NÉGY NAP ALATT

Az 1937-ben született Rapaich Richárd a forradalom után emigrált Franciaországba. 1957 és 1961 között díszítőművészetet tanult a Lille-i Ecole des Beaux-Arts-on. Négy évtizeden át tartó reklámgrafikusi pályájával párhuzamosan gobelinművészként vált ismertté Franciaországban és itthon is. A forradalom Pesten átélt élményei/emlékei csak akkor mozgósították az alkotót, amikor végre megkapta Budapestről 3 tekercs előhívatlan filmjét, és az 1956 októberében és novemberében létrejött rajzait, írásait, amelyek alapján festményeket készíthetett a főiskolás éveiben.

A sorsába meghatározó módon beavatkozó forradalomról készített vizuális művei (fotók, rajzok, festmények) egyszer csak elkezdtek önálló életet élni. A fotók közül a legegyénibbet, legkülönösebbet további kompozíciók (falikárpitok, rajzok, pasztellképek) készítéséhez használta föl. Ez a sajátos alkotói utazás folytatódik ma is. Most az egyik 56-os fényképén rögzített romos ház kilenc ablakát egyenként felhasználva készít grafikai földolgozásokat e konkrét-általános, egyedi és különös motívumról.

– Milyen volt az élete a forradalom előtti években?

– 1951 és 1953 között szüleimmel és nagyszüleimmel – kitelepítésünk miatt – egy olyan községben éltünk, ahol nem volt középiskola, így 3 évig nem tanulhattam. Kőműves segédmunkásként és mezőgazdasági napszámosként megismerkedhettem az élet számos, addig nem sejtett oldalával, amelyek egészen máig sokat segítenek a legváratlanabb fordulatok elviselésében és megoldásában. Sajnos a Budapestre való visszatérésünk után – középiskola helyett – haladék nélkül munkába kellett állnom egy dekorációs vállalatnál. Mint kezdő grafikus, érdekes pályával ismerkedhettem meg, amely tulajdonképpen egészen 2000-ig tartott. 1954 őszén, 3 év kiesés után, végre beiratkozhattam esti gimnáziumba. A Képzőművészeti Főiskola akkor még álom volt csupán.

– Mit és hogyan élt át a forradalomból? Hogyan került fényképezőgép a kezébe?

– 1956-ban grafikusként dolgoztam egy Szív utcai dekorációs vállalatnál. Esténként pedig – a kitelepítés miatt elveszített évek hátrányát igyekezve behozni – a dolgozók gimnáziumába jártam, 19 évesen még csak a III. év kezdetén, amikor a szerencsésebb kortársaim már a Képzőművészeti Főiskolán tanultak.

Október 23-án a munkahelyemen, ebédszünetben tudtam meg, hogy az aznapra meghirdetett, engedélyezett, majd letiltott, de újra szabaddá vált diáktüntetésre mégis sor kerül. Több munkatársammal együtt elhatároztuk, hogy csatlakozunk a felvonuláshoz. Hamar elveszítettük egymást. A tömegben magamra maradtam, ami nagyon riasztó érzés volt. Körülbelül 17.30-tól, a Bajcsy-Zsilinszky úttól egészen a Parlamentig, a Nagy Imre-beszéd végéig az volt a legnagyobb gondom, hogyan fogom a történteket elmesélni azoknak, akik nem lehettek jelen a hihetetlen eseményen! Szerettem volna együtt lenni esti gimnáziumi barátaimmal is, akik szintén hiába kerestek engem délután óta. Az csak 2003-ban, alig néhány hónapja (!) derült ki, hogy ha sikerült volna velük lennem azon az estén, akkor lehet, hogy erre a kérdésre most nem válaszolhatnék. Ugyanis a Múzeum körúton, a Rádió ostroma kezdetekor egy kapualjban az első lövések egy fiatalembert halálra sebeztek. Ez a névtelen áldozat én is lehettem volna! Ez a feltételezés alaposan felkavart a közelmúltban.

