AZ EGYSZERŰ KÉPEKET SZERETEM

– Mi miatt kezdett érdekelni a fényképezés: a kép vagy a technika miatt?

– A technika soha nem vonzott, inkább a képalkotás érdekelt. Annak idején nagyon szerettem rajzolni, azért is jelentkeztem a Szent Margit Gimnáziumba, mert tudtam, hogy ők rajz szakot is indítanak. De abban az évben éppen nem indult rajz szak, helyette egyházi osztályba jártam, hittanból érettségiztem. Akkor már foglalkoztatott a fényképezés, megkaptam apukám régi gépét, és elmentem pár kiállításra. Abban az időben láttam az Annie Leibovitz-kiállítást a Ludwig Múzeumban, és az nagyon megfogott. Az egyik barátnőm szólt, hogy a Belgrád rakparton, a Magyar Fotó Egyesület tanfolyamot indít, ahová be is iratkoztam.

– Hasznos volt ott tanulni?

– Persze, hasznos volt, mindenki nagyon segítőkész volt velem. Én semmit nem tudtam a fotótechnika gyakorlatáról, valami miatt nagyon nehezen állt rá az agyam, például sokáig nem tudtam, hogyan kell fényt mérni, pedig elég egyszerű.

– A képalkotás szabályaira is tanítottak?

– Igen, bár szerintem ezeket a szabályokat érdemes ugyan megtanulni, de csak azért, hogy aztán fölrúgd őket; tudd, hogy az, amit tudatosan másként csinálsz, ellentétes lesz a megszokott normákkal.

– A fényképezés képes volt-e pótolni a rajzolást?

– Teljes mértékben. Addig sok minden érdekelt, mindenbe belekóstoltam, de semmit nem vittem végig; a fotó iránti érdeklődés valahogy mégis megmaradt. Pedig kezdetben elég sok nehézségen estem át, sok képet rontottam el, de kitartottam, nem lankadt a lelkesedésem. Kezdettől fogva az emberek érdekeltek; a portré, az emberábrázolás. Úgy érzem, hogy mások lesznek attól, ha lefényképezem őket. Nagyon sokat fényképeztem a szüleimet, próbáltam őket olyanoknak mutatni, amilyennek én látom.

– Voltak konkrét céljaid a fényképezéssel?

– Nagyon sokáig senkinek sem mutattam meg a képeimet, mert féltem, nem is tudom, miért. Úgy éreztem, hogy jól elvagyok, elmolyolok a fotóval, de az nem volt célom, hogy másoknak is megmutassam, mire vagyok képes.

– Hogyan ment az emberábrázolásnál elengedhetetlen kapcsolatteremtés?

– Eleinte visszahúzódó voltam, nem olyan egyszerű valakihez közel menni és lekapni, de egyre inkább megszokottá váltak az ilyen helyzetek, és bátrabb lettem.

Érdekelt a portré, de mivel maga a fotográfia érdekelt, más jellegű képeket, újságokat, könyveket is nézegettem. Nagyon tetszettek Cartier-Bresson, William Klein művei, és odavoltam Vancsó Zoliért is. De eközben a divatfotó is izgatott – minden érdekelt.

Az érettségi után már mindenképpen a fotográfiával akartam foglalkozni. Érdekelt volna az Iparművészeti Főiskola, de mivel nem tudtam elég jól rajzolni, meg se próbáltam felvételizni. Helyette a Bálint György Újságíró Iskolába jelentkeztem, föl is vettek. Egy riportsorozattal és néhány egyedi képpel felvételiztem, és azok között már műtermi képek is voltak.

– Érdemes volt oda járni?

– Mindenképpen érdemes volt! Nagyon sokat segített, hogy különböző képi megoldásokat mutattak nekünk, albumokat láthattunk Leibovitztól, Mapplethorpe-tól, Bruce Webbertől, vagyis olyanoktól, akik egyre jobban érdekeltek engem. Szerettem a tanárokat, Gera Mihály például rengeteget segített azzal, hogy képeket elemeztünk. A mai napig visszajárok Hász András óráira; próbálok tőle világítási technikákat ellesni, képeket mutatok neki, és ez nagyon fontos nekem. Abszolút profi fotósnak tartom őt, fölnézek rá.

