátfalát, ami a mattüveget és a kazettát hordozza. Egy ilyen nagy méretű kamera esetében nagyon sokat lehet spórolni a befoglaló méretén, a kamera súlyán, egy olyan kompromisszummal, hogy vagy csak álló, vagy csak fekvő képek készítésére alkalmas kamerát építek. A most közölt képeimet egy ilyen kamerával fotóztam. Az összes, eddig épített kamera közül az enyém a legegyszerűbb és a legolcsóbb, mert azért az anyagokat nekem is meg kell fizetnem. De ha én most elindulok fényképezni, olyan felszerelést viszek magammal, amitől kevesebbet, könnyebbet az sem visz magával, aki kisfilmes géppel indul el.

– Ha nem titok, szolgált-e valamelyik gép mintául?

– Soha nem volt szerencsém ahhoz, hogy a ma mások által gyártott fakamerák bármelyikét is a kezem között tarthassam, nemhogy fényképezzek velük. Csak magazinokból és az internetről ismerem azokat. Utólag nem is bánom. Így teljesen a saját utamat jártam, nem másoltam le egyik gyártmányt sem.

– De akkor honnan szerezted az ismereteidet, honnan tudtad, hogyan rögzül a harmonika, melyik helyre milyen csavar kell?

– Vannak olyan műszaki megoldások, amik adják magukat, de sok mindenre magamtól kellett rájönnöm. Sok-sok tervezés, modellezés kellett ahhoz, hogy működőképes kamera jöjjön létre. Például a mai napig nem tudom, hogy mások milyen alapelvek szerint, mi módon hajtogatják a harmonikákat.

A mattüvegkészítéshez is nagyon sok módszert és anyagot ki kellett próbálnom. Ugyanez igaz a megfelelő fafaj kiválasztására és felületkezelésére is. A legnagyobb problémát az okozta, hogy addig soha nem dolgoztam fával, sokáig kellett ismerkednem magával az anyaggal. Tudomásul kell venni, hogy a fa még akkor is él, amikor már kamera. A levegő páratartalmának változását követve dagad, vagy megy össze. Csak olyan illesztéseket, fakötéseket, szerkezeti megoldásokat szabad alkalmazni, amelyek ezt nem akadályozzák meg, mert különben vetemedik, megszorul stb. Elsősorban cseresznyefából készítem a kamerákat. Ez egy klasszikus kamera alapanyag, nekem is bevált. Ami kuriózum lehet, az az almafa. Nehéz hozzájutni, de itt Szabolcsban akad most belőle. A cseresznyét mesterségesen szárított állapotában vásárolom meg. A modern szárítási technológiának köszönhetően aránylag hamar elkezdhetek vele dolgozni, de az előszárítás ellenére is pihentetem még körülbelül egy évig. Az almához csak rönkben jutok hozzá, így a felfűrészelés után ezt még sok évig kell pihentetni.

Nyilván sokat köszönhetek a műszaki előképzettségemnek. Nagyon jó középiskolába jártam – a miskolci Gépipari Technikumban gépszerkesztő szakon végeztem –, nagyon jó tanárok tanítottak. Akkoriban még a manualitás elsajátítása volt az elsődleges cél. Az volt az alapelv, hogy teljes mértékben tisztában legyünk azzal is, hogy az, amit megtervezünk, hogyan készül el, milyen technológiával gyártható le. Úgyhogy nem csak a rajzasztal előtt álltunk, hanem esztergáltunk, martunk, hegesztettünk, sőt még kovácsolni is megtanultunk. Ha akkor nem kapom meg a tanáraimtól, mestereimtől ezt a tudást, ma nem tudnék kamerát készíteni.

– Kellett-e valamit szabadalmaztatnod, vagy semmi újat nem találtál ki, csak a nevet kellett levédetni?

