MÁGIKUS KEZEK

A kölni photokinán a vásár, azaz a legújabb technológiák és irányvonalak bemutatása mellett számos szakmai és kulturális esemény várja az érdeklődőket. A most második alkalommal látható Visual Gallery a termék- és szolgáltatóipar középpontjában álló végeredménynek – a képnek – ad méltó teret. A 7-es pavilonban elhelyezésre kerülő, nagy formátumú fotókiállítás világhírű fotográfusok egyedülálló műveiből és kimagasló tehetségű fiatal művészek díjazott munkáiból szerkesztett látványosságok sora.

A Visual Gallery 2004. rendezésében a főszervező Bilder.Bilder e.V. egyesület, valamint a photokina rendezője – a Koelnmesse GmbH és a Prophoto GmbH – mellett olyan jelentős partnerek vesznek részt, mint a BFF (Bund freischaffender Foto-Designer) vagy a Stern magazin; ez utóbbi híres fotográfusa, Anton Corbijn képeiből mutat be gazdag válogatást. A fényképészeti ipar vezető cégei rangos pályázataik díjazott műveivel képviseltetik magukat. A Kodak a következő alkotó nemzedéket igyekszik támogatni pályázatával; a Fuji olyan mesterművekkel jelentkezik a riportfotó területéről, amelyeket a Fujifilm Euro Press fotódíjjal tüntettek ki.

A Visual Gallery egyik legjelentősebb eseménye a Leica Camera Ag-val együttműködésben bemutatott Magic Hands című, a munkásságáért 2003-ban a Leica életműdíjával kitüntetett világhírű fotográfus, Elliott Erwitt humoros, megrázó, drámai, esetenként pedig elgondolkoztató gesztusokat megjelenítő kezeket ábrázoló pillanatfelvételeiből álló kiállítás. Erwitt, a Magnum fotográfusa és később igazgatója, jól ismert egyedi humoráról, ugyanakkor finom érzékkel képes a tragikumra való utalások megjelenítésére is. Sokan a „vizuális szójátékok” nagy mesterének tartják, mások pedig azt a képességét értékelik nagyra, hogy a legkeserűbb élethelyzetek ironikus jeleneteit, illetve a politikai konfliktusok motívumait is sajátos könnyedséggel képes ábrázolni. A most látható felvételei az emberek legalapvetőbb érzéseit nyilatkoztatják ki. A kezek nagyon is sokat mondó jelbeszédén van a hangsúly: gyermekkezek lágyan simulnak bele egy felnőtt erős tenyerébe, a pályaudvaron erőtlenül fellendülő kar tétován int búcsút valakinek, a határozott mozdulatokkal gesztikuláló szónok felemeli mutatóujját; mindez sajátos pátosszal elegyedik Erwitt képein, amelyekkel azt igyekszik szemléltetni, hogy az élet valóban fontos dolgai szavak nélkül is közölhetők.

Sajátosan misztikus légkörű Alberto Venzago Voodoo című kiállítása. Venzago 1988-ban a GEO magazin megbízásából dolgozott a nyugat-afrikai Beninben. Ouidah városának egyik voodoo temploma előtt lerobbant a motorkerékpárja, és egy Mahounon nevű ember felajánlotta neki segítségét. Mint utóbb kiderült, ő Afrika leghatalmasabb voodoo papjainak egyike; jóslatot mondott, és olyan részleteket mesélt a fotós életéből, amiket nem ismerhetett. Venzago annyira fellelkesült mindettől, hogy csaknem tíz éven keresztül figyelte és kísérte kamerájával a papot, újra és újra Beninbe repült, hogy további képeket készítsen. Rituális szertartásokat nézett végig, transzban lévő táncosok furcsa mozgását örökítette meg, és közben interjúkat is készített a papjelöltekkel és a szertartások résztvevőivel. Eleinte komoly akadályt jelentett a kamerával szembeni bizalmatlanság és félelem, amit csak fokozatosan, különféle mágiák segítségével sikerült kioltani. Venzagót is számos rítusnak vetették alá, kameráját pedig áldozati állatok vérével kellett bedörzsölni, hogy a feltétlen bizalom kialakuljon, és a hívők magától értetődőnek fogadják el annak állandó jelenlétét.

Az eredmény a voodoo titokzatos és félelmetes világát feltáró, rendkívüli képekben elmesélt, különös történet Mahounonról, arról, miként kereste meg és választotta ki utódát, és miként képezték és avatták voodoo pappá. A kiállítás alatt vetítik a Wim Wendersszel közösen készített kísérleti dokumentumfilmet „Voodoo – akit az istenek felemeltek” címmel.

