KÉPZŐMŰVÉSZETI TECHNIKAKÉNT KEZELEM A FOTÓT

„A Fotóművészet időnként olyan alkotókat is bemutat, akik nem fotósként, fényképészként határozzák meg magukat, ha a tevékenységükről esik szó. Az 1999-ben Kossuth-díjat kapott Baranyay András ebben az értelemben rokonítható a festőként vagy grafikusként számon tartott Bak Imrével, Váli Dezsővel, Pásztor Gáborral, ugyanakkor különbözik is tőlük, hiszen azon túl, hogy fotózik és grafikáihoz, kőrajzaihoz, vegyes technikájú műveihez is gyakran használ föl ezüst alapú „nyersanyagot”, a fotografálás sokáig a kenyérkereső munkáiban is fontos szerepet kapott. Emellett tagja volt az Első Alkotócsoportnak, bemutatkozott a Mai Manóban, és szorosan kötődik az Esztergomi Fotóbiennáléhoz is.

– Olyan érzésem van, hogy Ön polgári családban nőtt fel.

– Igen, budapesti polgári családban. A papám anyakönyvvezető volt a XII. kerületi elöljáróságon. 1948-ban kirúgták, utána munkásként dolgozott mindenféle rémséges helyen. Az apai nagyapámat eredetileg Bartalitsnak hívták, a felmenőim az 1700-as évek vége felé Szerbiából jöttek át Magyarországra. Az egyik ősöm, Bartalits Mihály szerepel a lexikonokban, ő faragta a pécsi székesegyház apostol- szobrait; egy másik, Bartalits Emilián a budai Rácvárosban lakott, és kőnyomdász volt. A családi hagyomány szerint 1848-ban ő nyomtatta a Tizenkét pontot. Később ponyvaregényeket adott ki, a Magyar Ponyva Pitaval című könyvben hetvenhétszer szerepel a neve. Én nagyon szeretem a litográfiát…

– Emiatt a rokona miatt?

– Nem, én akkoriban, amikor a kőrajz érdekelni kezdett, még nemigen tudtam erről az ősömről. Ha már a rokonságnál tartunk, hadd mondjam el, hogy a Bartalitsról Baranyayra magyarosított nagypapám felesége a Felvidékről jött, tót akcentussal beszélt. Az anyai nagyanyám viszont erdélyi szász volt, a nagyapám pedig Mádéfalvából származott, ők lófők voltak, székely nemesek, a mamám mindig dicsekedve mutogatta az ismerősöknek a kutyabőrt, amin 1710-es dátum és Lipót császár aláírása látható. Jóval később olvastam Orbán Balázs A Székelyföld leírása című könyvében, hogy 1710-ben Mádéfalva teljes lakossága örök hűséget esküdött Lipót császárnak. Mondtam is a mamámnak, hogy ne haragudj, de aki akkoriban, a Rákóczi szabadságharc idején nemesi címet kapott, labanc kellett, hogy legyen. Nagyon kiborult tőle…

– Ilyen ősökkel a negyvenes évek végén nemigen volt érdemes dicsekedni.

– A papámat nem ezek miatt rúgták ki, hanem azért, mert 1948-ban, a Mindszenty-per alatt az elöljáróság osztályvezetőihez eljutott egy körözvény, amiben az állt, hogy az aláírók követelik, hogy Mindszenty Józsefet végezzék ki. A hivatali szolga apámhoz is bekopogott, itt tessék aláírni. De a papám, aki különben református volt, nem volt hajlandó aláírni. Berohant hozzá a polgármester, hogy ne csinálja ezt, meglátja, ki fogják rúgni, de a papám azt mondta, akkor sem írja alá. Másnap kirúgták.

– Ön kitől örökölhette a rajztehetségét?

