AZ ITÁLIAI MAGYAR EMIGRÁCIÓ FÉNYKÉPEI

Cs. Lengyel Beatrix Az itáliai magyar emigráció fényképei című – az ELTE BTK XIX–XX. századi Magyar Történeti Doktori Program keretében 2003-ban elkészült és megvédett – doktori disszertációja az első értekezés, amely a fényképet nem történeti illusztrációként, emlékként, hanem történeti forrásként használja, s azt elsődlegesnek tekinti. A szerző az alábbiakban a doktori dolgozat alaptéziseit és néhány különlegesen érdekes, részben teljesen publikálatlan fényképet, illetve a hozzájuk kapcsolódó történeti forrásokat ismerteti.

A hagyományos történészi szemlélet, részben saját fejlődésének következtében, részben a társadalmi-technikai átalakulás hatására, sokat változott az elmúlt évtizedekben: az írott források mellett mind nagyobb jelentőséget tulajdonít a képi és orális forrásoknak is. Ezen új forrástípusok összegyűjtésére és feldolgozására, publikálására fokozatosan formálódik az elmúlt évtizedekben a történészi szakmai közmegegyezés; elméletileg is kialakultak azok az új segéd- illetve résztudományok, amelyek lehetővé teszik a vizsgálatukat. A képi források használatára nagyjából a XX. század negyvenes éveire jött létre a történeti ikonográfia, amely az ábrázolt források anyagának felkutatásával, öszszegyűjtésével és feldolgozásával foglalkozik. A képi források egy óriási csoportja: a fénykép azonban jószerével kimaradt e kutatásokból. Feltehetőleg tömeges megjelenése – hiszen számuk messze meghaladja a sokszorosított grafika példányszámait – illetve sokszínűsége gátolta a kutatókat abban, hogy szisztematikusan foglalkozzanak vele.

A fénykép műtárgy, speciális történeti emlék, amelyből, ha pontosan meghatározzuk, és hozzákapcsoljuk a megfelelő információkat, történeti forrás válik. E munka elvégzése a fényképgyűjteményt kezelő történész-muzeológus feladata, aminek alapja, hogy mára kialakult a fotográfia vizsgálatának módszertana. Erre építve úgy véltem, hogy feltétlenül szükséges egyes történeti és fotótörténeti szempontból különösen érdekes fénykép-együttesek esetében, a képi források kutatására kialakított történeti ikonográfia és a fotográfiák vizsgálatára kikristályosodott módszertant mintegy összegyúrva, megteremteni a történeti fotóikonográfia fogalmát, és azt konkrét tárgy-együttesen kipróbálni.

A témaválasztást az alábbi szempontok alakították:

1. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után emigrációba kényszerült magyarok többnyire nem engedhették meg maguknak, hogy költséges festményt, grafikát rendeljenek, ugyanakkor igényük volt portréik elkészíttetésére, amit a korabeli „fényképet használó” közvélemény is elvárt tőlük.

2. Az időszak, amely alatt az emigránsok Itáliában tartózkodtak, a fotográfia tömeges megjelenésének és használatának ideje, ugyanakkor elsősorban még a hivatásos fotográfusok kora volt. Az itáliai fotográfusok munkásságával mára már eléggé kiterjedt fotótörténeti irodalom foglalkozik Olaszországban, ami viszont itthon kevéssé ismert.

3. A csoport neves és kevésbé neves tagjairól készült fényképek számos magyar és olasz gyűjteményben megtalálhatók, de e képeket eddig senki nem vette számba együttesen és fotótörténeti szempontból.

4. A történeti kutatás kiemelt figyelmet szentelt az emigrációnak, tanulmányok sora foglalkozik az egyes személyekkel. A korszak viszonylag jól feldolgozottnak tekinthető. Ez lehetővé teszi, hogy az alapvető történeti forrásnak tekintett fénykép meghatározásának, forrásértékének kiteljesítéséhez – segédtudományi feldolgozásokként – felhasználjam a történettudomány eddigi eredményeit, összegzéseit, más típusú forráskiadásait.

A kutatás célkitűzései

1. Kossuth fényképeinek katalógus általi, fotótörténeti szempontú összefoglalásával lehetővé tenni – tudományos kritériumok, pontos ismeretek alapján – a választást a felbukkanó Kossuth-fotográfiák között, nem csak a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára számára. E folyamatosan bővíthető, kiegészíthető katalógus alapján felelősen lehet dönteni arról, hogy egy aukción megjelenő, megvételre, ajándékként felajánlott fotográfia olyan történeti forrás-e, aminek közgyűjteményben van a helye.

