MÁSOK SZÁMÁRA IS MÁSKÉNT

Ha fénylő csillagot látunk az égen: érzékeljük, ami nincs. Évmilliók mélyéről ragyognak ránk. Észlelhető nem létezők. Megpillantásukkor múltjukból üzennek valamit.

Munkálkodtak-e bókuskák(1) a hajdan élt őrségi emberek képzeletében? Talán. Ismerik-e őket az ott lakók? Lehetséges. Afelől viszont nincs kétségem, hogy az Őrségben – szűkebben Kercaszomoron – évek óta fényképező Kézdi Anna ráérzett, azonosult hazánk e gyönyörű térségének genius locijával: ott vette észre, s láttatja velünk fotóin azt, amire esetleg a legrégebbi helybéliek is rácsodálkoznának. Rátalált a bókuskákra, belenézett arcukba, megismerte lelkületüket. Bensőséges kapcsolatukat megannyi fotográfia őrzi. Élményadó emlékőrök az Őrségből. Alkotójuk, látjuk majd: „át tud menni manóba”, ért „manóul” – képeit, fotókollekcióit szemlélve, dialógusukból mi is sok mindent „meghallhatunk”.

Kézdi Anna tizennégy éves kora óta fotózik. Annak idején főleg csendéleteket és úgynevezett talált tárgyakat fényképezett le. „Vadásztam az érdekes dolgokra – mondja –, ember alkotta tárgyakra, mögöttük az embert próbáltam felfedezni, élőlény ritkán került lencsevégre, ha éppen elkerülhetetlen volt. A hetvenes években az arc és az emberi test, akt foglalkoztatott; ezek a képek az akkoriban divatos szemcsésségük miatt szinte tárgyfotónak tűnnek.” 1968-ban szerzett fényképész szakmunkás-bizonyítványt, később mestervizsgázott is. A fotografálás megélhetési eszközzé vált, főleg kutatóintézetekben dolgozott professzionális fényképészként.

Azóta figyeli fotósként is másképpen a világot, amióta megismerkedett az antropozófiával, Rudolf Steiner filozófiai-szellemi tanaival(2). „Szinte ezzel egy időben vetett a sors az Őrségbe, ahol »megszólítottak« az ott élő virágok. Elkezdtem saját gyönyörűségemre, mások örömére megörökíteni őket. Minden évszakban bebarangolom annak a kedves kis határ menti falunak a rétjeit, erdejét, amely befogadott. Kercaszomor második otthonommá vált, befogadott a falu is.”

1998-tól fényképezi az őrségi flórát, s megvallja, csak az Őrségben, Magyarország sokáig elzárt szegletében tud igazán dolgozni, fotografálni. „Ott, ahol más a Nap, a Hold, a föld, a víz, a levegő, de – folytatja – más vagyok én is, talán érzékenyebb, türelmesebb, alázatosabb. Ott még érzékelni lehet egy »másfajta« jelenlétet.” Az Őrségi virágok című, mindig új képekből összeállított kollekciója a természet folyamatos megfigyelésének eredménye. „Az alkotás úgy él és nő az emberben, ahogyan a fa a földből, amelytől táplálékát kicsikarja. Ezért járunk el helyesen – írta a tudattalan művészeti szerepéről C. G. Jung –, ha az alkotó formálódás folyamatát élőlényként fogjuk föl, amely az ember lelkében gyökerezik.” A lélekbúvártól idézett sorok az ún. autonóm komplexust írják le. Bizonyára Kézdi Anna fényképező folyamata sem lehet kivétel ilyen formálódás alól. Növényekre bukkanó, velük kapcsolatra lépő kamerája azokkal együtt érinti meg a szerző tudattalan régióját. A „szóhoz jutó” pszichikus tartalom fejlődik, mondhatni fölnő a témához (miközben a fotós szó szerint lehajol a flóra apróságaihoz), és „magához vonva a rokon asszociációkat, megnövekszik; az ehhez szükséges energiát természetesen a tudattól vonja el, ha ez utóbbi nem részesíti inkább előnyben azt a megoldást, hogy a komplexussal azonosuljon” (Jung).