– Bizonyára a mamámtól, aki az akkori Iparrajz Iskolában tanult, és akvarelleket festett, elég ügyesen. Nagyon támogatta a továbbtanulási szándékomat (kisgyerek koromtól érdekelt a rajzolás és festés), ellentétben apámmal, aki közigazdasági jogászként nem sok fantáziát látott abban, hogy képzőművésznek készülök. Azért is irtózott a festő pályától, mert volt egy festő rokonunk, aki dilis volt.

– A kettő között egyenlőségjel van?

– Ennél tragikusabb a dolog: az első világháborúban ezt a rokonomat (aki eredetileg építészmérnök volt) bízták meg egy híd aláaknázásával, persze nem értett hozzá, és rosszkor robbant az akna, a katonák meghaltak. Megvádolták, a végén ugyan fölmentették, de bedilizett ettől az egésztől. Később Párizsban, Rómában, Münchenben tanult mindenféle festőakadémián; festőnek abszolút precíz volt, de amúgy…

A négy elemi után fölvételiztem a ciszterci gimnáziumba, föl is vettek, de egy napig sem jártam oda, mert addigra államosították az egyházi iskolákat. Nyolcosztályos általános iskolában tanultam tovább. Akkoriban az iskola döntötte el, hogy a végzett diák hová fog kerülni. Nekem valami műszaki szakgimnáziumba kellett mennem, a felvételin semmilyen kérdésre nem tudtam válaszolni, föl is vettek. Közben sutyiban a Képzőművészeti Gimnáziumban is fölvételiztem, sikeresen. Jóval később, 1985-ben visszakerültem oda rajzot tanítani, onnan jöttem át tanítani a Főiskolára, ahol a Kisképző után annak idején magam is tanultam.

– A Kisképzőben kik voltak az évfolyamtársai? Kikkel járt együtt?

– Például Gyulai Líviusszal, Pál Mihály szobrásszal, Szabó Bélával, aki most az iskola igazgatóhelyettese.

– A fotó szakosokkal nem került kapcsolatba?

– Nem nagyon. Pedig már fényképezgettem, kimentem az öcsémmel Zsámbékra, gyalog, ahol az apám gépével fotóztunk. Vettem hívót, a fürdőszobában hívtam elő a filmet. (Apám is fényképezett, szegény, mire az állatkertben mindent beállított, és exponált, a víziló elsétált, csak a farka látszott a képen.)

Egy kicsit később, a Főiskolán kezdtem el igazán fényképezni. Ugyebár én festő szakon végeztem, és az osztályban egyedüliként nem jártam a fakultatív tanár szakra. Volt két tanár rokonunk, akiket nem nagyon szerettem, ezért nem akartam tanítani. Már az államvizsgára készültem, amikor egy osztálytársnőm megkérdezte, hogy miből fogok élni. Én is szocreál képeket fogok festeni megrendelésre? Akkor esett le a húszfilléres: tényleg, miből fogok élni? Azt mondta ez a lány, hogy menjek el restaurátornak, az elég jó szakma, mondtam, jó. Beadtam egy kérvényt, hogy szeretném elvégezni a hároméves restaurátori szakot. Mivel a restaurálás munkafázisait folyamatosan dokumentálni kell, a fényképezést is alaposan meg kellett tanulni.

– Egyébként a Főiskolára elsőre fölvették?

– Nem. 56 tavaszán, amikor először felvételiztem, megmutattam a dolgaimat Bernáth Aurélnak, akit akkor még imádtam, és azt mondta, jó, föl vagyok véve. De a rajzolási feladat mellett volt egy beszélgetés is, amit Bíró Károly főtitkár – Rákosi Mátyás féltestvére, 56 után ő lett a Szépművészeti Múzeum igazgatóhelyettese – folytatott a felvételizőkkel, négyszemközt. Lényegében káderezés volt; nem kérdezett rá, hogy kommunista vagyok-e, de a beszélgetésekre nagyjából ebből a célból lehetett szükség. Milyen irodalmat olvasok? Mondtam hogy Pourtale`s Berlioz életrajzát. Rám támadt, hogy miért nem inkább Móricz Zsigmondot? Nem nagyon szeretem Móriczot, ezzel el is volt döntve a sorsom.