2. A korszakkal foglalkozó történészek számára eddig ismeretlen fényképeket ismertté tenni.

3. Magyar Légió tagjait ábrázoló fényképek készítési idejének pontosabb meghatározása révén lehetővé tenni azok pontosabb hozzárendelését a légió történetének egyes korszakaihoz.

4. Megteremteni a különböző gyűjteményekben lévő információk összekapcsolódását.

5. Az összeállított katalógus alapja lehet a nagyobb formátumú egyéniségekről –Türr István, Teleki Sándor gróf stb. – készült ábrázolások teljes ikonográfiai feldolgozásának.

6. A fotográfiák magyar vonatkozású adatainak összegyűjtésével új információkat adni az egyes fotográfusokról az olasz fotótörténettel foglalkozók számára, és segíteni az olasz gyűjteményekben őrzött magyar vonatkozású anyag feldolgozását.

A feldolgozás munkamódszere

1. A kutatni való gyűjtemények körének kijelölése. A legteljesebb anyagot, gyűjtési körüknél fogva, a Magyar Nemzeti Múzeum és a Hadtörténeti Múzeum őrzi, ezért ezek anyagából kellett kiindulni. A hazai gyűjtemények közül még az OSzK Kézirattárának anyagát, valamint a BTM Kiscelli Múzeuma és a FSzEK fényképgyűjteményeit kellett átkutatni. A vidéki múzeumok közül a ceglédi Kossuth Múzeum és a bajai Türr István Múzeum fényképanyaga volt alapvetően fontos egy adatbázis elkészítéséhez. Az olasz gyűjtemények közül a nagyobb risorgimento múzeumok (Róma, Milánó, Torino), az általános gyűjtőkörű, firenzei Museo di Storia della Fotografia Fratelli Alinari és a neves milánói képgyűjtemény, a Raccolta delle Stampe Achille Bertarelli áttekintése látszott elengedhetetlennek. Emellett kisebb fotográfiai gyűjteményekben való szisztematikus kutatás tűnt még hasznosnak.

2. Az egyes gyűjteményekben az adottságokhoz alkalmazkodva kellett a kutatást megszervezni. Volt, ahol jó-rossz katalógus alapján kellett kutatni, volt, ahol a teljes eredeti anyagot át lehetett tekinteni, mutatókkal vagy anélkül.

3. Az egyes fotográfiákról leírókartont kellett készíteni, amely tartalmazta a képen látható személy nevét, a fényképész nevét, a kép készítésének helyét és idejét, technikáját, méreteit, állapotát, tartalmának leírását, őrzési helyét, a leltári számokat, ezen kívül a fényképész jelzetét, a feliratokat, dedikációkat, továbbá egy megjegyzés rovatot, amibe a fényképre vonatkozó minden apró megfigyelést lehetett rögzíteni.

4. Az egyes fényképek leírókartonjaiból összeállított katalógust az ábrázolt személyek nevének ábécérendje szerint rendeztem. Ha egy személyről több fotográfia készült, a képi ábrázolások szerint csoportosítottam a képeket. Az egyes képtípusokon belül a legteljesebb, a legnagyobb kivágatot tekintettem az alapnak. Azonos kivágat esetén a legkorábbi fényképész jelzettel megjelölt kép került a sorban előre. Azonos jelzetek vagy hasonló időben használt jelzetek esetében a dedikáció, a felirat esetleges dátuma lett a sorrend alapja. A képek leírásával, adattárba rendezésével egy időben a rájuk vonatkozó írott forrásokat – leveleket, sajtócikkeket stb. – az egyes képekhez soroltam. Arra törekedtem, hogy a katalógus a képek mozgását, tulajdonosaik személyét is kövesse.

5. A katalógust kiegészíti egy fotográfus katalógus, amelyben az emigráns magyarok egyes fényképészek által készített portréinak adatai találhatóak meg, a fotósra vonatkozó alapvető olasz szakirodalmi adatok, a használt jelzetek katalógusa mellett.

Összegzésként megállapítható, hogy amennyiben minden rendelkezésünkre álló információt rendszerbe foglalunk, akkor egy-egy először jelentéktelennek tűnő adat is lehetőséget adhat a portrék pontos meghatározásához. A kutatás nem változtatja meg alapvetően a korszakról és szereplőiről alkotott képünket, de feltétlenül hitelesen szemléletessé teszi azt. Vayer Lajos hatvan éve fogalmazta meg: „az írott és képi források együttes feldolgozása a történettudomány követelményét képezi… a művészettörténeti ikonográfia történeti alkalmazása lehetővé teszi az írott és ábrázolt források együttes kiaknázásán alapuló szemléletes történeti rekonstrukciót.” A fotótörténeti ikonográfia módszerével kutatott fénykép is a hiteles és szemléletes történeti rekonstrukció része.

