EURÓPAI KALANDOZÁSOK, 8. RÉSZ

„Én vagyok a filmszem. Én vagyok a gépi szem. Én vagyok a gép, amely úgy mutatja be nektek a világot, ahogyan csak én vagyok képes rögzíteni. Mától kezdve örökre felszabadítom magam az emberi mozdulatlanság uralma alól. Szakadatlanul mozgok. Közeledem a tárgyakhoz, majd eltávolodom tőlük, alájuk kúszom, felkapaszkodom rájuk, egy vonalban haladok a vágtató ló fejével, teljes sebességgel belehajtok a tömegbe, menekülök a rohamozó katonák elől, hátamra vágom magam, együtt emelkedem magasba a repülőgépekkel, együtt zuhanok és szállok a zuhanó és szálló testekkel.”(2)

Dziga Vertov, 1923

Éppen nyolc évtizeddel az után, hogy Kaufmann-Vertov papírra és celluloidra vetette sorait, a Császárvárosban – vagy némi utalással a panzióra, hol időnként álomra hajtom fejem: a Valcervárosban – gemütlich muzsika hallik a fényképezőgépek zárszerkezeteinek kakofonikus zörejei helyett.

Tegyük gyorsan hozzá, ezúttal a valóság mozgó égi mását látjuk: Beate Thalberg filmjét Petzval Józsefről. Walter Reichl képei alá Reinhard Seifert megnyugtatóan elandalító zenét illesztett; a Technisches Museumban a kiállítás-megnyitóra és a filmbemutatóra összesereglett nézőközönség megelégedésére.

Az ORF fiatal filmes csapata nem erőltette túl a huszonegyedik századi bécsi részletek tizenkilencedik századiként történő ábrázolását, következésképp gyakran látjuk a matematika professzort egy erdő szélén otthonába – a Kahlenbergre – vagy az Egyetem felé, a város irányába lovagolni.

A kiállítás („A fény, a város és a fényképezés”) katalógusát lapozgatva némi szomorúsággal állapítom meg: jó helyzetben vannak azok az osztrák-német fotótörténészek, akik Petzval Józseffel kívánnak foglalkozni. Mi, magyarok még Dr. Erményi Lajos alapműnek számító, kortársi beszámolóját is fordításban olvassuk, feltéve, hogy hozzájutunk az éppen száz éve megjelent vékonyka kötethez. Az osztrák kutatónak pedig nem csak a lipcsei kiadás áll rendelkezésére (két lenyomatban:1902, 1903), hanem kedvére válogathat a Petzval működéséhez kapcsolódó antik vagy modern, német nyelvű szakirodalomban. A történeti hűség kedvéért azért ide kívánkozik egy megjegyzés. Eva Dahlman és Anna Tellgren – akik az Európai Fotótörténeti Társaság szeptemberi, stockholmi konferenciájának háziasszonyai – néhány évvel ezelőtt éppen Bécsben panaszolták el, hogy kizárólag az angol nyelven publikált szakmunkák tartalmának ismeretét kérhetik számon tanítványaiktól…

Anna Auer, Monika Faber, Manuela Fellner, Hannelore Huber folyamatosan sokasodó publikációi viszont azt jelzik, hogy a szomszédos ország fotótörténészei szívesen forgatják Petzval kortársai beszámolóinak sárgult lapjait. Ilyenek pedig szép számmal léteznek – csak a matematika profeszszor közvetlen környezetéből néhány példa: Anton Martin (1812–1882) hét könyvet publikált 1848 és 1873 között. Andreas von Ettingshausen (1796–1878), kinek neve gyakran hibásan szerepel a magyar hivatkozásokban, 1841-ben két közleményben hozta nyilvánosságra az objektív-tervezés történetét.

Petzvalt tíz jól számoló katona segítette a matematikai műveletek sokaságának elvégzésében, a csapatot a Politechnikai és Fizikai Intézetből érkezett Alexander von Reisinger (1813–1887) vezette. A munka gyümölcse – mint tudjuk – Wilhelm Friedrich Voigtländer (1812–1878) ölébe hullt, aki 1841-ben és 1859-ben szintén megírta saját változatát. Késői utódai 2002-ben publikált gyártörténetükben a cégalapítást 1756-ra teszik…

Amikor a Technisches Museum állandó kiállítását az 1980-as évek elején többször megnéztem, még nem láthattam Petzval fényképezőgépeit, azok egy nagy raktárban pihentek. Az évtizedes rekonstrukció után 2001-ben, az osztrák szabadalmakról szóló nagy tárlaton, majd a 2003-as Petzval-kiállításon kerültek először a nagyközönség elé az objektív-tervezés tárgyi dokumentumai. Ha valaki tavaly nem látta a Technisches Museum Petzval-kiállítását, az idén valamicskét még bepótolhat: Peter Coeln, a WestLicht tulajdonosa ugyanis egy fél vitrinre valót kölcsönkapott a nevezetes relikviákból.

Ezek közül egyértelműen az a kísérleti példány a legérdekesebb, amely fényképének reprodukcióját – Erményi száz évvel ezelőtti könyvéből – gyakran közzétették az idevágó szakmunkák. A kb. 9x12 centiméteres képformátumú fényképezőgép fényérzékeny lemezt befoglaló, hátsó része lényegében egy fa keret. A rézből készült objektív és a lemeztartó közötti részt, azaz a kihuzatot a legújabb publikációk szerint Voigtländer – eddig úgy tudtuk, hogy Anton Martin, Petzval instrukciói alapján – vastag kartonpapírból készítette el. A papundekli vázas kamerával A. Martin készített néhány híressé vált próbafelvételt.