A művészi fényképezés során – A. Koestler pszichológus szerint – meg kell valósulnia a biszociációnak: az alkotás aktusában önálló fotóértékeknek, összekapcsolt mátrixoknak szükséges megjelenniük. A Kézdi-fotókon rendre „ilyesmik” vannak jelen. Teremtő folyamat ez, szemben az asszociatív gondolkodással, amely egyetlen – már létező! – mátrix egyes elemei között létesíti kapcsolatait.

„A dolgoknak minden időpontban csupán a bőre látható. A valóságtöbblet – a fotóesztéta K. Pawek szerint – csak meghatározott pillanatokban van jelen, aktualitáshoz kötött.” Kézdi Anna éppen ennek a valóságtöbbletnek – G. E. Lessing fogalmával a „termékeny pillanatnak” – a megragadására képes. Efféle pillanatokra olykor órákig, napokig, hónapokig kell várnia. Voltaképpen az átszellemítésére „felkínálkozó” (arra érdemesített?) növény dönti el, mikor közelítsen hozzá, hogyan szabad őt fényképpé tennie(3). „Csak egyetlen felvételt készítek egy-egy virágról, hosszú percekig, félórákig térdelek, hasalok, meditálok előttük, amíg sikerül elkapnom a megfelelő pillanatot. Kicsit olyan érzés ez, mint egy tündér érintése a virágon. S ha megadatik, hogy ezt lefotózhatom, megteszem, ha nem, otthagyom, anélkül, hogy megörökíteném(4). Lehet, hogy felkeresem egy másik időpontban, más megvilágításban, vagy a következő évben.” Tehát, ha flóránk valamelyik képviselőjének kamerával való megszólításakor nem kellő esélyű (művészet)esztétikai kommunikáció jön létre: a fotós nem „zaklatja” tovább tervezett fényképe alanyát. Ilyenkor nincs „na még egy!” expozíció. Hogyan is lehetne, ha első sem volt? A növény vizuális átlelkesítése szükségszerűen elmarad. Más növény(ek)re irányíthatja gépét a fényképező – ugyancsak manóperspektívából.

Ahhoz, hogy egy-egy kollekció ne egyedi fotók egymás mellett mutatkozó sokaságává váljék, a sorozatokat a képek immanenciájának figyelembe- vételével kell összeállítani. E tárlatépítő folyamatot alkotói szemlélet irányítja. A szerző mérlegel: eme kép marad, amaz pedig nem kerülhet falra. Összességének szerves relációjában teljesedik ki igazán az állandóan megújuló képanyag. Az Őrségi virágok című fotók több (jelenleg I–VII számozású) tárlaton mutatták meg magukat. Persze a kétszáz-egynéhány mű sosem mutatkozott együtt. A közös létük tény, megnyilatkozásaik szelektáltak, egyediek: mind-egyik kiállítás más; csak a téma és a szerző változatlan. Ez olyan puzzle, amelyiknek a választékos elemei egy-egy bemutatón úgy illeszkednek, passzolnak egymáshoz, hogy folyamatosan pillantanak

vissza a korábbi, s tekintenek előre majdani társaikra. Készítőjük nem tagadja meg látásmódját, fényképei sem: igénylik egymás társaságát, éltetik kölcsönhatásban lüktető közegüket. (2003-ban nyolc alkotását a Széchényi Könyvtár kortárs fotóművészeti gyűjteményének ajándékozta.)

Tág természeti tér, tájkép: éjszakai holdfény ezüstös kékjében falusi házikó pihen. Egy másik fotón elködlő, „ötszögesített” kontúrú telihold világít a szemembe. Beszélgetésünkkor ennek a kompozíciónak ezt a címet adta a szerző: Telihold a kerca-szomori kocsmával szemben. Kedves-játékos képcím – különleges vizualitás. Ez a felvétel is az Őrségben született, életlenre beállított makro-objektívvel. A Nappal is szót ért a fotós. Így volt ez az 1999-es napfogyatkozáskor, majd 2000-ben. Akkor úgy rajzoltatott a filmjére a sugarakkal, hogy a Nap az év első (felkelő), majd utolsó (lenyugvó) fényével „dedikálja” az esztendőt.

