A BAJTAI-GYŰJTEMÉNYRŐL
Születésnapi ajándék
Egy jelentős fotótörténeti gyűjtemény kiszabadult a tároló-dobozok és műanyagzacskók, az ezek egyes darabjait, műtárgyait magukba záró szekrények, valamint az egész konglomerátumot körül ölelő lakás falai közül. Kis időkülönbséggel előbb egy könyv oldalain látott napvilágot, majd pedig a Mai Manó Házban rendezett kiállításon kapott némi műfényt.
Bajtai Lajos sajátos, ritka módon tette emlékezetessé hetvenedik születésnapját. Ő ajándékozta meg a fotós társadalmat a kincseit bemutató könyvével és tárlatával. Mindezt anélkül, hogy a jeles dátumot beharangozta és önmagát dicsfénnyel övezve ünnepelte volna.
A Fotórégiségek címet viselő kötetében az oldott, olvasmányos olvasásmód érdekében „két gyűjtő beszélget”, kölcsönvéve Karinthy Frigyes alapötletét, az „azt álmodtam, hogy két macska vagyok és játszottam egymással”-t, s a klasszikussá vált szavak jegyében kedélyes, tudathasadásos állapotban cseveg gyűjtőszenvedélyéről és kollekciójának ékességeiről.
A könyv nagy érdeme, hogy miközben érezteti, ezt a tevékenységet csak halálos elszántsággal és véres komolysággal szabad művelni (s ha már Karinthytól idéztünk, folytassuk is nagy írónk szellemében: „humorban nem ismerek tréfát”), ám eközben mintegy kívülről figyelve saját szövegét, hajlandó öniróniával reagálni az elmondottakra és adott esetben akár hátrabukfencet is vetni. Ilyenkor aztán, kellő időzítéssel beiktatja a „két gyűjtő beszélget” minidialógusait, amelyek mindig egyetlen kérdésből és válaszból állnak.
Szemelvények – kedvcsinálónak – ezekből a kétsorosakból:
– Ez a gép hiányzik a gyűjteményemből.
– Ha sokáig alkuszol, hiányozni is fog!
*
– Szeretnék egy jó sztereó lencsepárt…
– Én is! Amelyikkel születtem, évről évre gyengül!
*
– Cseréljünk!
– Rendben, de azt sem adom!
*
– Gyűjtesz hiányos kamerákat is?
– Igen. A leghiányosabb egy camera obscurám, csak a lyuk van meg!
*
– Szeretném látni a legkisebb gépedet!
– Én is, tavaly még épphogy láttam!
*
– Mi a beceneve egy hibás Duflexnek?
– Deflex.
*
– Miről nevezték el a gyerekeknek gyártott Dici boxgépet?
– Formája után, a didi és a cici szavakból.
És végül egy valódi fotós favicc:
– Kellene egy olcsó fagép!
– Egy boxgépet fújj be Fa dezodorral!
*
Ám egyébként is, a kötet gazdag képanyagának egyes darabjaihoz rendre társul egy-egy derűs, érdekes történet, hol a szóban forgó műtárgy keletkezésének, hol pedig megszerzésének nem ritkán kalandos körülményeiről. Sokszor már ezek a sztorik is – a szerző akaratától függetlenül – árulkodnak Bajtai misszionáriusi hitéről és elhivatottságáról, amelytől átfűtve igyekszik indíttatást, majd tanácsokat adni a kezdő gyűjtőknek. Ennek végeredményeként egyben értékes tankönyvvé minősíti át és nemesíti fel gyűjteményének históriáját. De itt kell rögtön megemlítenünk: szerzőnk nem tekinti megfellebbezhetetlen forrásnak saját ismeretanyagát, érezhetően annak tudatában mondja el közlendőit, hogy valamelyik gyűjtőtárs kiegészítheti, netán korrigálhatja adatait. De leszögezhetjük, ha sor kerülne erre, akkor is felbecsülhetetlen az értéke, hogy Bajtai elindított egy követésre érdemes, jó ügyet.
Az ősz folyamán pedig a Mai Manó Ház napfényműterme adott otthont a Bajtai-gyűjtemény válogatott darabjainak. Lehetséges, hogy akadtak csupán szemlélődő, alkalmi kiállításlátogatók, akik talán zsúfoltnak érezhették a rengeteg tárgyat viszonylag kis helyen bemutató kollekciót, bizonyos vagyok azonban abban, hogy vérbeli, megszállott gyűjtő aligha tett ilyen észrevételt. Ami viszont mindenkinek feltűnhetett: a kiállított darabok példásan szép állapota. A pedantéria, a mívesség mellett nagy erénye a kollekciónak, hogy nem átallja gyűjtendőnek ítélni a sokáig lenézett vagy a periférián, a „futottak még” kategóriában nyilvántartott magyar boxgépeket, sőt, a gyerekeknek gyártott játék masinákat is. Ezzel együtt nem állítja valamiféle vad önhittségtől átitatva, hogy az övé a legnagyobb és a legszebb, s főként nem, hogy a legértékesebb. Egyáltalán, óvakodik a felsőfokoktól.
Mi viszont megtehetjük, hogy elismerőleg élünk a legekkel: Bajtai Lajos a legelsők között mutatott példát gyűjtőtársainak, amikor a legnagyobb dicséretre méltóan, nem kis fáradsággal és anyagi áldozatot vállalva (a könyvét külső támogatás nélkül, szerzői kiadásban jelentette meg!) kilépett a nyilvánosság elé, mindannyiunk okulására és örömére. Bárcsak mielőbb és minél többen a nyomdokába lépnének ezen a követendő úton más, hasonlóan szép gyűjtemények birtokosai.
Markovics Ferenc
