FILMEZÉS ÉS ANTROPOLÓGIA

Az antropológiai filmkészítés (általában az antropológiai képkészítés) témaköre különösen kedélyborzoló tud lenni szakmán belül és szakmán kívül egyaránt. Az olyan szakmai-etikai kérdések, hogy milyen a jó és milyen a rossz antropológiai film/kép; kinek van joga dönteni a kérdésben és kinek nincs stb., a mai napig megválaszolatlan illetve vitatott dilemmák. Napjainkig kérdéses (bár lehet, hogy csak számomra), hogy művészettel vagy tudománnyal van-e dolgunk, hiszen az antropológiai film meg is felel mindkettőnek, de nem is. Éppen ezért antropológiai filmet készíteni könnyű, de egyben nehéz dolognak is tűnhet. Mivel afrikai terepmunkáim során szerencsém volt némi tapasztalatot szerezni e témakörben, az alább közölt két írás kétféle szemlélettel közelíti meg az antropológiai képkészítést.

A "rádiós"

A dél-etiópiai Negellében egy áprilisi délután gyaloglás közben kapott el a zápor, amint kunyhómtól az egyik falusi hivatalnok háza felé tartottam. Már második napja ígérte, hogy megszerzi a kutatáshoz és a filmezéshez szükséges engedélyt. Útközben megpróbáltam átugrani a felhőszakadáskor keletkező ereken, de néhol semmi esélyem nem volt erre a mutatványra. Később feladtam, és papucsban gázoltam át a kisebb tavakká dagadó pocsolyákon. A víz mindent öszszegyűjt, amit képes megemelni: kisebb háziállatokat – akik közül a szerencsésebbek túlélik az utazást –, használati tárgyakat, szemetet. A filmezési engedély, ahogy számítottam, mára sem készült el. Ez nem az afrikaiak megbízhatatlanságát jelenti, hanem az afrikai idő sajátságos múlását.

Az eső, amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is tűnt. Egy-két órán belül semmi nyoma nem volt a felhőszakadásnak. Elnyelte a föld. Csak sétáltam a kis falu utcáin; amíg az engedély nem volt a kezemben, semmit nem tehettem. Az emberek kedve kifejezetten jobbnak tűnt zápor után; nem kellett ahhoz megszólalniuk, hogy érezzem. Nem volt kedvem visszamenni a kunyhómba, így egy helyi kisbolt felé tartottam, ahol egy-egy üdítő elfogyasztása közben mindig történt valami. Aznap a környéken dolgozó német segélyszervezet egyik munkatársa szolgáltatta az eseményt. Megállt a bolt előtt Land Roverével, kipattant a kocsiból úgy, hogy a motort járni hagyta, és besietett a boltba. Mezítláb volt, alul helyi, szoknyaszerű, szomáli viseletben (kikoj), felül T-shirtben. A boltból kifelé jövet észrevett, odalépett hozzám és üdvözölt. Megkérdezte, mikor kezdem a forgatást, mire elmondtam neki, hogy mi történt a hivatalnoknál. Erre mosolyogva azt tanácsolta, hogy várjak türelemmel – és elhajtott. Már megtanultam: az afrikai idő gyorsan telik, de lassan múlik.

Másnap megint esett. Azt beszéltem meg a hivatalnokkal, hogy ha eláll az eső, akkor találkozunk egy másik hivatalnok háza előtt, és beszélünk vele az ügyemben. Egyszerre érkeztünk a helyszínre. Bent a házban, a kicsi szobában a családon kívül más emberek is tartózkodtak. Elég nagy volt a zsúfoltság. Kedvesen hellyel kínáltak, és rögtön hoztak egy kávét. Hosszas tárgyalás kezdődött oromo nyelven, és biztosítottak arról, hogy másnap meglesz a papír. Hamar másra terelődött a szó, és az országot a napokban feldúló diáklázadásokról beszélgettünk. Este megint csak a kisbolt előtt múlattam az időmet, és megpróbáltam elkapni az alkonyatot; a nappal és a sötétség közti átmenetet, amikor az ember szeme és tudata időt kap arra, hogy hozzászokjon a változáshoz. Ez az Egyenlítő környékén nehéz, tulajdonképpen lehetetlen feladat, mivel a sötétség olyan gyorsan és kegyetlenül törli el a nappali formákat, hogy az embernek eszmélni sincs ideje. Elemlámpám gyenge fényénél botorkáltam kunyhóm felé, és alig zártam le az ágyam körüli szúnyoghálót, máris elnyomott az álom.

