MA SEM TENNÉK MÁSKÉPP

Az idei fotóhónap keretében többek közt olyan jelentős külföldi fotográfusok műveit láthatták Budapesten és vidéken a műfaj hazai kedvelői, mint Sebasti?o Salgado vagy William Klein. A magyar származású, de New Yorkban született William Kleinnel a MEOban rendezett kiállítás megnyitója előtt beszélgettünk.

– Több alkalommal mesélt arról, hogy fényérzékeny üvegpanelekkel kísérletezett, mielőtt találkozott volna Alexander Libermannal, a Vogue akkori főszerkesztőjével, aki egy kiállítás kapcsán felajánlotta Önnek, hogy dolgozzon neki…

– Nem, nem egészen így történt. Kezdetben absztrakt fényképeket készítettem csúszó és forgó panelekről. Akkoriban hallottam egy új eljárásról, amelyiknél a fényképeket nem az üveg felületére, hanem magába az anyagba lehetett átvinni. Akkoriban hatalmas üvegpanelekkel vonták be az épületek homlokzatát, és az emberek állandóan nekiütköztek ezeknek, ezért vörös csíkot ragasztottak rájuk. Arra gondoltam tehát, hogy az absztrakt képeimet fel lehetne használni az építészetben, ezekből lehetett volna homlokzati dekoráció úgy, hogy egyfajta sötétített üvegfelületet hozunk létre. Ez újfajta szemléletmód volt, és valójában azért mentem New Yorkba, hogy lássuk, mit lehet vele kezdeni.

– Honnan jött az ötlet, hogy fényképeket készítsen?

– A háború alatt Németországban szolgáltam a hadseregben. Mivel beszéltem egy keveset franciául, engem is beválasztottak egy francia–amerikai barátság programba. Így kerültem a Sorbonnera. Gyerekfejjel mindig az volt az álmom, hogy Párizsba menjek és festő lehessek. De a háború utáni Párizs már nem számított a művészetek központjának úgy, mint a húszasharmincas években. Néhány barátommal, akikkel sok időt töltöttem együtt, azt gondoltuk, hogy a festészet anakronisztikussá, abszurddá vált. Viszont Moholy-Nagy könyve kapcsán megismerhettük a Bauhaus szellemiségét, és ennek nyomán jött az ötlet, hogy legyünk mi is multidiszciplinárisak, dolgozzunk úgy, ahogyan ők dolgoztak a Bauhausban. Foglalkozzunk tipográfiával, könyvtervezéssel, építészettel, mozival és persze fényképezéssel. Új látásmód, új anyagok, térforma struktúra, fényfestmények, tudomány és művészet. Ezek váltak fontossá. Csak festővé lenni már nem volt elegendő számomra abban az időben, és elhatároztam, hogy fényképezni meg filmezni fogok.

– Meg tudná nevezni azokat, akik inspirálóan hatottak Önre?

– Alapvető és teljes váltást jelentett az, amikor a fényképezés felé fordultam. Kik hatottak rám? Sander, Man Ray, Bill Brandt, Moholy-Nagy, Rodcsenko; és amerikai fényképészek, mint Riis, Lewis Hine, Walker Evans és a hozzá hasonlók; az FSA, de főleg amerikai fotográfusok a harmincas évekből meg a század elejéről.

– Abban az időben, amikor visszatért New Yorkba, és elkezdett dolgozni ezen a projekten, egy másik, Európából jött fotográfus is aktívan tevékenykedett ott, Robert Frank. Volt-e tudomása az ő munkájáról?

– Nem, semmi. Sosem találkoztunk. De az ő fotográfiája poétikus volt. Mindig valami pátosz lengte körül a képeit. Az én felvételeim inkább brutálisak és vulgárisak voltak – mint New York maga. Engem leginkább egy napilap inspirált, a New York Daily News, nagy fotóval a borítóján. Nagyon rossz minőségben nyomtatták. Azt gondoltam, hogy olyan könyvet szeretnék csinálni, ami éppen úgy néz ki. Tehát megpróbáltam nem szentimentális lenni New Yorkkal kapcsolatban. Szerintem ez a legnagyobb különbség Robert Frank és az én munkáim között. Ő európai volt, aki Amerikába jött, én pedig amerikai, aki visszatértem, miután egy darabig Európában éltem. Amikor megérkeztem, nagyon meglepődtem. Egészen más kép élt bennem a városról, és amit láttam, az tipikus amerikai erőszak volt.