– Mivel telt a következő felvételiig tartó egy év?

– Az Egyesült Gyógyszergyár kőbányai üzemében dolgoztam gépkezelőként, hu-szonnégy órás műszakban, a forradalom után pedig raktáros voltam. 57 tavaszán újra felvételiztem, akkor már csak rajzolni kellett, föl is vettek. Az első három évben még nem szakosodtunk, rajzoltunk, festettünk, rézkarcoltunk, mintáztunk, mindennel foglalkoztunk. Csak a negyedik évben kerültem Bernáthhoz, a festő szakra.

– Az imént azt mondta, hogy „akkor még” imádta őt. Vagyis később már nem szerette annyira?

– A munkáiról most nem akarok beszélni. Hanem rettenetesen konzervatív volt. Az egész élete tele van ellentmondásokkal: autodidakta volt, nem a főiskolán, hanem valamelyik nagybányai festőnél tanult, később mégis ő lett a festő tanszék vezetője. Bécsben vagy Berlinben avantgárd, absztrakt képeket festett, amiket utána eltüntetett, hogy ne lássa senki. A Keresztút című sorozatát vissza akarta vásárolni a Fővárosi Képtártól, hogy a kályhába bedobhassa. Ha az órán azt mondta, hogy „Tudják, kire gondolok, arra a festőre, akinek ki sem ejtem a számon a nevét”, tudtuk, hogy Picassóra gondol. Rettenetesen konzervatív lett, én viszont igyekeztem tájékozódni, figyelgetni mindenfelé, már amennyire lehetett.

– Hogyan juthattak akkoriban információkhoz?

– Eleinte semmiről nem tudtunk. De a hatvanas évektől az Idegennyelvű Könyvesboltban már meg lehetett rendelni albumokat. Ilyen albumban láttam Rivers Holland mesterek és szivarok című képét is, ami két részből állt, fölül Rembrandt A posztós céh elöljárói című festménye látszott, alul pedig szivarok voltak. Jó barátom, Lakner László – gyerekkorunkban két házzal arrébb laktak tőlünk – nem szerette Rembrandtot, emiatt mindig vitatkoztunk, de egyszer csak elkezdett Rembrandt-stílusban festeni, cigarettázó önarcképet meg hasonlókat, emiatt a Rivers-kép miatt. Egyszer bementem egy trafikba, az asztalon láttam egy fadobozt, az volt ráírva, hogy Old Masters. Ez meg micsoda? Remek holland szivar, mondta a trafikos, próbáljon ki egyet! Kinyitom a dobozt, és a fedél belsején ott látom a Rembrandt-képet, alatta ott voltak a szivarok – aha, szóval Rivers is ezt a szivart szívta. Mint ahogy Andy Warhol biztosan Campbell’s paradicsomlevest evett, és Coca Colát ivott rá. Megértettem a pop-artot.

– Mi történt a restaurátori képzés után?

– Az, hogy tizenöt éven át, 65-től 80-ig restaurátorként dolgoztam. Minden évben fél évet dolgoztam, mindig vidéken, kéthetente jöttünk haza pihenni, de sokszor hétvégére is ott maradtunk, elég fárasztó volt. Viszont tisztességesen kerestünk, és a másik fél év abszolút szabad volt, amikor a saját munkáimmal foglalkozhattam.

– Arra a fél évre is kapott fizetést?

– Nem, mi nem voltunk állásban, hanem szerződéssel dolgoztunk az Országos Műemlékfelügyelőségnek. A teljesítményünk után kaptuk a pénzt, plusz útiköltség, lakásbérlet, anyagköltség, és amit megkerestem, elég volt egész évre. Adóztunk. Szabad szellemi foglalkozásúak voltunk. Ebből mindenféle bajunk volt a rendőrséggel, Laknert bent is tartották egy éjszakára a fogdában, mert a személyi igazolványában nem volt beírva munkahely, reggel telefonáltak a Képzőművészeti Alaptól, és akkor kiengedték. Nekem is gyakran volt bajom, amikor vidéken igazoltattak.