– Ez fájdalmas emlék. A továbbiakban hol volt?

– Másnap, 24-én reggel édesapámék Március 15. téri albérleti szobájának ablakából néztem az utcai harcok látható és főleg hallható fejleményeit. Onnan rajzoltam le a szemem elé kerülő, civil ruhás szabadságharcosokat. Röviddel rá az első tankokat is. Mintha egy film jelenetei elevenedtek volna meg! Az első emeleti ablakból látni lehetett a Duna szálloda felé haladó, fehér zászlós parlamentereket. Ott is erősen lőttek, a rádió éppen arról adott friss híreket. A kijárási tilalom miatt nem engedtek hazamenni, saját, Lehel tér környéki albérleti szobám elérhetetlennek tűnt, és persze a munkahelyemre se mentem be aznap. Le kellett mennünk a pincébe is: a Mátyás Pincébe! Milyen kár, hogy nem fényképezhettem ott, a patinás éttermi asztalok körül félve meghúzódó lakókat az ostromállapotra emlékeztető szituációban! A házban mindenki veszélyesnek tartotta a közeli ágyúzást.

– 1956. október 24-én tehát otthon maradt, „ablakból nézte a forradalmat”, és rajzokat készített. Mi történt a következő napokban?

– 25-én reggel kezdtem járni az utcákat, egész nap megállás nélkül, mindenfelé, az események hatása alatt. A mérhetetlen károk mellett minden apróság eseménnyé nőtte magát a szememben. A krumpliszsákok lerakása a teherautóról vagy a sorban állás a maradék élelmiszerért egy belőtt Közért előtt – egyaránt történelmi tényekké váltak.

Hamar felmerült e jelenetek megörökítésének a fontossága. Sürgőssé vált, hogy mihamarabb elővegyem a fényképezőgépemet, hogy attól kezdve a sétáim egy improvizált, magán célú riport készítésével nyerjenek több okot és jogot.

– Mikortól fényképezett?

– Ha jól emlékszem, 26-tól vagy 27-től már állandóan a kabátzsebemben lapult a – szerencsére aránylag kisméretű – gép, egy Weltax Junior. Három filmem volt tartalékban, ha ezek nem lettek volna kéznél, akkor nyilván nem vásárolhattam volna új tekercseket. Jártam a Parlament előtt néhány órával a sortűz után – délelőtt az Engels tér sarkán álltam be az éppen oda tartó felvonuló tömegbe (erről rajzaim maradtak fenn). De akkor, háromnapi igazolatlan hiányzás után már nem halaszthattam tovább a munkahelyemen való jelentkezést. Amikor a rádió hírei alapján tudomást szereztem az ott lezajlott vérontásról, nem tudtam megállni, hogy délután ne térjek ki arrafelé. Képtelen voltam fényképezni. Utólag mindig sajnáltam ezt a meghátrálást vagy túlérzékenységet. Nem láttam egyetlen felvételt sem arról a döbbenetes, néma üresség-látványról, ami a teljesen kiürült téren uralkodott. Az aszfaltot borító, szétszórt, elhagyott személyi tárgyak, cipők, táskák, zászlók képe a forradalom egyik legdrámaibb személyes vizuális emlékét hagyta bennem. Hasonlóan fényképezhetetlennek tűntek számomra a néhány nappal későbbi Köztársaság téri események, amelyeknek nyomait alig néhány órával megtörténtük után, a hírre odacsődült tömeggel arra járva láttam. Akkor természetesen még nem ismertem Jean-Pierre Pedrazzini létét és drámaian végződött riportját, bár röviddel később tudomásomra jutott sebesülésének híre. A francia követségen dolgozó nagynéném ugyanis részletesen elmesélte mentésének körülményeit, Bécsbe való kiszállíttatását, és a néhány napos párizsi kórházi ápolás utáni halálát. A 2003 októberében megrendezett Nemzeti Múzeumi emlékkiállítása ezért volt annyira megható számomra.