Reggel megpróbáltam időben érkezni a Liban District Office bejáratához, ahol velem együtt legalább ötvenen várakoztak. Az ajtóban megjelent a tegnap megismert férfi, és intett, hogy menjek be. A tömeg nem zúgolódott. Akármilyen furcsa: ez nekem jár – a fehéreknek mindenért tízszer annyit kell fizetniük Afrikában, de mindenhová joguk van a feketék előtt bemenni. Ezt a rendszert nem én alkottam, csak használom. Tíz perc múlva, kezemben az engedélylyel, nagy örömmel vonultam ki az épületből, reménykedve abban, hogy hamarosan megkezdhetem a munkámat.

Másnap elindultam a várostól 10-15 km-re lévő borana településhez. Ezen az időszakos szálláson a legelőbőségtől függően hol hosszabb, hol rövidebb ideig tartózkodnak a boranák. Néha a nagycsalád egyik része továbbáll az állatokkal, újabb területeket keresve. A többiek a város körüli földeken maradnak, és szorgumot vagy kukoricát termesztenek.

Az engedélyt elolvasta a boranák helyi főnöke, és ez elég volt ahhoz, hogy zöld utam legyen a filmezéshez. Bár a többiek nem tudtak olvasni, néhányan látták, ahogy vezetőjük végigfutja a papírt. Ez aztán szájról szájra terjedt. HI–8-as kamerával a kezemben nekiálltam a filmkészítésnek.

Az egyik reggel rádió hangja szűrődött felém a távolból. Ez meglepett. A hang irányába közelítettem és hallottam, hogy a rádió gazdája is felém tart, bár a kunyhóktól még nem láttuk egymást. Egyszer csak elém toppant egy középkorú borana férfi, rádióját a kezében szorongatva. Nem köszönt. Én sem. Álltunk egymással szemben, ő a rádiója gombját csavargatva próbált beállítani valamilyen oromo nyelvű adást, az amhara nyelvűeken áttekerve. A szakadt műbőrtokban lévő szerkezetet a füléhez emelte, és unottan, rám sem hederítve nézett bele a nagy afrikai semmibe.

Én azonnal dolgozni kezdtem kamerámmal, ő továbbra is úgy tett, mintha ott sem lennék. Csak a felkelő nap csillant meg a kihúzott antennán. Talán tényleg ott sem voltam a számára, neki csak a rádió volt igazán fontos. Megszűnt a feszültség abban a térben, ami köztem és a kamera másik oldalán állók között volt. Úgy tudtam dolgozni, hogy nyugodt voltam, ami nem minden afrikai terepmunkán adatik meg. Ez az ember nem zavart el, nem viselkedett hamisan, nem hazudott nekem.

Attól kezdve szinte csak a „rádióssal” dolgoztam. Mindenről megkérdeztem: mikor, miért, hogyan, miből vette a rádióját? Elmondta, hogy a városban vásárolta, azért, hogy tudja, mi történik Addisz-Abebában, és hogy minél több ismeretet szerezzen az AIDS-ről. A zenéket is szereti, de főleg az oromo nyelvű beszélgetéseket. Csak ámultam, hogyan épül be a boranák világképébe egy ilyen kicsi, de átvitt értelemben hatalmas gép. Hadd idézzek egy részletet akkori naplómból:

„Hajnalban éppen az állatokat segítettem kiterelni a karámból (mindig csak az egyik kezemmel tudok dolgozni, mert a másikban kamera van), amikor átjött a távolabbi településről egy főnök. Azt mondták: borana. De nem az. Szomáli. Felidegesítette a kamera, később mégis tudtam vele interjút készíteni. Azon tűnődtem, mely gondolat köré építsem a filmet. Nem akarok a globalizációról beszélni. Lerágott csont. Inkább az az érdekes, ahogyan a boranák beengedik kultúrájukba, és a gondolkodásuk részévé teszik a »technikát«. Úgy érzem, csak annyira adnak teret ezeknek a dolgoknak, hogy ne dőljön össze a társadalmuk, ha elveszítik őket. A rádió emblematikus. Mindent elmond erről az egész folyamatról, meg sem kellene szólalnom…”

Módszerek

Néhány évvel ezelőtt, egy-két egyetemi évfolyamtársammal beszélgetve – ők már akkor cipelték magukkal a tanszéki kamerát valamelyik Miskolc környéki településre –, rengetegszer felmerültek a kamerával való bánásmód nehézségei. Tolmáccsal dolgozni amúgy is az antropológusok rémálmai közé tartozik, hát még ha közte és beszélgetőpartnere között egy kamera is megbontja a teret. A gépszem feszültséget kelt, amit nehéz oldani.