– Ezekkel a dolgokkal még csak most kezdek szembenézni. Szabadalomról azt hiszem szó sincs, talán az ipari minta fogalomkörébe tartozna. A külső megjelenés is nyilván más egy kicsit a többi kamerához képest. A lényegi különbségek kevésbé látványosak. Ilyenek mondjuk azok az általam alkalmazott fakötési módok, amelyeket teljesen egyedinek tartok, vagy az élesség állítás módja, és persze sok-sok egyéb apróság. Azt hiszem, elég nehéz dolga lenne annak, aki megpróbálná lemásolni, amit létrehoztam. Ötleteket persze el lehet lopni, és az argentum nevet sem ártana levédetni. Kicsit még tanácstalan vagyok ez ügyben, és biztosan sok pénzbe is kerülne.

– Hány kamerát építettél eddig?

– Körülbelül negyvenet. Ezek között persze van néhány prototípus is, ami nem került használatba. Tizennyolc darab olyan fényképezőgépet, illetve lyukkamerát gyártottam, amit ma használnak is ebben az országban. Olyanról is tudok, ami már Afrikát és New Yorkot is megjárta. Van, aki már három argentum kamerával rendelkezik. Ha lassacskán is, de nő az érdeklődők köre. Bár pénzért dolgozom, őszintén remélem, hogy sokaknak segítek a vágyaik megvalósításában.

– Említetted, hogy fél évig tartott az első darab megépítése. Ma mennyi ideig tart?

– Ez típustól függ. A legegyszerűbb körülbelül 100 órát, a bonyolultabb nagyjából 250 órát igényel.

– Tökéletesednek-e közben a kamerák?

– Persze. Sokáig csak a közelebbi ismerőseimnek készítettem gépet. Jó néhány év kellett ahhoz, hogy kialakuljon a nagyjából véglegesnek tekinthető típusrendszer. Ha kell, ma is hajtok végre módosításokat, apróbb változtatásokat. Egyébként elég unalmas lenne, ha mostantól csupa egyforma kamerát kellene készítenem. Lesz néhány típus, amiket akár az interneten is meg lehet majd rendelni, de az esetek nagy többségében a leendő kameratulajdonos is igényli a személyes találkozást, és sokkal nagyobb kihívás az egyedi igényeknek való megfelelés.

– Minden munkafázist te végzel? Ha nem, hogyan ellenőrzöd a kiadott részmunkákat?

– Jelenleg igen. A fát, amiből dolgozom, szélezetlen fűrészáruként szerzem be. Ezt tovább kell darabolnom, gyalulnom, marnom, csiszolnom. Nagyon sok fém alkatrészt is meg kell munkálnom. Ez egyébként több időt vesz el, mint a famunka. A csavarokat mással kell leesztergáltatnom, a névtáblát gravíroztatnom kell, de én csinálom a harmonikát, és a mattüvegeket is magam csiszolom. Egyre jobban vágyom rá, hogy együtt dolgozzam valakivel, hogy átadjam, amit tudok, s hogy legyen folytatása, folytatója annak, amibe belekezdtem.

– Jó érzés lehetett meglátni az első felvételeidet…

– Ez tényleg nagyon jó érzés volt, és még mindig felvillanyoz, amikor végre kipróbálhatok egy kamerát. Természetesen attól még nem születnek jó képek, hogy valaki egy maga készítette eszközzel hozza létre a képeit; mindenesetre a megszokottól eltérő mentalitást jelent. Én a fényképezés minden momentumát tudom élvezni, egyik elemét, műveletét sem szeretném kiengedni a kezemből.

Gondold csak el: dolgozol, dolgozol, akár két hónap is eltelik, mire eljutsz a próbaexpozícióig. Akárhogy nézzük, a lényeg mégsem azon van, hogy az ember fütyörészgetve, kantáros nadrágban, svájci sapkával a fején bütyköli a fát. A folyamat végére egy olyan eszközt kell produkálni, amivel fényképezni lehet.

– Azért építesz másoknak is gépet, mert ennyire jó foglalkozni vele, vagy az unszolásnak engedsz?