– A riporteri feladatokkal hogyan birkóztál meg?

– Volt amivel könnyebben, és volt amivel kevésbé. Attól függ, hogy milyen helyzetekbe kerültem, az egyiket magaménak éreztem, a másikat viszont nem annyira. Az állatkert volt a vizsgamunkám, arra például legalább egy hónapot áldoztam, a gondozók már névről ismertek.

Az iskola az elhelyezkedésben is segített, én például a Magyar Narancsnál szerettem volna tölteni az egy hónapos gyakorlatot, ott is töltöttem. Déri Miklós, a Narancs képszerkesztője is segítőkész volt, abszolút komolyan vett, feladatokat adott, én pedig igyekeztem lelkesen riporterkedni.

– Azt tervezted, hogy riporter leszel?

– Nem, erre soha nem gondoltam. Teljes mértékben a divatfotó érdekelt, de ez nem azt jelentette, hogy akkor én most riporteri feladatokat nem is vállalok, és csak ezzel vagy csak azzal foglalkozom; szívesen fényképeztem mindent, amit lehetett, persze igyekeztem a riporteri látásmódtól kicsit eltérő megoldásokat alkalmazni, úgy fényképezni, ahogyan engem érdekelt a téma.

Az évfolyamból elég sokan a riporteri pályán maradtak, a csoporttársaim a Népszabadság, az MTI, a 168 óra, a Magyar Nemzet riporterei lettek. Én vagyok az egyedüli, aki nem sajtófotóval foglalkozom, és nagyon tisztelem őket, mert napi- vagy hetilapnál dolgozni sokkal keményebb feladat.

Már az újságíró-iskola alatt is fotóztam különböző magazinoknak. Mindenképpen a divatnál szerettem volna maradni, de semmilyen lehetőséget nem láttam erre. Sejtettem, hogy elég nehéz bekerülni a körforgásba. Ez egy kicsit el is keserített. Aztán sikerült vennem egy 6x7-es gépet, és elkezdtem modellekről tesztfotókat készíteni, amiket megmutattam néhány modellügynökségnek. Az egyiknél megmaradtam, attól kezdve én csináltam a tesztképeket.

– Már volt portfóliód?

– Nem, a mai napig nincsen portfólióm, sajnos. Pár tesztképet vittem magammal. A barátaim közt vannak, akik modellkednek, őket fűztem meg, hogy csináljunk tesztfotókat, és vittem néhány sedkártyát is a képeikkel.

– Én nem tudom, mi az a sedkártya…

– Ilyen kártyák alapján közvetítik ki a modelleket, akik többféle beállításban és megvilágításban is láthatók. Az ügynökségnek tetszhetett, amit mutatóba vittem, és mivel nem veszthettek semmit, azt mondták, csináljunk egy próbamunkát, meglátjuk, hogyan sikerül. Sikerült, aztán elkezdtem folyamatosan dolgozni nekik.

Az épületben volt egy használaton kívüli terem, és mivel alkalmasnak tűnt műtermi fotózásra, sikerült megbeszélnem velük, hogy használhassam; ha nem is teljesen profi, de használható, jó kis stúdióvá sikerült alakítani, a mai napig ott fotózom.

– Azóta is az ő fotósuk vagy?

– Nem, soha nem is voltam náluk, szabadúszó vagyok. Sok megbízást adtak, de sose szerződtem hozzájuk, sose kaptam tőlük fix fizetést. Én pedig más ügynökségeknek vagy újságoknak is ugyanúgy dolgozom.

A fotózás életformává vált; ha nem fényképezek, akkor is a fotográfia foglal le, retusálok, albumokat vagy szaklapokat veszek elő, kiállításokra járok, de nem kizárólag fényképeket nézek, hanem grafikákat vagy festményeket is, ami szerintem minden fotós számára fontos volna. A megbízások mellett magamnak is dolgozom, úgyhogy nemigen telik el hosszú idő, hogy ne vennék gépet a kezembe.

