KÖNYVESPOLC

Sylvia Wolf: Ed Ruscha and Photography

288 oldal 211 duplex és 79 színes képpel, 20,3 x 28 cm.

STEIDL & Partners, ISBN 3-86521-017-1

Ed Ruscha 1937-ben, a nebraskai Omahában született, a Chouinard Art Institute-on 1960-ban szerzett diplomát, és mára a legjelentősebb amerikai múzeumokban és magángyűjteményekben is jelen van, amellett, hogy az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémia is tagjai közé fogadta. E lapszámunk megjelenésével egy időben New Yorkban, a Whitney Múzeumban nyílik kiállítása.

Munkássága és fotográfiai könyvei a hatvanas, hetvenes években jelentős hatást gyakoroltak a konceptuális művészetre, és konkrétan sok művész tevékenységére is, mint az amerikai Lewis Baltz, Dan Graham, Robert Venturi, vagy a (nyugat)német Thomas Struth vagy Andreas Gursky fotográfusok.

Miközben Ed Ruscha fő műveinek a könyveit tartják, az elmúlt negyvenöt évben rengeteg olyan fotót is készített, amelyek mindmáig publikálatlanok és ismeretlenek maradtak.

Az Ed Ruscha and Photography részletesen feltárja a művész életútját a fotográfia iránti elköteleződésétől – fotográfiai könyvein át – a médiumtól való eltávolodásáig, majd a visszatérésig.

Wu Hung / Christopher Phillips: Between Past and Future – New photography and Video from China

232 oldal 115 színes képpel, 22,9 x 27,9 cm.

STEIDL ICP, ISBN 3-86521-036-8

Aki a világot járó, azonos című kiállításról lemaradt, vagy az ott szerzett élményeit fel akarja frissíteni, hatvan kínai művész munkásságába nyerhet betekintést a könyv segítségével.

A kínai nagy fal, amely annak idején olyan tökéletes elszigetelést biztosított, mára olyan lett, mint a félig áteresztő hártya. A kínaiak elözönlik a világot, mondjuk éppen Magyarországot is, de Kína mindeközben rejtve marad. Kezdjük mindjárt az arcnál: ha egy európai határőrnek száz kínait fénykép alapján kellene azonosítania, mekkora lenne a hibaszázalék? Másként, mint a japán kultúrára, de erre is áll, hogy nézzük, de nem látjuk. Nem is volna ez több egyszerű veszteségnél, ha a kínaiak nem annyian volnának, mint amennyien vannak – de így jó okunk lenne minél többet megtudni róluk. A „modern” sok esetben a hitehagyottnak, vagy a disszidensnek a szinonimája, ha a hagyomány felől közelítünk. Emiatt persze főleg a kínaiak feje fájhat, megtalálni a fejlődésnek azt az útját, amiért cserébe nem kell az (európai, fentebb említett határőr számára oly nehezen azonosítható) arcukat adniuk.

Az albumban bemutatott művészek és így a közölt képek is sokfélék. Kiválóan értelmezhetők a mi fogalomrendszerünk szerint, de hogy erre az értelmezésre hányast kapnánk egy kínai egyetem bölcsészkarán, abba nem biztos, hogy érdemes belegondolni…

Liu Zheng: The Chinese

176 oldal 120 triton (fekete-fehér) képpel, 25,4 x 25,4 cm.

STEIDL ICP, ISBN 3-86521-037-6

Az előző kötetben néhány képpel szereplő, 1969-es születésű Liu Zheng egy kínai bányászvárosban nőtt fel, a pekingi műegyetemen optikát tanult, majd – 1991 és 1997 között – egy napilap hivatásos fotóriportereként dolgozott. A Velencei Biennálétól Arles-on át az ICP-ig láthatóak voltak a képei, ezeknek egy része, elsősorban A kínaiak sorozatból, August Sandert és Diane Arbust is eszünkbe juttatja. Ez az összehasonlítás egyben arra is jó, hogy az előző albumnál írt általánosságokat egy kicsit konkrétabbá tegyem. Megnézek egy Sander-képet a húszas évek végéről három berlini iskolás fiúról vagy egy kölni zsidó kereskedőről, drezdai fiatal lányról és így tovább. Nézem az arcokat, és – bár a felvételkor sem Sander, sem a modellek nem tudták –a tanulmányaimból tudom a sorsukat: a gyerekeknek mondjuk Sztálingrád, a zsidó kereskedőnek a kristályéjszaka és egy koncentrációs tábor, a fiatal lánynak bomba vagy tűzhalál. Sander képei e nélkül a tudás nélkül is érdekesek, de ez a tudás igazi mélységet ad a képekhez, és ezt a mélységet valószínűleg sohasem fogom Liu Zheng képeinél átélni, nem azért, mert ő rossz fotós, hanem azért, mert én arról a világról reménytelenül kevés ismerettel rendelkezem, sőt, a kínai arc rezdülését sem érzem. Marad tehát a felszín, ami Liu Zheng esetében korántsem kevés, hiszen vizuálisan gazdag, rendkívül informatív és érdekes, és talán arra sem utolsó, hogy az ember érdeklődését arra a világra irányítsa.