Visszatérve a saját emlékekre: a fotózás végig foglalkoztatott, ám kimondottan akció-képeket nem volt bátorságom és alkalmam készíteni – ehhez részt kellett volna venni a forradalomban mint harcos vagy haditudósító. Nem voltam sem egyik, sem másik. Véletlenül jártam éppen akkor a Nagykörúton is, az Oktogon környéki, talán alig néhány órán át tartó embervadászat színhelyén, amikor fizikailag lehetett érezni, hogy egyik percről a másikra, minden átmenet nélkül, bárki a felizgatott tömeg áldozatává válhat. Nem volt ott semmi magyarázkodási lehetőség, nem lehetett időt nyerni. Elég volt valakire rákérdezni, rámutatni, azon nyomban gyanúsított, majd vélt bűnös lett belőle, és az úgynevezett népítélet – többek esetében – nem habozott a döntését tettlegesen is végrehajtani. Egyetlen ilyen képet készítettem, az Aradi utca sarkáról, amelyet azonnal meg is bántam. Ezt követően más, ilyen jellegű jelenet megörökítésére nem került sor, „öncenzúrából”.

– Látott-e emlékezetes vizuális munkát (plakátok, föliratok az utcán, gúnyrajzok stb.) a forradalom idején? Esetleg ön készített-e ilyet?

– Nincs precíz emlékem ilyesmiről, sokkal inkább érdekeltek a különböző sajtótermékek, röpiratok, amelyek újdonsága, meglepetésszerű megjelenése és sokszor csak percek alatt való szétosztása folyamatos várakozási izgalomban tartott. Esténként vaskos csomagokkal vittem haza a nap termését. Az olvasnivalók összehasonlítása érdekes lett volna később, de erre azután természetesen nem volt alkalom, mivel valószínűleg az egész gyűjteményt megsemmisítették, miután átjutottam az osztrák határon.

Ami a saját vizuális munkáimat illeti: több igen felzaklatott nap végén otthon rajzoltam késő estig, éjjel is, így gyűjtve össze egy kis füzetben néhány napközben látott jelenetet. Ezeket kihozták nekem Franciaországba, s nagy becsben tartom őket. Személyes emlékek lévén, eddig jóformán senki nem látta. Csakúgy, mint az 1957 nyarán emlékezetből készített, forradalmi témákat feldolgozó három kisméretű olajfestményemet. Bár azok láthatóak voltak Párizsban az Magyar Menekült Képzőművészek munkáit bemutató első csoportkiállításon, a Gare d’Orsay egyik termében. (Akkor az még valóban vasútállomás volt, csak jóval később alakították át világhírű múzeummá.)

– 2003-ban a Párizshoz közeli Senlisben volt kiállítása, ahol számos falikárpitja mellett újdonságként egy 1956-os fotográfiája és annak rajzi feldolgozásai is szerepeltek.