A kutatás eredményeiből

A dolgozat több száz feldolgozott fényképe közül most néhány szemlélteti a különféle források összegyűjtéséből összerakható új információkat.

Kossuth Lajos alakját sok egykorú fénykép és későbbi reprodukció őrzi a köz- és magángyűjteményekben, s nem ritka ilyen képek felbukkanása a műtárgypiacon sem. Annak eldöntéséhez, hogy egy újabb fotográfia – vétel vagy akár ajándékozás esetén – a gyűjteménybe kerüljön-e, nemcsak az adott darab megismerése szükséges elengedhetetlenül, hanem annak ismerete is, hogy hol, mi található. Kívánatos volna, hogy ez a tudás ne legyen esetleges! Történeti szempontból fontos, hogy Kossuth fotóikonográfiája is elkészüljön. Ehhez első lépésként az emigrációja e szakaszának képeit rendeztem katalógusba, s próbáltam felderíteni az őt fényképező olasz fényképészek adatait is.

A legkorábbi itáliai Kossuth-felvételek körül sok volt a bizonytalanság. A különböző beállításban készült felvételek részben jelzés nélküliek, illetve két különböző fotográfus (Boglioni és Le Lieure) jelzetét viselték. A képeket Fejős Imre Kossuth képeit bemutató cikke nyomán a szakirodalom is 1859-re datálta. Az egyes gyűjteményekben található fényképek vizsgálata, sorba rendezésük, valamint a fényképészekre vonatkozó ismeretanyag és a korabeli írott források alapján megállapítható, hogy a felvételek minden valószínűség szerint a neves torinói fotográfus, Henri Le Lieure felvételei, amelyek 1861. december 25. (a műterem megnyitása) után, valószínűleg 1862 elején, Kossuth torinói látogatása idején készülhettek, talán még lányának korai halála (1862. április 22.) előtt. Források bizonyítják ugyanis, hogy Vilma halálát követően Kossuth fél esztendő alatt megőszült. A legteljesebb, egész alakos beállításból két egykorú pozitív ismert, az egyiket a Ceglédi Kossuth Múzeum (a kiállításban leltári szám nélkül), a másikat pedig a milánói Bertarelli gyűjtemény (E 3471) őrzi. Magyarországon nincsen példány a bolognai Biblioteca Comunale dell’Archiginnasio gyűjteményében, az ún. Vallisi albumban található beállításból, amelyen az asztal mellett ülő és papírlapot olvasó Kossuth egész alakja látható. Magyar gyűjteményben csak „papírte-kerccsel a kezében” változatok találhatók, közülük egy a Nemzeti Múzeumban lévő kis vizitkártyán, amelynek verzóján Boglioni torinói fotográfus jelzete szerepel (többek között ez okozta hosszú ideig a bizonytalanságot a felvétel készítőjét illetően). Eddig senki nem figyelt fel a Kossuth karján megtalálható „Le Lieure” szignóra.

Türr István, a legendás tábornok fényképei is tucatszám fordulnak elő a magyar és az olasz gyűjteményekben. Különösen sok a fiatal garibaldistát fehér köpenyben, veres ingben ábrázoló felvétel, amely számos, többé-kevésbé egykorú, eltérő minőségű pozitív alakjában maradt ránk. Ezek között kedvelt a Hadtörténeti Múzeum gyűjteményében lévő „I. Strizzi – Roma” jelzetű, színezett példány. Azonban a gondos vizsgálat kimutatta, hogy ez valójában Terzaghi milánói grafikus és kiadó által az eredeti felvételt alapul vett, fotomechanikai eljárással előállított, erősen retusált, színezett grafikája, amit a Garibaldi szicíliai hadjáratát megörökítő album számára készített. A köpeny alján jól látható Terzaghi jelzete, pontosan ugyanott, ahol a grafikákon is. A mondhatni közkézen forgó sok kis vizitkártya viszont többnyire jelzés nélküli. Az eredeti felvétel készítője sokáig ismeretlen maradt. Azonban Garibaldi szicíliai hadjáratát, illetve a palermói fényképezés történetét vizsgálva kiderült, hogy Alexandre Dumas társaságában az „Emma” fedélzetén nem kisebb fotográfus utazott, mint Gustave Le Gray, aki a palermói királyi várban három felvételt készített: egyet Garibaldiról, egyet Türr Istvánról, s egy csoportképet. A Garibaldi-fotográfiát 1860. július 21-i számában a Le Monde Illustré közölte. A Türr-kép ma a Francia Nemzeti Könyvtár Fényképarchívumában látható. A kollodiumos üveglemezről készült, ovális alakú albumin kép 256 x 198 mm méretű kép.