– A melós fél évek alatt foglalkozhatott-e a saját műveivel?

– Nem. Nagyon fárasztó volt a munka. Mindig nyár közepén kezdtünk dolgozni, és januárban, februárban fejeztük be. Nyáron, amikor elkezdtük restaurálni egy díszterem mennyezetét vagy egy templom kupoláját, ötszázas reflektorokkal világítottunk, ott ugye semmilyen szellőzés nem volt, nem is voltak ablakok, megpukkadtunk a rettenetes hőségben. Mire lassanként leértünk a földszintre, már december vagy január volt, és majd’ megfagytunk. Mégis szerettem, mindenfelé mászkáltunk az országban, és inkább ezzel foglalkoztam, mint hogy szocreál képeket fessek és próbáljak eladni. De kiderült, hogy a nyak-csigolyáim elkoptak, és tizenöt évi restaurátori munka után bedolgoztam a Képzőművészeti Alap Kiadónak fotózni, reprózni. 85-ben kezdtem tanítani a Képzőművészeti Gimnáziumban. Tulajdonképpen kényszerből vállaltam a tanítást, amikor hívtak. De most, a Főiskolán már örülök annak, hogy fiatalokkal tudok foglalkozni. Az viszont nem tetszik, hogy ma már nem hivatásból járnak ide a hallgatók, hanem el akarják tölteni valamivel az idejüket. És főleg mindenáron pénzt akarnak keresni.

– Hogyan került az IPARTERV csoportba?

– A jó barátaim hozták létre, voltak, akiket a Főiskoláról ismertem, Bak Imre, Nádler, Lakner is ide járt, de például Szentjóby Tamás akkor még költőként működött. Modernnek tartottuk magunkat, de nem állíthattunk ki sehol. Sinkovics Péter művészettörténésznek – aki most az Új Művészet szerkesztője – volt valami kapcsolata az IPARTERV vállalattal, így kaptuk meg a színháztermet kiállítóhelynek, csak a székeket kellett kihordani. Két tárlatot rendeztünk ott, de közben más helyeken is kiállítottunk. Sokan foglalkoztunk fényképpel. Major János, aki grafikát tanult a Főiskolán, a temetői fotóit állította ki. Az egyiken azt lehetett olvasni, hogy „Itt nyugszik Kubista Lajos, Kubista Lajosné és kislányuk, Kubista Mária”. Ezt egy zsűritag leszedette: nem tűri, hogy csúfolják a kubistákat. Majornak, aki büszke a zsidóságára, olyan képe is volt, amin látszik egy sírkő, mit tudom én, „Schwarzenstein Izidor”, mögötte ott van egy másik, amiből csak annyit lehet látni, hogy „Adolf”.

– Mi vetett véget az IPARTERV-beli kiállításoknak?