Némelyik képen fölismerni vélek bizonyos dolgokat. Egy virág bibéjét, porzót, bogarat, gyomlevél erezetét. Az alig felismerhető parányok legtöbbjét tekinthetem így is: maga-magyarázó fotóformák, kompozíciós elemek. Persze, ha önnön értelmezésükkel jobban magyarázhatók is, még nem feltétlenül lesznek érthetőbbek. Talán, mert érzelemkeltő, – fokozó erejükkel hatnak döntően: a minőségi nézőélmény lehetőségét kínálják fel.

Több képen olyasmit észlelek, amit sejtelmes vonzású belső fény éltet: auraszerű derengés. Azt hiszem, Kézdi Anna fényképezőgépe előtt még egy elvadult virág is „elérzékenyül”, hogy aztán esztétikummá szelídüljön. Fotó és néző intim találkozását az elvarázsoló látványok – az erősen absztrahált, átköltött valóság érzékeny formavilágával – érzelmileg határozzák meg. „Soha nem törekszem a botanikai hűségre, sőt, igyekszem a lehető legközelebbről fényképezni, amikor már a virágok szinte felismerhetetlenekké válnak, de »valami más« jelenlétét lehet érezni.”

Hóvirág, fekete háttéren fehérlik. Növényszőrzeten remegő harmatcseppek gyöngyöznek. Újszülött lombszöcske, felnőtt léte első pillanataiban. Faágon alvó rügyön vízcsepp csillog. Gusztustalanná száradni képes, árokparti „valami”, mely virágzásakor részletfinomságaival gyönyörködtet; nem véletlen: akkor örökítődött meg. Evidens, nincs olyan fotó, amin egy növény a bibliai Vagyok, aki vagyok! módon mutatkozhatna be. Fotografálója valahogy ezt anticipálhatta növényeinek: vagyok, aki leszek. Lettek, átszellemítéssel váltak képmásukká. Ezzel – beleérző nézőnél – igen közel jutottak az érzelemhez, s gondolkodásunk elvonatkoztató szférájához; ugyanakkor nagyon-nagyon távol kerültek képi dokumentum értéküktől. Mikrokozmosz és makrokozmosz így vált szót egymással s velünk.

Dércsípte, apró szemű kökények, árnyalatdús színben. Képsíkjából már-már tovaszáll egy súlytalan pillangóvirág. Krokodilbőr redőzetére emlékeztető türkizkék tölgyfalevélen esőcseppek, kontrasztosan tündökölnek. Üde zöld gömbölyűség, levélféle környezetébe húzódott vissza, mégis fölhívja magára figyelmemet. Vizesárokban leledző mocsári növény, sok százszoros méretével titkolja el valódi léptékű ábrázatát; nem csak észrevehető lett – tetszik is. Amott meg tőzike virít, eredeti nagysága egy női kéz kisujjkörméhez hasonló. Sok a kép, néhányat fölidézek még. Köztük koloncos legyezőfüvet, tetszetős ibolyafajtákat, napsütötte, sárga szarvaskerepet, bársonyosan puha mohafélét, bakszakállt, sötétlila iszapfüvet s más növényparányokat. Úgy érzem, egyáltalán nem zavarta meg fotóélményemet, hogy esetenként megtudhattam, mi volt az a szuggesztív látvány, aminek tárgyát – a stilizáló képalkotás csíziói miatt – korábban nem ismerhettem föl.

A némileg nagyobb „modelleken”, amint az egy-két mm-eseken is: mindig rend van, minden a helyére került, arrafelé állandó csendesség honol. „Az »ismeretlen«, virágzó parányokra vadászom, mint régen a különleges tárgyakra. Bárki más is megláthatja ezeket, aki elcsendesítve önmagát, megpróbál figyelni a természet apróságaira, de ehhez nem elég egy séta… Én a legkevésbé feltűnőt szeretném láttatni, megtalálni ezeket a kis »gizgazokat«, meglátni azok orchideával vetekedő szépségét.”