Hosszabb ideig élt emigránsként Teleki Sándor gróf is, akit emlékiratai mellett Petőfi Sándorral és Türr Istvánnal ápolt, legendás barátsága tett ismertté. Magyarországon azt az Alphonse Bernoud nevű, francia származású nápolyi fényképész által fölvett, szép, színezett fényképét publikálják a leggyakrabban, amelyen garibaldistaként, veres ingben, hanyag testtartással, kezében szivarjával látható. A Türr karját 1859-ben amputálástól megmentő Teleki 1860-ban részt vett Garibaldi szicíliai hadjáratában, majd rövid ideig a Magyar Légió parancsnoka is volt. Magyar gyűjteményben eddig csak a Terzaghi-féle albumba is bekerült, fénykép utáni grafikai változatban találtam meg azt az ülő portréját, ami az 1860-as években igen népszerű volt Itáliában. A felvétel Emilio Maza milánói műtermében készült, valószínűleg 1861-ben, hiszen 1861–1862 fordulóján már a grafika is megjelent Terzaghi kiadásában.

A magyar emigráció egyik emblematikus képén Dunyov István, a sziciliai hadjárat során a volturnói csatában egyik lábát elveszített ezredes és a fél karját vesztett Achille Majocchi alezredes látható egymás mellett, a garibaldisták vörös ingében. Dunyov István 1862. augusztus 28-án e szavakkal küldte el a fénykép egy pozitívját Pulszky Ferencnek: „Képvisel ez két önkéntest, de e két önkéntes nemzetiségre nézve különbözik egymástól. Az egyik magyar, a másik olasz: Mindkettő csak azt akarja mondani, hogy Magyarországnak nincsen lába, Olaszországnak pedig nincsen keze… Magyarországot képviseli az én igénytelen énem: Olasz hont pedig képviseli Majocchi alezredes barátom.” Magyarországon a Hadtörténeti Múzeum őriz egy színezett zselatinos ezüst pozitív reprodukciót, amit feltehetőleg Lukács Lajos történész készíttetett Vicenzában a Dunyov leszármazottainál lévő eredetiről. Erre utal a hátoldalon lévő olasz nyelvű felirat is, ez azonban 1860-at jelöli meg keletkezési időként. A magyar publikációk ezt a reprodukciót használják mint forrást, ennek alapján közlik a képet, s adják meg készítési idejét. Ez tévedés! Létezik egy szerencsésen fennmaradt, vizitkártya méretű egykorú példány is a milánói Bertarelli gyűjteményben, Majocchi neve alatt. A felvétel semmiképpen nem készülhetett 1860-ban: ugyanis Dunyov lábát csak hosszas vívódás után, 1860. október 31-én (a Magyar Légió zászlószentelésének napján, lásd lentebb!) amputálták. 1860 decemberében vettek mintát a mankójához, amivel 1861 elején kezdett el járni, kezdetben csak a szobájában. Levelei szerint csak 1861 márciusa után tudott nagy nehezen kimozdulni a szállásáról, igen rövid időre. Majocchival való kapcsolata 1861–1862-re tehető, amikor Sorrentóban, az invalidusok házában helyezték el, amelynek Majocchi volt a parancsnoka. Ezt támasztja alá a fényképen látható fényképész lemezszám is, s az ismert lemezszámok és datált fényképek összevetése alapján ez ugyancsak az 1862. tavaszi-nyári időpontot erősíti meg. Közvetetten egy általam nem látott, feltehetően Kolozsvárott őrzött eredeti pozitív története is ezt a dátumot bizonyítja. Az 1890-es években a képet az akkori Ereklyemúzeumnak adományozó Varga Zsigmond – a Magyar Légió orvosa – arról írt levelében, hogy azt Dunyov 1862-ben ajándékozta neki. Nyilván nem várt két évig a lábát az olasz egységért áldozó ezredes azzal, hogy a képeket emigráns társainak elküldje. Mi most a milánói gyűjtemény vizitkártyáját mutatjuk be.