– Megtiltotta az igazgató, hogy ott maradjunk, de ez nem azt jelenti, hogy politikai okból tiltották be. Én ennek szemtanúja voltam: az utolsó megnyitónk előtt Konkoly Gyula behozott egy Jéggyárban vett jéghasábot. Otthon beszórta egy fehér porral, ami ha vízzel keveredik, vörösre festi a vizet. Ezt az egészet gézzel vastagon betekerve hozta be, és egy padlóra terített, nagy nejlonfóliára tette. Olvadáskor olyannak kellett volna látszania, mint egy testrésztől átvérzett kötésnek, de szegény annyira bebugyolálta, hogy a jég nem kezdett el olvadni a megnyitóra. Ez péntek délután történt. Mivel szombat-vasárnap az épület zárva volt, a kiállítás hétfő délelőtt nyitott ki újra, az IPARTERV-es dolgozók is akkor jöttek megnézni. Akkorra a jéghasáb annyira elolvadt, hogy teljesen átvérzett a gézkötés, és ez a vörös lé szétfolyt a padlón, mert a fólia egy helyen lyukas volt. Rémes volt, mindenki föl volt háborodva, mi ez a förtelem. Major Jancsival ketten voltunk teremőrök, ültünk és hallgattunk. Lakner kiállított egy megfestett kötelet, mellette egy valódi kötél, a dolgozók ezen is fölháborodtak. Hol egy vendégkönyv?! Vendégkönyv nem volt, valaki elszaladt, és hozott egy füzetet, abba irkáltak, „Erre a kötélre akasszátok fel magatokat!” meg „Azt a gézt inkább Vietnamba kellett volna elküldeni!” Mintha a Rákosi-rendszerben lettünk volna, pedig 69 volt. A gondnoknő két fűtővel kidobatta a gézbe kötött jeget a szemétbe, látszott, hogy a helyén tényleg átázott a padló, fölrohant az igazgatóhoz, aztán visszajött, hogy az igazgató azt üzeni, azonnal szedjünk le minden képet, és tűnjünk el. De mindennek nem volt politikai oka.

– Nehezteltek magukban Konkolyra?

– Dehogy. Ő akkor koncept art műveket állított ki. Pár hónappal később együtt utaztunk külföldre, a feleségével eleve úgy mentek ki, hogy disszidálnak, kint is maradtak Franciaországban. Nekem kellett később a rendőrségen és a bíróságon az érdekükben tanúskodni.

– Ön nem akart kint maradni?

– Komolyan foglalkoztatott, hogy kiköltözöm Prágába. Én ott voltam először külföldön, Altorjay Sándor barátommal mentünk, 1960-ban, még nem útlevéllel, hanem a személyibe tettek egy cédulát, és meghívólevél is kellett. Prága fantasztikus volt és gyönyörű, rettentően beleszerelmesedtem a városba, az országba, a cseh kultúrába. Egyetlen bajom volt, hogy a rengeteg mássalhangzóból álló szavaikat biztosan nem tudtam volna megtanulni.

– Függetlenebbnek érezte őket, mint a magyarokat?

– Függetlenebbnek, szabadabbnak, és az emberek is nagyon kedvesek voltak. A kommunista rendszer minden országban másmilyen volt, nálunk kirúghattak valakit az állásából, ha absztrakt képet festett, ugyanakkor Lengyelországban absztrakt múzeum nyílt.

– Csehszlovákia nem csak 68 augusztusig volt kedves? Utána sok minden megkeseredett náluk.

– Ez igaz, és erről nekem is rossz emlékeim vannak. A rendszer legvégén, 89-ben volt egy kiállításom Fehérváron, amit Kovács Péter, a Magyar Képzőművészek Szövetsége elnökének javaslatára kivittünk Prágába. Akkor még létezett a szövetségek közötti kapcsolat, a csehektől repülőjegyet kaptunk, szállodában helyeztek el, költőpénzt kaptunk, tolmácsunk volt. De a légkör már érezhetően feszült volt. Meghívtak egy étterem különtermébe ebédre, ott ült egy ismeretlen nő. Beszélgettünk mindenféléről, többek között a szövetségük főtitkára megkérdezte Kovács Pétert, hogy nálunk milyen a helyzet a szövetségben politikailag. Az ismeretlen nő felugrott, becsukta az összes ablakot, az ajtót, mondtuk, ne csukja be az ablakokat, augusztus van, hadd jöjjön be levegő. Nem, nem, ül arrébb egy idősebb úr, nehogy huzatot kapjon. És amikor Kovács Péter befejezte, amit el akart mondani, a nő ismét felállt, és kinyitotta az ablakokat. A kiállításmegnyitón talán tízen voltunk, mert a meghívókat úgy küldték ki, hogy másnapra érkezzenek meg. Először a tolmács is óvatosan beszélt velünk, de később, amikor látta rajtunk, hogy nem vagyunk „olyanok”, akkor nagyon összebarátkoztunk. Mindez augusztusban történt, és októberben két nap alatt minden teljesen megváltozott. Ott szerencsésebben ment végbe a rendszerváltozás, mint nálunk.