A fotótechnika-történet eme alapdarabját mindenki ismeri tehát, de kizárólag Erményi könyvéből, melynek képe oldalnézetben ábrázolja az eszközt, szinte teljesen kétdimenzióssá tömörítve azt. A WestLicht kiállító termében a gép viszont térbe helyezve tündököl. Az Erményi-féle fotóval ellentétben ezúttal belepillanthatok az objektívbe is, melyben egy téglalap alakú (!) fényrekesz látszik.

Miközben körbejárom a vitrint, megdöbbenéssel tapasztalom, hogy a géppel szemben álló személyek képe szépen kirajzolódik a mattüvegen, azaz a százhatvannégy évvel ezelőtt, egyszeri kipróbálásra készített fényképezőgép még ma is működik… Kellemes érzés újra megbizonyosodni róla, hogy a Petzval József által tervezett gépi szem nem véletlenül adott döntő (és jó) irányt a fényképezőgép-objektív tervezésnek, gyártásnak.

Michel és Mich?le Auer munkálkodásáról korábban már beszámoltam e hasábokon (Hív a vasút, vár a művészet!, Fotóművészet, 2002/3-4.). A velük kapcsolatos egyik jó hír az, hogy az általuk összegyűjtött, és az elmúlt két évben hetvenezernyire bővített fotós életrajzokat folyamatosan felviszik az Internetre (www.auerphoto.com).

Látványos eredményt hozott az elmúlt négy évben végzett intenzív munkájuk is: gyűjteményükből kiállítás nyílt Nizzában, majd Genfben, a Musée d’Art et d’Histoire termeiben. Az az érdeklődő, aki szeptember 12-éig nem jutott el a Léman-tó partján fekvő svájci városba, a tárlat katalógusából tájékozódhat arról, hogy a gyűjtő házaspár milyennek látja a fényképezés történetét.

Auerék a genfi múzeum termeiben mind a fényképezőgépek, mind pedig – a velük készített képeken keresztül – a fényképkészítés történetét a látogatók elé tárták, természetesen a saját olvasatukban. A tizenhárom részből álló kiállításhoz illeszkedő 586 oldalas katalógus 1550 képet sorakoztat fel, az 1700-ban készített sziluettektől egészen napjainkig.

A tárlat nézője vagy a katalógus olvasója időrendi sorrendben haladhat, az előzményektől, a dagerrotípián, kálotípián át az albumin-eljárásig, illetve a (nedves) kollódiumos eljárásig. A feleség impozáns képgyűjteménye mellett ott sorakoznak a férj kollekciójának büszkeségei: a Svájcban található legrégibb dagerrotip-készülék, panoráma-, sztereo- és lesikamerák, albumok, könyvek. (Utóbbi műfajnál kissé zavarban vagyok: úgy tudom, a gyűjteménynek ez a része közös…)

A következő fejezetek a portréfényképezés kialakulásáról, Nadarról, a térhatású képekről, a zselatinos-ezüst eljárásról, a festőies fényképezésről, a színes fényképezés évszázadosnál hoszszabb históriájáról szólnak. A katalógus bőséges terjedelemben, 236 képpel illusztrált, mintegy nyolcvan oldalon tárgyalja a modernista irányzatokat, alkotókat. Egymás után sorakoznak Heartfield montázsai, Karl Blossfeldt, Moholy-Nagy, Man Ray, Majakovszkij, Jeszenyin, El Liszickij, Ilja Ehrenburg könyvborítói, fényképei. Ez az a korszak, amiről a cikk címe és a Dziga Vertov idézet szól. A leírtakat, az illusztrációkat megformáltnak, lezártnak, véglegesnek látom. Furcsa mód a képek szinte időtlen békét sugároznak, a háborús képekből is legnagyobbrészt már klasszikusnak számító képes újság-címlapokat látunk. (Feltételezem, hogy Auerék már az előzetes hírekből tudták, hogy egy hadifotó-történeti kiállítás nagyjából a genfi tárlattal egy időben látható Párizsban, a Musée d’Orsayban.)

A fényképezőgépnek az expozíciós időt szabályozó zárszerkezete E. J. Muybridge, Étienne-Jueles Marey és Ottomar Anschütz mozgás tanulmány-fotóinál főszerepet játszott. Természetesen ezek a képek is bőséges teret kaptak a házaspár fotótörténetében. A tizenharmadik, „És napjainkig…” címet viselő fejezetben viszont mintha a kelleténél sűrűbben hallanám a zárszerkezet csattanását… Andreas Feiningernek a Time és Life fiatal fotóriporterét, Dennis Stock-ot ábrázoló szuggesztív, emblematikus portréja után a katalógusban láthatunk még egy embert a fényképezőgéppel: a gyűjtemény-tulajdonos fotóst, M. Auert. Az ez után sorjázó mintegy hetven oldal pedig több, mint háromszáz képet sorakoztat fel huszadik századi és kortárs alkotók-tól, természetesen magyaroktól is.

Fejér Zoltán

Jegyzetek:

(1) A cikk címe utalás Dziga Vertov (Denis Kaufmann, 1896–1954) szovjet avantgárd filmrendező-operatőrnek az 1920-as években készített, Cselovek sz kinoapparatom, azaz Ember a felvevőgéppel című filmjére.

(2) Ulrich Gregor-Enno Patalas: A film világtörténete, Bp. 1966, 103.old.