Kézdi Anna alkotásain örök béke van. Nyugalmat sugalló atmoszférájukban jól megférnek a – többnyire rejtett figurativitásukhoz képest – hangsúlyos színek; legyenek erőteljes komplementerek, furcsállható színdisszonanciák, a szín-azonosság kuriózumai vagy a szürketartalmukkal lágyított pasztellszínek.

Egy „manószem” úgy keresheti, igazíthatja egymáshoz a téma, a tárgyak valóságos színeit, hogy a kompozíció érdekében módosíthat azokon. Aszerint változtathat a látvá-nyon, hogy mit kíván meg a mű légköre, miképpen tudja kifejezőbben közvetíteni a képtartalmat. Egyrészt, a flóra kiválasztott „hírnökei” olyanok, amilyenek. Másrészt azonban, a fényképen bármi bármilyen színű, színárnyalatú lehet, de csakis akkor, ha az művészetesztétikailag indokolt. A színeknek ez a fajta szubjektív (alkotó, teremtő) komponálása, vezérlése érvényesül a kollekciókból megidézett fotók nagy többségén.

A kiállítások emlékkönyvébe írta az egyik látogató: „Lelkemben őrzöm az őrségi virágok képét, melyet Anna közvetítése nélkül elveszítettünk volna, mint annyi ősit és régit.” Mindegyik növény az enyészet törvényét követi: elmúlik. Egykor volt létével, művészi fényképpé nemesülten hagy nyomot a jövőnek, szinte közli velünk: „voltam”. Szellemiségében teszi emelkedettebbé az ábrázolást, e minőségéhez ad hozzá személyes esztétikai többletet a fényképező: „ilyennek láttam”. Utána már a nézőn van a sor. Saját énjével személyesítheti tovább a nyomát hagyó megörökítettet. Ekképp válhat egyfajta különös időbeliség megélőjévé a befogadó. Azaz a témává tett, s képpé lett objektum jövőnek szóló múltját jelen idejű fotóélményében élheti át(5). „Az elmúlt nyolc-kilenc évben készített fotóim talán azért mások, mintha egy-szerűen természetfotónak vallanám őket, mert remélem, folyamat érződik egy-egy kép mögött: természet-megfigyelési gyakorlatok. Ugyan én is a pillanat tört részében exponálok többnyire, de »másfajta« szemlélettel. Ezt lehetne antropozófiai szemléletnek is nevezni, mely jó esetben általam láttatja mások számára is másként a természetet.”

Fotóelméleti írásomban akkor sem foglalkozhatnék részletesen az antropozófiával, ha történetesen ismerném azt. Mégis feladatom felvillantani belőle valamit – hagyatkozva a fotóművész idevágó ismertetésére, lévén egy, az antropozófia eszmeiségétől áthatott, meditatív alkotó fényképeit elemzem, értelmezem. Itt jegyzem meg: honi fotóművészetünkben nézői meditációra apelláló fotókat – ismereteim szerint – Lőrinczy György készített először. Aztán a debreceni Műhely ’67 elnevezésű csoport, műfaji áttörésnek számító, 1967-es fotótárlatán mutatta be. Az artisztikusan szétfolyó-nyúlós, informale megjelenésű, átlátszó ragasztócseppek fekete-fehér makrofelvételeit néhány szakíró anno, a fotósra is hivatkozva, Zen-buddhista meditációval hozta összefüggésbe. Értékelték e közelképeknek a nézői elme megvilágosodását, valamiféle felismerést (az ún. szatori-élményt) kiváltó tulajdonságát(6). A Kézdi-fotók némelyikében lappangó, szemlélődési, elmélkedési, tűnődő lelkiállapot elérésének lehetősége alapvetően más eset. Ezzel a „más”-sal nyomatékosítom: ilyen szempontból tartalmilag, esztétikailag sem ezeket, sem azokat nem kívánom minősíteni. Mint fotótörténeti tényt említem meg.