– Sokszor járt Prágában?

– Tizennégyszer vagy tizenötször. Kétszer volt kiállításom, Franciaországban is több alkalommal állítottam ki. 96-ban Rodezban emlékévet szenteltek Antonin Artaud tiszteletére, aki ott halt meg, kiállították a rajzait, a filmjeit vetítették, bemutatták a drámáit. Rendeztek az emlékére egy éjszakai fotókiállítást az egyik parkban, amit lámpákkal világítottak meg. Óriási tömeg vett rajta részt, az egész megye ott volt, közben zivatar jött, dörgött az ég, nagyon jó hangulata volt. Sajnos Magyarországon elképzelhetetlen lenne hasonló rendezvény, a kultúra kevés embert mozgat meg.

– De azt nem sajnálja, hogy a hatvanas-hetvenes éveket idehaza élte át.

– Nem, mégpedig amiatt, hogy az ember, a művész forradalmár lehetett.

– Mi váltotta ki Önből a fényképezés iránti érdeklődést?

– Konkrét oka szerintem nem volt, csak annyi, hogy a hatvanas évek modern képzőművészetében megnőtt a fotó szerepe, és idővel nagyon népszerű, divatos ággá vált. A hetvenes évek elején indult Esztergomi Fotóbiennálén kezdettől fogva rengeteg képzőművész szerepelt, a résztvevők legalább fele festő vagy grafikus volt, Birkás, Maurer Dóra stb.

A fotó abszolút passzolt a hatvanas évekbeli új stílusokhoz, például a koncept arthoz. De ne feledjük el, hogy a fényképezés kezdettől fogva óriási hatást gyakorolt a képzőművészetre. Pár éve a Mai Manóban Manet fotóit lehetett látni. Lehet mondani, maga az impresszionizmus is fotószerű benyomásokat, látásmódot villant föl. A futuristák is gyakran használtak fényképeket, a hiperrealisták pedig fénykép alapján festettek, mint ahogyan Munkácsy is modellekről készült fotó segítségével alkotta meg a Siralomház figuráját.

Van egy albumom, amibe festők kerültek be, akik fotóztak, vagy olyan festmények, amik fénykép alapján készültek. Ebből az albumból kirepróztam Jane Morris portréját, amire nagyításkor rámásoltam a saját arcképemet. Csináltunk erről egy filmet is, átlátszó fóliára vetítettük a portrét, én beültem a fólia mögé és mozogtam, ezt vettük filmre a Balázs Béla Stúdióban.

Nagyon vonzódom a vegyes technikákhoz (ezt a művészettörténészek nem nagyon szokták kedvelni), szeretek egy-egy munkában többféle dolgot összehozni. Belerajzolok, belefestek a fotókba. Képzőművészeti technikaként kezelem a fotót.

– Elmondaná, milyen technikát alkalmazott a Kezek című sorozatánál?

– Először is, a Képzőművészeti Gimnáziumból megmentettem azokat a különböző formájú, tartású törött gipszkezeket, amiket ki akartak dobni. Lefotóztam őket, néhányat egymásra is exponáltam. Ezekről a fekete-fehér képekről nagyon finom tónusú fénymásolatokat csináltattam, színes másológéppel, hogy még lágyabb képet kapjak; ezeket különböző vegyszerekkel át lehet nyomni litográf kőre, amit tovább lehet rajzolni, karcolni, festeni. Ezt az eljárást mások is használják. De magam is sok mindennel kísérleteztem, például a színezéssel vagy a különböző papírok használatával.

– Nagyon szereti a kezeket, ugye?