– Miért találta érdekesnek lefényképezni mindezt?

– Mert egészen másképp láttam mindent, mint korábban. Még szinte gyerek voltam, amikor elhagytam a várost. Akkor azt gondoltam, hogy ez csodálatos hely, ahol annyi minden történik. De mi kimaradtunk mindebből, mert szegények voltunk, és nem részesülhettünk abból az izgalmas New Yorkból, amiről mindenki beszélt. A mi életünk egészen más volt. Amikor aztán Párizsból visszatértem, láttam, hogy ez a város egyáltalán nem az a pompás és fénylő metropolisz, amilyennek az elbeszélések alapján elképzeltem. Ez az időszak rendkívüli izgalmas volt számomra. Először saját magam helyzetét kellett tisztáznom, majd a városhoz fűződő viszonyomat – gyűlöltem és szerettem –, és persze azt is, ami a fényképezéshez vonzott. Ez a város tele volt tragédiával, ellentmondással, erőszakkal; és annyiféleképpen volt vacak és ócska. Nagyon sok mocsokkal lehetett találkozni, és jó ötletnek tartottam, hogy megmutassam és kihangsúlyozzam mindezt. A köztudatban az terjedt el, hogy itt mindenki nagyszerűen él. De az, aki ezt elhiszi, nem látta az embereket a metróban, akik tragikus látványt nyújtottak, akiket megvertek. Én inkább ezt igyekeztem megmutatni.

– Sokan éppen ezért tekintik egyik elődjének Weegeet, Gondolja, hogy…

– Weegee a tiszta erőszakot fényképezte. Az igazi erőszakot. Meggyilkolt embereket, holttesteket az utcán. Az az erőszak, amit én ábrázoltam, hétköznapi erőszak volt. Sosem fényképeztem erőszakos cselekedeteket, nem fényképeztem halottakat vagy a rendőrség által elkövetett erőszakot.

– Az Ön képei olyanok, mintha egy film kockáit emelték volna ki a többi közül.

– Ez talán igaz.

– Tekinthetjük-e úgy az Ön fotográfusi munkáját, mint előtanulmányt a filmezéshez? Lehet, hogy mindig is inkább filmesként gondolkozott, egész képfolyamban, nem pedig egyegy képben?

– Mindig inkább gondoltam azt, hogy filmezek. Korábban az volt a szándékom, hogy festeni fogok, fényképezni, filmezni. Az a mód, ahogyan a könyveket összeállítottam, többé-kevésbé már olyan volt, mint egy mozifilm. Létrejöttek benne bizonyos mozgások, megvalósult egyfajta ritmus, ami miatt azt gondolhattam, hogy olyan a formája, mint egy filmnek.

– Miben nyújtott többet a film, mint a fényképezés?

– A fényképezés frusztráló, mert miközben a fotós dolgozik, annyi minden történik körülötte, ami nem kerülhet rá a képre. Amikor New Yorkban fotóztam, mindig nyomasztott és lehangolt, hogy mindössze egy vagy két kép készülhet el, amit megőrizhetek egy adott a helyzetről vagy hangulatról. Később azt szerettem volna, hogy a zajokat, zörejeket, hangokat is rögzíthessem. Már akkor többet akartam annál, mint amit képes voltam megragadni. Amikor a New Yorki könyvem készült, megmutattam az anyagot egy filmproducernek, és mondtam, hogy szeretnék egy olyan filmet forgatni, mint az a könyv. Készítettem egy forgatókönyv félét is, megpróbálva érzékeltetni, hogyan jutunk el az egyik pontból a másikba, megmutatva a város őrületét. Kérdeztem a producert, érti-e, amit mondani akarok, mire ő csak annyit válaszolt, nem.

– Tehát a filmezés miatt abbahagyta a fényképezést. De csaknem húsz évvel később ismét kamerát ragadott.

– Igen. Tizenöt évre felhagytam a professzionális fényképezéssel. Ezekben az években filmeket forgattam. Később, a nyolcvanas évek elején, a fényképezés újabb hulláma árasztotta el az USA-t, és az engem is magával ragadott. Felkértek, hogy rendezzek kiállítást és állítsak össze könyveket, de én nem akartam csak a régi képeket mutogatni, ezért elkezdtem ismét fényképezni. Én mindig dolgozni akartam. Haladni egyik dologtól a másikig, mert ha az ember mindig ugyanazzal foglalkozik, akkor elvész a felfedezés mindig megújuló izgalma.