Már az első napokban megpróbáltam egy saját magam létrehozta rendszer szerint dolgozni, és az elkészített interjúkhoz megfelelő vágóképeket felvenni. Amellett, hogy visszatérhettem ugyanahhoz a problémához, amivel évekkel ezelőtt a szamburuknál kezdtem foglalkozni (nevezetesen, miként építik be kultúrájukba a modernizációt a nomádok), olyan vizuális antropológiai módszertant kezdtem el kidolgozni ezzel az egy személlyel (később aztán természetesen az egész csoporttal), amilyenre előtte nem gondoltam. A számtalanszor feltett kérdés: vajon megragadható-e a filmmel vagy a fényképpel mindaz, ami a társadalomtudomány eszközeivel lehetetlen? Helyettesítheti-e a „kép” az írást, vagy csak kiegészíti azt? Meddig és milyen módon támaszkodhat egyik a másikra? Ezek a kérdések a kutatásom alatt lettek egyre aggasztóbbak a számomra.

Azt az első pillanattól kezdve észrevettem, hogy a terepmunkám folyamatában fog alakulni maga a film is! Ez fontos dolog. Ahogy a kultúrát egyre jobban megismertem, úgy kezdett a „kép” is egyre tökéletesebb lenni. Persze a film csak itthon, a terepről hazatérve, a vágással és az utómunkával éri el a végső formáját. Az antropológiai film elkészítése azonban már a terepre utazás előtt elkezdődik, akkor, amikor a kutató „felkészül” a kultúrából. Ez sokszor éveket vesz igénybe. A minél tökéletesebb tárgyi ismeret sokat segíthet az antropológusnak abban, hogy a kamerájával kezelni tudja a terepen előforduló helyzeteket. Jó, ha az ember előre ismer egy-egy rítust, cselekménysort, és nem akkor találkozik vele először, amikor belecseppen, és csak a keresőn keresztül tudja követni azt. Jó tudni előre, hogy mi lehet fontos. Nem szerencsés, ha egy antropológiai film felfedező-kutató attitűddel közelit a kultúrához, mert akkor értelemszerűen nem antropológiai lesz, hanem felfedező-kutató. Ez persze sok esetben nagyon nehezen kivitelezhető folyamat.

Érdemes tehát azokat a dolgokat bemutatni a filmmel és a fotográfiákkal, amiket nem tudunk leírni. Az antropológus-filmes David McDougall szerint minden kultúra eltérő módon nyitott a vizuális ábrázolhatóságra. Van, amelyik nyitottabb, s van, amelyik zártabb. Ezért váltak egyes kultúrák többször, mások ritkábban a néprajzi film tárgyává (alanyává). Minden kultúrához meg kell találni az adekvát filmnyelvet. Azonban még egy, a filmezésre egyébként nyitott kultúrában is, figyelnie kell a kutatónak a szereplésre: a kultúrában élők ne tekintsék színházi előadásnak a filmkészítést, amiben ők a színészek, és egy forgatókönyvhöz vagy előre megirt szituációhoz kell alkalmazkodniuk.

Azonban a természetes viselkedés megragadása tulajdonképpen lehetetlen; mindenesetre nagyon nehéz (nyolc afrikai országban forgattam eddig rövidebb-hosszabb ideig, és számtalanszor okozott problémát a kamerának szóló dramaturgia). Ezért a megfigyelő film helyett inkább a résztvevő filmes megközelítést próbálom alkalmazni, amikor nem akarom láthatatlanná tenni magamat és a kamerámat. Azt hiszem, ezzel számos hamis érzet elkerülhető.

Ahogy fentebb említettem, az antropológiai film készítése a terepre vonulás előtt megkezdődik. Ha a kultúrából felkészültünk, érdemes felkészülnünk a terepen alkalmazott technikai eszközökből is. Saját tapasztalatból mondom, itthon kell megismerni a technikát, nem a terepen morfondírozni, hogy melyik gomb mire való. Az egyik terepmunkám alatt a kölcsön kamerát, már a háromnapos kairói tranzit alatt, a hotelszobámban szét kellett, hogy szereljem, mert az élességállító elromlott, és folyamatosan ugrált, kattogott. A következő alkalommal Etiópiában kellett megismételnem a műveletet ugyanezzel a kamerával. Amikor ismét üzemképes volt, észrevettem, hogy egy apró csavar (a kb. 20 darab egyike) valahol kimaradt az összeszereléskor. Persze nem álltam neki megkeresni a helyét. A mai napig a kameratáskám alján lapul.