– Ezen a gyűjteményes kiállításon bemutattam egy új grafikai sorozatomat, amelynek kiindulópontját egy 1956 októberében, az Emke kávéházról készített felvételem képezi. Az akkor rögzített, szinte szürreális kompozíció – az üres, romos kávéházban egyedül ül egy kalapos férfi, és zavartalanul újságot olvas, október 30. kora délutánján – minden részlete vizuális és történelmi szempontból egyaránt különlegesnek és jellemzőnek tűnt ahhoz, hogy mint egy utólagos, képzeletbeli ankét tárgya, sajátságos jellegzetességeket fedjen fel azokról az emlékezetes napokról, egyetemes jelenetté formálva a személyes emlékeket. Tizenegy ceruzarajzban (40x50 cm-es méretben) és nyolc nagyobb méretű krétarajzban és pasztell-festményben (a legnagyobbik 140x200 cm-es) dolgoztam fel a témát; egy kivétellel mind fekete-szürke-fehér tónusokban. A szóban forgó fotográfia a véletlen műve, a helyszín a Nagykörút hullámzó embertömegétől körülvett, békés, magányos szigetre emlékeztet. Az Emkében ülő kalapos „Robinson” azt a prototípust eleveníti meg, aki utólag megnyugtatóan hat a szemlélőre, azt sugallva, hogy volt remény a krízishelyzet túlélésére, és volt, aki ki tudott kapcsolódni, félrevonult, megóvta magát a viselkedésben és felfogásban egyaránt szélsőséges befolyásoktól. Ma már azt mondom, hogy ezért az egyetlen képért érdemes volt az utcán tölteni azokat a napokat, járva a várost, mindenütt ott akarva lenni. Mint vizuális tevékenységgel foglalkozó, képzőművészeti ambíciókat ápoló fiatalember, nem kellett sokat keresnem a nekem való feladat jellegét és értelmét: haladék nélkül meg kellett kísérelni a látott események megörökítését. Rajzban (ami sokkal szubjektívebb, de feltétlenül tökéletlenebb eredményt ígért) vagy fényképeken (ez veszélyesebbnek tűnt, de a pontos, hiteles technikai rögzítés garanciája nem hagyott kételkedni a döntés előnyeiről).

– Tulajdonképpen hány felvétele készült, s azok máig megmaradtak-e?

– Három tekercs (márka nélküli és számozatlan) 4,5x6-os fekete-fehér filmet használtam fel a négy nap alatt, ami 45 képet jelent. Ezek hiánytalanul megmaradtak, ma is elég jó állapotban, közülük csak 5 vagy 6 nem alkalmas nagyításra, a többit 22,5 x 30 cm-es méretre nagyítva is láttam. Legtöbbjük technikailag is meglepően elfogadható.

Megjegyzem, hogy soha nem tanultam fotótechnikát. Köztudomású, hogy az ötvenes évek archaikus gépeivel nem volt olyan könnyű bánni, mint a mai automatizált gép-csodákkal. Természetesen ez a megbízható, talán keletnémet Weltax Junior (1:3,5-ös Meritar lencsével, 3,5-től 22-ig tartó nyitással, 100, 50, 25 és B sebességekkel) nem vehette fel a versenyt a régi Leicával sem, amellyel sok fotóriporter a legmostohább háborús körülmények között dolgozott. De bizonyos esetekben nem a technika, hanem a látás, a merészséget is pótolni tudó szenvedély és az ösztönös rögzítési szándék vállalása számít. Minél több dokumentumot látok abból az időszakból, egyre gyakrabban bukkanok olyan képekre, amelyek az enyémekkel párhuzamosan, azonos helyszíneken, szinte percre egy időben készülhettek. Több nagynevű külföldi fotográfus is éppen akkor, ugyanott lehetett a névtelen tömegben. Azt látta és fotografálta, amit én – és fordítva. Ez a véletlen gyűjt egybe ismert és ismeretlen nézőpontokat a nagy történelmi eseménysorozat egymást kiegészítő összességébe, ami azután a lehető legsokoldalúbb képnyomot hagyja az utókor számára.

– Rapaich Richárd különös, ismereteim szerint teljes mértékben egyedi módon, képzőművészeti alkotásoknál inspiráló, emlékeztető, földolgozandó szerepben használja föl 56-os fotóit. Ma, lassan fél évszázad távolából hogyan látja, miben különbözik, s hogyan függ össze a fotó és a képzőművészeti fotófelhasználás?