Visszatérve az antropozófiára: fizikai megfigyelésekből indul ki, majd – ismerői, követői szerint – a legmagasabb szellemiség megismeréséhez jut el. „Az antropozófia megismerési út, amely az emberben lévő szellemiséget a kozmoszban lévő szellemiséggel akarja összekötni…, élő valami, nem más, mint a szellemből fakadó élet…, élőlénynek tekinti a Földet, a Napot, az egész Kozmoszt… Az életet folya-matosan áthatja az ún. »elementáris lények« világa, amely lények láthatatlanul vesznek körül bennünket, állandóan születnek, meghalnak, hogy az életet fenntartsák a földön.(7)”

Az antropozófia szerint elementáris lény a manó, tündér, sellő, tűzlény is: „Gondoljunk arra, milyen lehet a világ a törpe vagy manó számára, aki egészen kicsike! Milyen közelről szemléli ő a virágokat, rovarokat, s azok hozzá képest milyen óriásinak tűnnek!” Mint megtudtam, ez a nézőpont is belejátszott abba, hogy a Fotográfusok Házában rendezett (2003-as) Kézdi Anna-kiállításnak manószemmel lett az alcíme. Ez egyúttal tisztelgés volt a ház egykori tulajdonosa, Mai Manó előtt.

Korábban említettem, most aláhúzom: Kézdi Anna csak-ugyan „át tud menni manóba”, képes manószemmel nézni és látni azt, amit arra érdemesnek tart. A maga módján észleli, beledolgozza műveibe a különféle elementáris lények fényképezéskor tapasztalt jelenlétét, a „velük” való kapcsolatát. Egy fotóművész ihletett állapotában értelmét veszíti a tudás és/vagy hit, amint az egzakt avagy ezoterikus kérdése, netán egymással való konfrontálása. Mindaz, ami a fotóst esztétikai értékteremtésre készteti: humán érték. Hogyan is lehetne kivétel ez alól momentán az antropozófia? Hiszen a hozzá vonzódó, vele módszeresen (a Magyar Antropozófiai Társaság tagjaként) foglalkozó fotográfust, képanyagának plasztikus világát tartalmilag: „másfajta szemlélettel” gazdagítja. Nem perdöntő, bár (szellemiséged „hovatartozását” illetően is) számít, honnan jöttél; jó hogy itt vagy (jelenléted értékadó), teszed a dolgodat; érdekel hát, mit csinálsz, hová mész.

A szelf színeket(8) Kézdi Anna egyebek közt az alakzatokkal mint képszerkesztő elemekkel, s nagy ritkán utólagos képkivágással alakítja a kívánt hatású látvánnyá [determinált szín(9)]. Vagyis az exponálás pillanataiban, az objektíven át beengedett fény által szól bele a koloritás eredendő (élettani, lelki) és konvencionális (megszerzett, megtanult) érzékleti, érzelmi és fogalmi hatásába. A lefotózott tárgy színeiben (azok tér- és síkbeli viszonylataival) többé-kevésbé átalakított képmása aztán „csupán” közön-ségre, érzékeny, fényképi formanyelvet ismerő befogadókra vár. A figurát (növényeket, tájat stb.) és színüket tehát közlendőjének megfelelően „festi át” a fotográfus, néha azzal, hogy a laboráns által elszűrt színeket is elfogadja. Mindegyik manószemmel készült kollekció szelf és determinált színek együttese. A képek többségén a szelf színek hangsúlyosak. Ezek kötetlenül, ezért szubjektív felhanggal, számos szabad asszociáció mozgósításával építik fel képzetszintézisét. Ennyiben s ezért meditációs tárgyul is kínálkozhatnak (vö.: Lőrinczy-fotók) az arra fogékony emberek számára. Sok más néző érzésével rokonítható emlékkönyvi bejegyzés: „Nem tudom, lepkét vagy virágot látok-e, de csodát láttam és köszönöm.” A témáit meditatív beállítódással rögzítő szerző mindig többet bíz rá a befogadó érzelmeire, asszociációira, mint amit megörökített. Aki leragad a míves látványok szépségeinél, kevesebbet kap azoktól, mint amiket a fotótartalmak átköltött mivoltukkal valamint egymásra rímelő csoporthatásukkal kínálnak.