A technikai „bemelegítőt” tehát itthon érdemes elvégezni, majd a terepre érkezéskor folytatni. Sárkány Mihály néprajzkutató-afrikanista a közép-kenyai kikujuknál végzett terepmunkáját azzal kezdte, hogy összehívta a közösséget, és mindenkinek megmutatta kameráját. Attól kezdve az egész közösség tudta, hogy az az övé, és nem nyúltak hozzá. Én ezt a folyamatot próbáltam továbbfejleszteni oly módon, hogy mindenki kezébe adtam a bekapcsolt kamerát (a trükköt a már említett McDougall házaspártól lestem el, akik egy alkalommal a turkanák kezébe adták a felvevőt). Minden kutatónak ajánlom ezt az elcsépeltnek tűnő, de hasznos fogást.

Valamikor a munkám első napjaiban odaadtam a boranáknak a gépemet. Természetesen bekapcsolva hagytam, és mindenkinek elmagyaráztam (mindig mindenkinek elmagyarázok mindent, nem csak a filmezésnél), hogy mi, hogyan működik. Közben fényképeztem őket. Az egész közösség nagyon izgatott volt. A rádió hangja mindig csak a csoport mögül szólt; „rádiós” barátom nem jött közelebb. Ha lehet, dokumentáljuk a helyiek kamerához való viszonyát, (akár fizikai) pozícióját. Minél többet látják a kamerát, annál jobban elvesztik érdeklődésüket a gép iránt.

Az állomásozó terepfilmezés kezdeti szakaszában érdemes nyugodt munkafolyamatok filmezésébe kezdeni. Szántás, hajfonás, főzés. Ez továbbra is a közösség kamerához való szoktatását szolgálja, de inkább minket tesz biztosabbá a terepmozgásban. Ha olyan téma feldolgozásába kezdünk, amit nem tudunk a gépünkkel uralni, akkor a későbbiekben elbizonytalanodhatunk. A frissen megkezdett terepmunkámon, egy fergeteges kávészertartás alatt, csak ide-oda rángattam a kamerát, és szinte egyetlen értékelhető snittet nem hoztam róla.

Az engedélyek megszerzése állandó problémát jelent, nem csak Etiópiában, hanem általában a harmadik világnak nevezett országokban, azaz minden olyan helyen, ahol az egykori törzsi kultúrák átalakulásuk időszakát élik (lassan 200 éve). Az állandó „kém probléma” miatt bizalmatlansággal találkozhat a kutató-filmes. A katonai és hivatalos objektumok lefilmezése könynyen a terepmunka végét jelentheti.

A rögzített anyag visszajátszása olyan pozitív és negatív reakciókat válthat ki, amit nehéz előre megjósolni. Ezért én mindig egyetlen személynek mutatom meg a felvett anyagot, úgy hogy a többiek ne lássák.

Etiópiában a közösséghez tartozó, de angolul jól beszélő tolmácsom volt az, aki biztosított arról, hogy semmi baj nem lesz, ha megmutatom a felvett anyagot az embereknek. Ha az illető megijed a mozgóképtől, a hangtól, biztos, hogy nem fogom a többieknek megmutatni. Ha viszont nyugodtan és örömmel fogadja a saját képét vagy hangját, akkor bátran összehívom a csoportot egy közös bemutatásra. Korábbi terepmunkáimon, a turkanák között, elég volt a dalokat visszajátszani ahhoz, hogy az asszonyokkal barátságba kerüljek. Véleményem szerint azonban nem kell feltétel nélkül elfogadni azt, hogy minden esetben jó megmutatni a közösségnek a felvett anyagot.

Az antropológiai és filmes naplóról megoszlanak a szakmai vélemények. Érdemes-e szétbontani őket, és ha igen, akkor hogyan? Antropológusa válogatja. Én szinte minden szakmai részt egy füzetbe írok, hogy itthon könnyebb legyen az egybefűződő eseményeket párosítani. Persze az eredmény szempontjából ez nem perdöntő kérdés, hiszen ahány antropológus kamerát vett a kezébe, annyiféle film készült eddig a világon, a világról. Hogy ezek közül melyik a jó és melyik a rossz, arról azt hiszem, egy ideig még vitázni fognak.

Régi Tamás