– Mennyire változott meg az évek alatt a szemlélete?

– Nem tudom, talán soha nem változott a szemléletem. Ha a régi képeimet nézem, meglepődöm, hogy miként láttam akkor az eseményeket, az embereket. Nagyon gyakran azt gondolom, hogy azt, amit eddig tettem, többé-kevésbé most is ugyanúgy csinálnám. A különbség csak a színes anyag vagy a digitális technika használatában lenne. No és a könyveim megjelenési formájában; az mindenképp más lenne. A New Yorkkal foglalkozó első fotóalbum készítésekor még inkább el voltam foglalva a tervezéssel, a könyv külalakjával, és kevésbé magukkal a képekkel. Még én is sok képet tettem egy-egy dupla oldalra és persze szövegeket, feliratokat. Ma nagyon egyszerű látvány megteremtésére törekednék, semmi design, csak kétoldalas képek sorjáznának, mint egy filmben. Ezek azok a dolgok, amik egyértelműen megváltoztak.

– Miért váltott át a színes anyag használatára?

– A New Yorki fényképek mind fekete-fehérek voltak, szürkék, homályosak, esetenként valamiféle szentimentális, romantikus légkörrel telítődtek. Később azt gondoltam, hogy ha Párizsról készítenék könyvet, akkor azt csak színesben fényképezném, mégpedig erőszakos, harsány színekkel.

– Ezeken a legutóbbi képeken már festéket is felhordott a feketefehér felületre, amivel bekeretezte a képeket, mint ahogyan a válogatásnál az szokásos.

– A világ minden fotográfusa bekeretezi azokat a képeit, amelyeket kiválasztott a negatívról, én is. Felmerült bennem, hogy talán érdekes és fontos lenne megmutatni egy másik módját is annak, hogyan lehet képeket kiállítani. Ez azt jelenti, hogy nem filccel, hanem festékkel jelöltem őket, és olyan dolgokat emeltem így ki, amelyek esetleg csak később, a nagyítás során bontakoznak ki a képből. De mindez azzal a gesztussal kezdődött, amit a fotográfusok tesznek, amikor kiválasztják a képeket a kontaktmásolatról.

– Fontosnak tartja ily módon kiemelni a fénykép üzenetét, mint a nagyítással? Vagy csak ez az egyszerű módja annak, hogy megmutassa, miként válogatja a képeit?

– Tudja, forgattam egy filmet, aminek a Contacts („Kontaktok”) címet adtam. Ebben a filmben a fényképet megmutattam úgymond „előtte és utána”. A kép néha életlen, elmosódott lesz, vagy egyszerűen rosszul sikerül. Így azt gondoltam, jó ötlet lenne tudatni azokkal, akik a fényképeket nézegetik, hogy valójában hogyan is néz ki a kép a nagyítás és prezentálás előtt – ami nem feltétlenül jó –, és milyen az a kép, amit mindenki ismer, és talán sikeressé is válik. Azt próbáltam a filmben megmutatni és tudatosítani, hogy egyetlen fotográfus sem hoz létre szükségszerűen minden alkalommal annyira remek felvételeket, amikor lenyomja az exponálógombot. Szerintem fontos, hogy az emberek ismerjék és tudják, hogyan dolgozik a fotográfus. Ez a mű önarcképnek készült, autobiografikus kisfilmnek. A saját munkáimon igyekeztem elmagyarázni, hogy miért tartom az egyik felvételt fényképnek, a másikat pedig nem. Kezdetben nagyon nehéz volt elérni, hogy a TV-ben is bemutassák a filmet, de mostanra már a háború utáni időszak csaknem minden fontos fotográfusáról készült hasonló jellegű film. Nagyon nagy érték lesz a jövő képnézői számára, ha tudhatják, hogyan dolgozott Robert Frank, CartierBresson vagy Koudelka.

– Az Ön neve és munkája számos fotótörténeti műben szerepel, részévé vált a fényképezés történetének. Milyen érzés ez?

– Mit mondjak erre? Eszem, dolgozom, könyveket jelentetek meg, filmezek. Az, hogy a fotográfia történetének része vagyok, nem oldja meg a problémáimat.

Ha könyvet szeretnék kiadni, ahhoz ugyanúgy szerkesztőt és kiadót kell találnom. Ez talán most könnyebben megy, de mégsem olyan, mintha igazán gazdag lennék. Nem lettem tőle milliomos.

Pfisztner Gábor