A kiállítások vendégkönyveiben néhány sorba sűrített véleményeket általában a szépélmény öröme, a rendhagyó rácsodálkozás jellemzi: „Ezek a képek jelek; bennük, közöttük, mögöttük megsejtjük a láthatón túli láthatatlant.” A kifejező nézői reagálások közt tartom számon a megfoghatatlannal való érintkezés élményét: „Csodálatra méltó, alázatos munkád gyümölcseként egyre rejtettebb világokba lépve, egyre titokzatosabb, hatalmas misztériumokkal ajándékozol meg bennünket.”

Csak nem „elementáris lények” s manók csintalankodnak? A valóság termékeny pillanatainak fényképpé transzponálásakor a művészi személyiség mozgatójának, utaltam rá, kiemelten hatékony összetevői a tudattalan működések. Elmélyült lelkiállapotban sokszorosan. Persze a képeken a fotográfus nem tudatos komponensei „manó jelenléttel” sem mutathatók ki(10).

Kézdi Anna immár hetedik esztendeje évente friss képeket tesz a falra, általában hu-szonöt-harmincat. „1998 óta minden pünkösdkor bemutatom az előző év felvételeit Őriszentpéteren, a Virágzás Napjai nevű rendezvényen, amit egyre többen látogatnak itthonról és külföldről is az Őrség szerelmesei. Ezt az anyagot általában a falumban, Kercaszomoron is kiállítom.” A szerző születése óta Budapesten él, de választott lakóhelye ez az őrségi falucska, ahol majd élni szeretne.

Ha a tárlatok megtekintésén szerzett élményeken túl a vidéken fogant fényképek később is hatnak ránk, voltaképpen velünk jön a fotóélmény. Képletesen fogalmazva: asztrális kísérőnkké lesz, így mást is feltárhat még nekünk, rólunk. Gondolom, annál eredményesebben, minél inkább bátorkodunk az elfojtott érzéseket szinte felkavaró képzetáramlásunkra, bensőnkre hagyatkozni. Merjünk! Miért is ne tárhatnánk ki énünket? Jómagam hál’isten hagytam, szóval „megadtam” magamat a képanyagnak. Mentségem, hogy szeretem a fotókat.

Féjja Sándor

Jegyzetek:

(1) A bókuska a manó főnév magyar tájnyelvi megfelelője (Magyar Szókincstár, Bp., 2000, 546. o.).

(2) Az antropozófia Rudolf Steiner (1861–1925) világmagyarázata.

(3) Értem ezen: a szerzőben fotózáskor minden bizonnyal animáló (megelevenítő, átlelkesítő) folyamat is lejátszódik. Valahogy úgy, mintha két személy, két eleven lelkület lépne kapcsolatba egymással. Nekem úgy tűnik, Kézdi Anna szerint a növényvilágnak az emberhez való viszonya a filogenezisben (élővilágunk törzsfejlődése) nem hierarchikus, hanem partneri.

(4) Példátlan attitűd nyilvánul meg a témához, tárgyhoz így viszonyuló fotóalkotói magatartásban. Először találkozom ilyennel.

(5) Ebben a kapcsolatban találkozik az alkotói – Jung által leírt – „élőlény” a képek fotóesztétikumát megélő ember befogadói „élőlényével”.

(6) Annak idején kételkedtem abban – itt tartok ma is –, hogy a cseppképmások szatori-élményt válthatnak ki. Ennek egy korabeli írásomban adtam hangot: Zen-buddhizmus és fotóművészet (Kritika, 1968. 4. sz.).

(7) Kézdi Anna kéziratos ismertetőjéből átvett citátum, amelyet R. Steiner-források alapján írt meg, egyik kiselőadása számára

(8) A tárgyi hordozójától (aminek a színét érzékeljük, de alakját nem ismerjük fel) elszakadva, önmagában érvényesülő színt – az angol self = önmaga szóból kiindulva – nevezem szelf színnek.

(9) A determinált színben a hordozott (szelf) szín és a hordozó (forma, alak, pl. növény, fölismerhető miliő) olyan viszonya fejeződik ki, ami a néző kötött asszociációit működteti, s ahol egy adott (vagy valamennyi) szín a figurális hordozójával, attól befolyásolva érvényesül.