– Nagyon. Én az önarcképpel úgy vagyok, hogy nem tudhatom, hogyan nézek ki, hiszen ha belenézek egy tükörbe, nem úgy látom az arcomat, mint mások, hanem pontosan fordítva. A kezemet viszont olyannak látom, amilyennek mások is; talán ez az egyetlen testrészem, amit ugyanolyan jól láthatok. És a kéz legalább annyira képes jellemezni, mint az arc. Emiatt a két dolog miatt foglalkoztam olyan sokat a kezekkel.

– Előfordulhatott volna az, hogy a fotó kedvéért elhagyja a képzőművészetet?

– Nem, én mindig együtt, egymás mellett, egymással párhuzamosan használtam a különböző ágakat, most litográfiát csinálok, most fotót, máskor meg pasztellképet.

– A kabinetportréi viszont nem vegyes technikájúak, hanem fotók.

– Igen. Azokban a portrékban az jelentette a poént, hogy háttal ülő emberekről készültek, akiknek az arcát nem lehet látni.

– Az önarcképein sem látható az arca…

– Talán amiatt, hogy nem tudom megmondani, milyen vagyok. Ilyen is, de olyan is. Nagyon szeretem Kierkegaard-t, aki szembeszállt a XIX. század mindentudó filozófiájával, kicsit az én fotóim is ilyenek, nem lehet rajtuk ráismerni semmire. Volt egy csíkos inges önarcképem – szeretem a csíkos ingeket –, és a csíkokba beleírtam, hogy vagy, vagy, vagy. Ez az Önarckép Kierkegaard szellemében, amiért 1980-ban megkaptam a II. Esztergomi Fotóbiennálé fődíját.

– Ma is fontosak még Önnek a Fotóbiennálék?

– Igen, csak sajnos minden elmúlik egyszer. Maga az avantgárd is, ami rettentő fontos volt akkoriban, elmúlt. Vagy a pezsgő kulturális élet: vidéken sok olyan kiállítást meg lehetett tartani, amit Pesten nem engedélyeztek. Székesfehérváron mindig szombaton nyíltak a kiállítások, reggel a Déli pályaudvaron legalább ötven haverommal találkoztam, együtt mentünk le, mert mindegyik tárlatot óriási jelentőségűnek éreztük, amiket, mondom, Pesten nem lehetett volna látni. Az Esztergomi Fotóbiennálék ugyanilyen fontosak voltak. Az első időkben háromnapos szimpóziumokat tartottak, azokat sem lehetett volna Pesten megrendezni. Aztán minden kezdett kifáradni. A fotó mint modern képzőművészeti technika szerepe elmúlt, lassanként Pesten is mindent ki lehetett állítani, és ma senki nem megy le vidékre azért, hogy megnézzen egy kiállítást. Benne vagyok a Fotóbiennálé zsűrijében, látom, hogy Balla András mennyire igyekszik életben tartani, de a legutóbbi pályázatra beérkezett képek között sok volt a gyenge minőségű.

De ez nem esztergomi sajátosság: a Makói Grafikai Művésztelepen sok éven keresztül eljárhattunk a helyi nyomdába, ahol ofszetlemezekről nyomtathattunk grafikákat. Akkor ezeket a nyomatokat az összes nemzetközi grafikai biennálén örömmel fogadták, „hú, milyen modern!” Mára kiment a divatból, kihalt, azt mondják, ez nem grafika, csak nyomtatvány.

– Mit lehet csinálni? Váltani kell?

– Vagy csinálni tovább, és tudomásul venni, hogy amit művelek, nem divatos.

– A Kossuth-díja nem ezt igazolja.

– Az az igazság, hogy nagyon meglepődtem a díjon, nem számítottam rá, mert soha nem vágytam sikerekre. Soha nem akartam győzni, a sportversenyeket is emiatt nem szeretem. A nagypapám testvére a Budai Torna Egylet elnöke volt, mindenfélét sportolt, kajakozott, futott, mit tudom én, de a versenyeket kimondottan utálta. Azt mondta nekem gyerekkoromban, sportolj akármit, próbálj ki mindenféle dolgot, de ne azért csináld, hogy győzni akarj.