Bár a portréfényképezés hagyományos értelemben kevésbé játszik szerepet a hétköznapokban, a kiállítások közül többnek mégis ez a műfaj áll a középpontjában. Kris Scholz Portrék című tárlatán tanúi lehetünk annak, miként találkozik az itáliai reneszánsz festészet képi világa a modern fényképezés technikájával. Scholz 1983 és 1988 között eleinte fekete-fehér, később pedig egész alakos színes portrékat készített párokról. 1995-ben kezdett új sorozatán dolgozni. A Becher-tanítvány Scholz képein az alak és a háttér nem állnak egymással összhangban, ami zavarba ejti a szemlélőt. Bár az Ishanról és Petráról készült kép esetében direkt módon idézi Piero della Francescának az urbinói hercegről és hercegnőről készített kettős portréját (1465–1466), a reneszánsz művészektől eltérően a háttérben lévő tájakat elmossa, „elkeni”. Így olyan érzésünk támadhat, mintha a lefényképezett személy nagy sebességgel száguldana el a háttér előtt, ily módon határozottan elemelkedve tőle, furcsán idegenül uralva a kép terét. A belső és külső világ egymástól eltérő sebességkontinuumban áll, és ez a disszonancia mutatja meg a végső megismerés és megértés lehetetlenségét. Minden anyag eltérő sebességgel mozog egymás felé, és így az életlenség viszonyában időznek.

Az első szokatlan benyomások után azonban mégis feltárulkoznak az ismerős pózok; Tiziano, Leonardo vagy az itáliai reneszánsz más híres mestereinek alkotásai elevenednek fel, kiindulási alapként szolgálva ezekhez a tipikusnak tekinthető testtartásokhoz és gesztusokhoz, a távolba vetett pillantásokhoz. Scholz ebben a munkájában a reneszánszt mint a humanizmus bölcsőjét, valamint a modern tudomány – azon belül a kvantumelméletnek a XX. századot alapvetően meghatározó gondolata – kiindulási pontját vetítette egymásra.

A ma is eleven zenei idol, Elvis Presley áll az ElvisWho kettős sorozat középpontjában, amelyet Peter Badge és Johann Zambryski készített. Mindkét művész tudatosan lemondott arról, hogy a rock and roll királyát saját személyében mutassa meg. Badge úgynevezett Elvis-imitátorokról készített portréfelvételeket, míg Zambryski analóg képfeldolgozásokat hozott létre, amelyekhez a rocklegendáról készült eredeti fényképek szolgáltak alapul. A szimmetrikusan elgondolt projekt így a megtestesült ikonhoz való viszonyulás körül bontakozik ki. A két párhuzamos sorozat interferenciamezejében egyértelműen villan fel a mítosz központi figurája, Elvis. Mindketten a sztár példáján mutatják meg, hogyan képes a portréművészet a személyiségek leképezhetőségének határán túlra eljutni, hogyan ábrázolható valaki sa-ját vonásainak megjelenítése nélkül. Az utánzatlét megmutatása szükségszerűvé teszi a szembenézést és ezzel együtt azt is, hogy rákérdezzünk saját identitásunkra.

A BFF Walter Schels munkáiból rendezi meg az Életkorok című kiállítást. A fotográfus az ember arcképét, egyéni és egyedi fiziognómiájának kifürkészését helyezi a középpontba, az újszülött portréjánál ugyanúgy, mint a százéves ember képén.

A Visual Gallery 2004 a „Fiatal–Öreg” tematikus címet adta a portrépároknak.

Schels immár harminc éve foglalkozik az emberi arc vonásainak jellegzetességeivel, sajátosságainak kutatásával. Többek között ennek köszönheti, hogy a korszak egyik legjelentősebb portréfotográfusaként tartják számon, annak ellenére, hogy a személyét alig ismerik. Az autodidakta fotográfus a hatvanas évek közepe óta folytatja a „mesterséget”. Képei a portréfotózás klasszikus műfaját értelmezik újra, és látókörünket kiterjeszti az humán és állati arcok fiziognómiájára is, rádöbbentve a nézőt akár a szokatlan hasonlóságokra is.

Meghatározó jelentőségű élmény volt számára az, amikor 1974-ben az Eltern magazinnak készített tudósításban egy gyermek születését kellett dokumentálnia. „Életemben először láttam egy újszülött arcát, és mégsem egy arctalan lény nézett vissza rám, hanem egy ősöreg, a múlt tudásával bíró szempár.” Schels azóta elsősorban az emberi lét két szélső állapota rögzítésének szenteli legtöbb figyelmét: a születésnek és a halálnak. Legutóbbi sorozatában a haldoklókat közvetlenül a halál beállta előtt majd az azt követő pillanatokban mutatja meg. Ezért a munkájáért már eddig is számos nemzetközi elismerést kapott, többek között a Zeitspiegel ügynökség Hansel Mieth-díját.