– Nagyon jó érzés, ha más azzal készíti a fényképeit, amit én építettem. Ugyan rohamozhatnának jóval többen, de azért mára ez már egy üzleti vállalkozás is. Szeretem ezt csinálni, és szeretném, ha hosszabb távon ebből tarthatnám el a családomat.

– Anyagilag megéri?

– Erre most még egyértelműen az a válasz, hogy nem. Ahhoz sokkal több megrendelés kellene, több és hatékonyabb gépre lenne szükségem. Sok időm elmegy a különböző megmunkálógépek egy-egy részfeladat elvégzésére való átállításával. Sorozatgyártást persze nem akarok. Volt már olyan eset, hogy egyszerre két egyforma kamerára kaptam megrendelést, de a másodikat csak akkor kezdtem el, amikor az elsőt befejeztem. Minden megrendelő, minden kamera külön figyelmet érdemel.

– Akarsz-e kísérletezni, és akár a műszaki megoldásokat, akár a dizájnt továbbfejleszteni? Vagy ellenkezőleg, nem akarod, hogy a kamerák elvonják a figyelmedet és elvegyék az idődet a fényképezéstől?

– Volt már olyan érdeklődőm, aki sárkányrepülő, és azt tervezi, hogy majd repülés közben fényképez fakamerával. Ezt csak azért mondom, mert úgy tűnik, mindig lesznek olyan egyedi igények, amik miatt újra és újra a tervezéssel kell kezdenem. A meglévő modelleket is folyamatosan fejlesztem, lehet, hogy idővel egy-egy típus ki fog futni, újabb lép a helyébe. Az pedig örökös dilemma, hogy egy autonóm fotós mivel keresse a kenyerét. Én például több éve óraadó vagyok a Nyíregyházi Főiskola rajz tanszékén. Nekem úgy tűnik, nagyon sokan vannak, akik muszájból vállalnak el mindenféle, sokszor megalázó fotós megbízást. Az alkalmazott fotótól sokaknak nem marad idejük az önmegvalósításra, előbb-utóbb kiégnek. Próbáltam, nekem nem jött be. Nekem a fényképek készítése mellett mindig szükségem volt a műszaki érdeklődésem kiélésére is. Úgyhogy én lennék a legboldogabb, ha innentől kezdve csak kamerákra meg a saját fényképeimre figyelhetnék. Persze megvan a veszélye annak, hogy amivel az ember a kenyerét keresi, az tényleg időrablóvá válhat. De én meg a pénz elég nagy ellenségek vagyunk, így talán ez nem következik be.

– Megfordult-e a fejedben, hogy objektíveket is tervezz?

– Nem. Soha. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy ma hány olyan cég van a világon, amelyik nagyformátumú kamerákhoz való objektíveket gyárt, és ők sem csak ebből tartják fönn magukat. Ezt a tevékenységet ma már nem lehet manufakturális körülmények között végezni.

– Arra gondoltam, hogy nem akartál-e régi, egyszerűbb objektívet reprodukálni, esetleg „rossz” objektíveket felújítani?

– Tudjuk, hogy a mai, modern objektívek mennyire drágák. Én is kölcsön kapott objektívvel fényképezek. Arra már gondoltam, hogy legalább zárszerkezetet kellene készítenem, mert jó minőségű, de zár nélküli, használt objektíveket olcsón is be lehet szerezni. Azt hiszem, túl sok lenne ez már nekem, és jobb volna, ha valakivel össze tudnék fogni e téren. Állványt, másolókeretet viszont biztosan fogok gyártani.

– Nagyon ízléses a katalógus. Próbálsz-e külföldön is bemutatkozni?

– A katalógusomat Nagy Tamás tervezte. Egyelőre házilag nyomtatom, és ha jön egy érdeklődő, akkor küldök neki belőle. Folyamatban van az internetes oldalam készítése is, ahol külön hangsúlyt kap majd az a galéria, ahol az argentum kamerákkal készített képeket lehet megtekinteni.

Bacskai Sándor