Alec Soth: Sleeping by the Mississippi

120 oldal 46 színes képpel, 28,5 x 27,5 cm.

STEIDL, ISBN 3-86521-007-4

Alec Shot 1969-ben Minneapolisban született, azóta is ott él, fotografál és tanít a College of Art and Design-ban. A kötetben bemutatott munkáit kritikusai Walker Evanshez és Robert Frank The Americans albumához hasonlítják, de én se formai, se szellemi hasonlóságot nem találok. Nem mintha ezek a képek nem lennének jók, sőt némelyik kifejezetten tetszik. Az sem perdöntő, bár elég nagy különbség, hogy az ő képei színesek. Az amerikaiak nekem megbonthatatlan gránittömb, amire az esetlegesség árnyéka sem vetül, Alec Soth pedig akkor is elelkalandozik a szépség, a látványosság, a poén felé, amikor ezzel képsora szociológiai értékeit gyengíti, és abban sem vagyok biztos, hogy mindenütt a leglényegesebb momentumot találta-e meg. Persze tudom, én ebben a dologban nem lehetek tárgyilagos, mert nekem Robert Frank és Az Amerikaiak annyira kedvencem, hogy annál majdnem minden csak rosszabb lehet. De ha a Sleeping by the Mississippi-t máshonnan közelítem, és nem méricskélem máshoz, akkor felhőtlenül tudom szeretni, és különösen szeretném Alec Soth képeit méteres printeken, kiállításon nézni. Nincsen is értelme az összehasonlítgatásnak, ez már más kor, pár hónapja Helmut Newton és három napja Cartier-Bresson nélkül, másfajta fotográfia, más hangsúlyokkal, más idézőjelekkel, más felelősségtudattal.

Mona Kuhn: Photographs

108 oldal 33 triton (fekete-fehér) és 20 színes képpel, 26,5 x 28,5 cm.

STEIDL, ISBN 3-86521-008-2

Mona Kuhn harmincöt éves, Brazíliában született, de életét San Francisco és Hamburg között osztja meg. Képei pusztán fotográfiai értelemben is gyönyörűek, a kompozíció és a tónusok, színek tökéletessége mellett az élesség-életlenség hallatlanul fotószerű, tudatos kezelése miatt. De értékeinek ez csak a kisebbik része. Fontosabb ennél, hogy a fényképezéshez olyan varázslatosan tiszta atmoszférát varázsol, ahol az arcok, a pillantások, a mozdulatok és a meztelenség egy soha nem látott vonzó világot teremtenek. Képeket nézve gyakran képzelem el a fotóst az expozíció helyszínén, Arbust, amint a nappalijukban üldögélő nudista párral beszélget a felvétel előtt és után, Korniss Pétert, ahogy késő este kihátrál a tiszaeszlári vendégmunkás és felesége hálószobájából, hogy a konyhájukban pihenjen pár órát, mielőtt a hajnali vonattal visszaindul Pestre, és Mona Kuhnt is, hiszen modelljei nyugalmát, a pillanat rezzenéstelenségét látva szinte lehetetlen, hogy ő ott turbulens elemként, idegenként, mondjuk fotósként jelen volt.

Arrivals & Departures – The Airport Pictures of Garry Winogrand

112 oldal 107 duplex (fekete-fehér) képpel, 28 x 26 cm.

STEIDL, ISBN 3-88243-860-6

Az 1984-ben, ötvenhat éves korában meghalt Winogrand festőművésznek tanult, de mint annyi sorstársát, őt is rabul ejtette a fényképezés egy ártatlannak indult sötétkamrai látogatás alkalmával. Fotóriportok és reklámfotók sora után a hatvanas években alakult ki sajátos világa, amelynek nem egy reprezentáns képe minden valamirevaló fotótörténeti könyvben megtalálható.

Winogrand mindig, mindenhol és mindent fényképezett, például huszonöt éven át repülőtereket és repülőtereken is, mint arról filmtekercsek kontaktjainak százai, vagy éppen ennek az albumnak a felvételei tanúskodnak. Mondhatnánk persze, hogy ennyi erővel akármiről is lehetne albumot csinálni; egyrészt valóban mindenről lehet, és csinálnak is, másrészt azért egy repülőtér igen érdekes hely, épp-úgy, mint nálunk, Európában egy kicsi, vidéki vasútállomás is, ahol sok ember és sok emberi érzelem koncentrálódik, és ezenfelül mindenki hoz magával pár porszemet és levegőmolekulát onnan, ahonnan érkezett. A repülőtér, mint egy állomás is, az ígéret és a csalódás, a kezdet és az elmúlás, szeretet és bánat – maga a Világ tehát, annál is sokkal gazdagabb, mint amit ebből Winogrand könyvében hazavihetünk, hiszen az album lapjainak a száma véges, a repterek, a járatok, az utasok száma pedig végtelen.

Tímár Péter