– Nem könnyű visszagombolyítani a fonalakat fél évszázad távlatába. Tulajdonképpen a feldolgozási folyamatot nem éreztem állandóan és egyformán szükségesnek, mód-szeresen dominálónak. Az azonnali, mindennél érzékenyebben ható benyomásokon átesve, egy befogadó ország új életformájába való beilleszkedés segítségével és egy családalapítás felszabadító pozitívumaival gazdagodva, egy ideig megkönnyíthettem e nyomasztó útravaló terheit, megbékélve talán azokkal a fantomokkal, amelyektől meg is kellett szabadulnom. Ettől függetlenül mint grafikus szünet nélkül dolgoztam fotóanyaggal, számos falikárpittervem készült kollázsok alapján, különböző tematikát összefogó képgyűjteményem elemeiből válogatva. Egy példa erre: 2000-ben, előre meghatározott programot követve, egy nagyméretű montázst készítettem a naponta felvett, égboltokat ábrázoló, 366 egyforma méretű kockából álló vizuális napló gyanánt, amely kimondottan képzőművészeti jellegű, játékos feldolgozás. 56-os fotóim hosszabb félretétel utáni, tárgyilagosabb szemlélete tárta ki előttem azok – számomra is kiszélesedett – mondanivalóit. Egy izgalmas és sajátos nyersanyag kínálta fel így magát új és érettebb variációkra ösztönözve. A fotók és azok képzőművészeti feldolgozásai között felmutatható kapcsolat mellett nem érdektelen kiemelni az alapvető különbségeket, keletkezési körülményeik és rendeltetésük differenciálódását. A fotó: dokumentum. Egyedi pillanat, amely megragad egy eseményt, egy gesztust, megváltoztathatatlan tényt, ott és akkor, egyszer s mindenkorra. Bármilyen egyéni indok vezet egy riportot, a tanúság géppel való rögzítése csökkenti a szubjektivitást, bár teljes mértékben nem zárja ki azt. Mindig marad valami függőség a technikától is, csakúgy, mint a fizikai korlátozottságoktól. Az én sorozatom egy része lopva, szinte kabát alól készült, okkal, ok nélkül tartva a tilostól, ami annyira jellemezte azokat az éveket.

A fotóriport: a valóság komolyan vétele. A tudósítói munkában a dokumentálás szempontja számít leginkább: hol, mikor, kit látni a képen, mit értet meg az eseményekből a megrögzített pillanat, amit a riporter közvetítése nélkül más nem láthatott, nem ismerhetett volna meg. Ezen túllépve, a felvételek spontán őszintesége, kivételes látószöge, az interpretáció eredetiségével párosulva, egy banális tény-másolást is alkotássá emelhet.

A képzőművészet: játék a formával. Az Emke-képem feldolgozása után, a most elkezdett ablak-sorozat is ilyen lesz. Egymás után kezdenek mesélni egyes 56-os kontakt-képkockák néhány milliméteres részletei. Mindegyik kihasított rálátás több mint százszoros nagyításban elevenedik meg így pasztellrajzaimon. Az eredeti felvételen egyetlen építészeti elem sem kap önálló szerepet – ott az egész városrész hangulata, állapota volt fontos. Ha nem saját képeim lennének e fotók, biztosan nem kezdtem volna bele ennek a felfedező útnak a megjárásába. A személyesen át nem élt, másoktól származó dokumentumok alapján nem éreztem volna ennyi rokonságot, otthonosságot e témák iránt.

A képzőművészi fotófelhasználás: előadásmód. Az alkotó segítségül fordulhat a fotó emlék-megőrző, asszociációs tartalommal rendelkező erényei felé, ha szüksége van egy meghatározott kezdőpontra, amelyből idézni tud, amelyről képzelete új irányokba indulhat, variációkat hoz, parafrázisokat provokál. Saját fotóim ilyen módon történő újjászületését és továbbfejlesztését – a 48 évvel korábban átéltekhez hűen – másodfokon is emlékeztetőként kívánom fölhasználni, ezúttal már érettebb tudatossággal és teljes felszabadultsággal. Legyen ez életjel: lehet nem megtagadni a múltat, mert annak élménytára, tanulsággyűjteménye, inspiráló hagyatéka gazdagítja saját jelenünket és talán a kollektív memóriát.

Sümegi György