Günter Derleth lyukkamerával készített sorozata a Velence, Camera Obscura címet viseli. A fürth-i fotográfus 1993 óta foglalkozik ezzel a technikával. Az egyszerű kamera adottságai – az életlenség, a hosszú megvilágítási idő – következtében a mozgó tárgyak nem rögzülhetnek, teljesen eltűnnek vagy áttetszővé válnak. Emellett vannak olyan motívumok, amelyeket ambiciózus fotográfusok már pusztán óvatosságból is kerülnek. Lefényképezni az Eiffel-tornyot vagy a Szabadság-szobrot anélkül, hogy kínosan unalmas klisék készülnének, csaknem lehetetlen. Velence is hasonló eset. Derleth, a sokat tapasztalt reklámfotográfus azonban olyan eszközt választott, amivel elkerülte a kelepcét. Egy hatalmas, otromba fadobozzal felszerelkezve, sok türelemmel és szilárd elhatározással, minden szükségtelennek látszó technikát félretéve indult a motívumok keresésére. Az évtizedeken át tartó reklámfényképezés után vissza akart térni szakmája egyik ősi instrumentumához, a camera obscurához. Derleth nem használt keresőt, fénymérőt, az élességállításra is csak egészen szűk keretek között nyílt módja, a megvilágítási idő viszont lehetőséget adott az elmélyült gondolkozáshoz. Az intuíció rendkívül fontos, a meglepetés viszont garantált. De ugyan mi marad az enyhén fodrozódó vízen halkan himbálódzó csónakokból a többórás expozíció után, milyen élesen vagy életlenül jelennek meg az élfények, fényképezhetők-e egyáltalán az emberek és az állatok? Mindezt gyakran maga Derleth sem tudja előre, mégis élvezi a kontroll lehetőségének csaknem teljes hiányát. Misztikusan szép és monumentálisan időtlen képeivel a városnak azt az arcát örökítette meg, amilyennek az őt leginkább ismerőknek, és nekik is csak bensőséges pillanatokban mutatkozik meg.

A BFF és a Visual Gallery együttműködésében kapnak teret a jövő – vélhetően – jelentős alkotóivá váló, fiatal fotográfusok. Itt mutatják meg a BFF Támogatói Díj és Reinhardt Wolf-díj 2004-es győztesének munkáit. Az előbbi a fényképezés területén készült legjobb diplomamunkákat tünteti ki, míg az utóbbi egy további formája a kiválóság elismerésének, amellyel a zsűri a legjobbak között is a legkiemelkedőbbnek ítélt diplomamunkát díjazza. Az idei évben tizenhatodik alkalommal meghirdetett pályázat díjazottja Thomas Bak lett. A Támogatói díj pályázati anyagát ismertető kiállításon a hatvanhat fiatal fotográfus kétszázhúsz – témájának az aranyat választott – képéből válogattak. Egyes művek a témakör által sugaltakkal ellentétben éppen azáltal váltak kiemelkedővé, hogy minden feltűnést kerültek, más alkotók viszont inkább a hoszszabb sorozatokban rejlő lehetőségeket igyekeztek kihasználni. A kiállításon többek között Michael Heinsen, Volker Schrank, Olff Appold, Michael Weis és Lars Langemeier szerepel műveivel.

A többi tárlat tematikájától teljes egészében eltér a jelenkor történelmének hatásos, szívszorító dokumentumait bemutató válogatás, amely a New Yorktól Bagdadig című anyagból a legjelentősebbeket tárja a photokina látogatói elé. Az Agentur VII. világhírű sajtófotósainak megdöbbentő képeivel jelenik meg, köztük olyan elismert fotóriporterek felvételeivel, mint James Nachtway, Christopher Anderson vagy Laureen Greenfield. A teljes sorozat megrázó dokumentuma a 2001. szeptember 11.-i terrortámadásokkal induló eseményeknek, magukba foglalva az amerikai csapatok bevonulását Afganisztánba és a szövetségesek Irak elleni hadműveleteit is.

A rendezvény különleges fénypontját jelenti a kortárs kínai fotográfusok kiállítása, amit az Alexander Ochs Galéria Berlin/Peking és a Visual Gallery együttműködésével hoztak létre. Európában 1993 óta először kerül sor kortárs kínai fotográfusok munkáinak bemutatására, ezért igen nagy érdeklődés előzi meg az eseményt. A nyolcvanas évek óta Kínát is elérő globalizáció jelentette feltételek között a kínai művészek egy újfajta képnyelvet fejlesztettek ki, ami elsősorban annak köszönhető, hogy sokan kaptak közülük ösztöndíjat Nyugaton. Ez biztosította számukra a lehetőséget, hogy hosszabb ideig tartózkodhassanak és dolgozhassanak az USA-ban vagy Európában. Ily módon sokkal élesebbé vált a művészek konfrontálódása a nyugati modernekkel, ami ugyanakkor nemzeti sajátosságaik sokkal erőteljesebb kikristályosodásához is vezetett. Ezek a belső vívódások és konfliktusok látványos és erőteljes példákon keresztül mutatkoznak meg.