A magyar emigrációnak kevésbé ismert, bár fontos személyisége volt a kalandos életutat bejárt Éber Nándor (1825–1885) ezredes, aki a Times tudósítójaként érkezett Itáliába. A bírálattal sem fukarkodó, kétkedő megfigyelőt, mint Jászai Magda jellemzi, magával ragadta Garibaldi vonzereje. Türr megbetegedését követően átvette Garibaldi egyik hadosztályának dandárparancsnokságát. Ébert is megörökítette ebben az időben Nápolyban Alphonse Bernoud, sok más magyarral együtt. A pörge kalapos, nagy szakállú férfi egész alakos képe jóformán minden, a korral foglalkozó történeti publikációban megjelent. Éber Nándor a bécsi Keleti Akadémián tanult. A szabadságharc után részt vett a krími háborúban, már onnan is küldött tudósításokat a Timesnak, miközben ezredesi rangban szolgált a török hadseregben, s hosszú évekig élt Konstantinápolyban. Tanulmányai és a keleten töltött idő magyarázzák kötődését a keleti tárgyakhoz és viselethez. Először megdöbbentem, amikor Firenzében, az Alinari gyűjteményben Villamarina gróf (a Kossuthnak 1859-ben útlevelet adó párizsi szárd követ) egyik albumában, „Oriente” felirat alatt arab sejkek, török pasák képei között a „Generale Eber” feliratú képet megláttam. Kicsit kétkedve néztem szembe Éber tábornokkal, s nem hittem a szememnek, de kalandos életútját végiggondolva már nem is tűnt különösnek, hogy Milánóban, Emilio Maza műtermében keleti ruhában fényképezkedett. Török ruhás Éber-képet azután Milánóban is találtam. Sőt másik, hasonló jellegű kép is előkerült! De az Éber Nándort török viseletben ábrázoló fényképek közül eddig egyetlen egyre sem bukkantam az itthoni gyűjteményekben.

Földváry Károly (1809–1884) ezredes hosszú éveken keresztül volt az Itáliai Magyar Segélyseregnek nevezett Magyar Légió parancsnoka. Róla igen szép színezett albumin képet őriz a Nemzeti Múzeum, 1863-ból, Anconából. Az a felvétel azonban, amelynek kollodiumos üvegnegatívja kitűnő állapotban maradt meg az Alinari gyűjtemény ún. Lastrotecajában (a 11. ládában, 1067-es számon, számos szép üveglemez között megbújva), itthon eddig ismeretlen volt, Itáliában pedig a nevén kívül semmit sem tudtak a fotográfusról. Az egész alakot mutató negatívon jól láthatóak Földváry mára elveszett kitüntetései: nyakában az olasz Savoyai Katonai Érdemrend tiszti fokozatának keresztje a trófeával és az ugyancsak olasz Szent Móric és Lázár Rend parancsnoki keresztje, mellén balról jobbra a Magyar Légiós Emlékérem, az 1848–1849-es Magyar Katonai Érdemrend tervezett keresztjének egy változata (a keresztet a hatvanas években készítették el Torinóban azok, akik jogosultak voltak rá; mivel idegen földön készült, s nem egyszerre, többféle típus is létezik, eddig összesen hét darabot tart számon a kutatás), s feltehetően egy olasz vitézségi emlékérem (Makai Ágnes szíves közlései). Földváry kitüntetései alapján azt állapíthatjuk meg, hogy a fénykép a firenzei Alinari műteremben, 1866–1867-ben készülhetett.

Említettük már Alphonse Bernoud (1820–1889) francia származású nápolyi fotográfust (Itáliában 1872-ig volt aktív), akinek több fényképét őrzik gyűjteményeink az olasz egyesítésért harcoló magyarokról.

Ismerve ezt a tényt illetve Bernoud nápolyi magyarokat ábrázoló csoportképeit, joggal feltételeztem, hogy övé az a részben színezett, a Magyar Légió 1860. október 31-i zászlószentelésén készült fotó is, amely Teleki Sándor gróf Széchényi Könyvtárban őrzött emigrációs emléklapjai között maradt fenn. Erre azonban semmilyen bizonyíték nem volt. Az események azonosításához, az újabb képek felkutatása miatt átnéztem a korabeli olasz és francia sajtót is. Így bukkantam rá, már a dolgozatom megvédését követően, a zászlószentelést ábrázoló fénykép átrajzolt változatára a L’Illustration, Journal Universel hasábjain, ahol a kép alatti feliratban az szerepel, hogy a képet Bernoud fényképe után rajzolták. Természetesen az adat helyet kapott a mindig bővíthető adattárban.

Cs. Lengyel Beatrix