– Van-e különbség aközött, ha magadnak dolgozol és ha más kérésére?

– Persze, hogy van. Nehezen is tudok megalkudni. Nehezen megy az, ha valaki olyat kér, amit technikailag meg tudnék oldani, de nem áll hozzám közel, nem az én világom. Ilyenkor megpróbálom a megrendelőt meggyőzni, vagy lemondom a munkát. Az alkalmazott fotográfusokkal dolgoztatók közül sokan azt hiszik, hogy a fényképész báb, akinek meg lehet és meg is kell mondani, mit és hogyan csináljon, és a fotós elképzelései, szempontjai a legkevésbé fontosak.

– Hogyan született a most látható sorozatod?

– A divattervező szakon végzett barátaim, a Use nevű formáció tagjai megkértek arra, hogy vállaljam el a diplomamunkájuk fotózását. Szabad kezet adtak, és mivel barátok vagyunk, nem csak a munka miatt járunk össze, nem is voltak problémáink. Volt egy alapötletem, amire rábólintottak, de mindent alaposan megbeszéltünk. Megnéztem a ruhákat, hogy lássam, hogyan viselkedik az anyag, és elképzelhessem, hogyan néznek majd ki mozgás közben.

A digitális formátumot az ára miatt választottuk. Ez egy huszon-egy képből álló sorozat – tudtam, hogy ha egy képért csak három tekercs 6x7-es diát lövök el, ami szerintem mozgásban lévő modellek esetében nagyon kevés, akkor is horribilis összeg jön ki. A digitális hátfal tűnt a legjobb megoldásnak.

– Sok divatfotós ezért vitt magával Polaroidot is a filmes kamera mellé.

– Én is azt szoktam használni előképnek, ugyanis a Polaroid nem tűnt el, abszolút megmaradt. A nagy magazinokban megjelenő sorozatok még mindig filmre, pontosabban diára készülnek, ami előtt polaroidozni szoktak. Iszonyatos pénzeket áldoznak egy-egy képanyagra. Most valahogy úgy alakult, hogy lehetőségem nyílt egy Sinar digitális hátfallal fölszerelt Contax géppel fényképezni. A végén az összes képet végigpörgettük a monitoron, hogy megnézzük, miket dobjunk ki és mit hagyjunk meg, és akkor láttuk, hogy olyanok, mint egy mozdulatsorról fölvett film fáziskockái. Az iparművészetis Kazár Fatima össze is állított belőlük egy zenére vágott, nagyon látványos videót.

– Van-e a divatfotó különböző összetevői – a helyszín, a világítás, a modell mozgatása stb. – között olyan, ami fontosabb a többinél, ami eldöntheti a kép sorsát?

– Szerintem ezek egyenrangúak, amiknek együtt kell képpé összeállniuk: a modellnek illenie kell a ruhához, a hajviseletnek vagy a világításnak a modell arcához stb. Viszont a karakteres, jól fotózható ruha, amivel játszadozni lehet, a jól mozgó, és nem annyira gyönyörű, mint inkább érdekes modell vagy egy ötletes világítás kompenzálhatja az esetleges hibákat, gyengébb pontokat.

– Nyilván tervezgetsz a fényképezés előtt.

– Persze, sokat gondolkozom, elmegyek a könyvtárba, hogy albumokat, újságokat nézzek. Szeretek ilyenkor riportosabb látásmódú könyveket elővenni. A világítási ötleteimet is ki szoktam próbálni, és mindig ellövök egy-két próbatekercset.

– Nehéz lehet mindig újat kitalálni.

– Nem érzem nehéznek. Szerintem egy fotó már attól is más lesz, mint az eddigiek, hogy most én exponálom. Ettől jó egy Avedon-, Leibovitz- vagy Mario Sorrenti-kép; lehet, hogy azt a fajta világítást már ezren megcsinálták, de van, ami utánozhatatlan. Avedonnak gyönyörű képei vannak, fölötte soha nem jár el az idő.

– Milyen szituációban mozogsz a leginkább otthonosan?

– Szívesebben fényképezek filmre, mint digitális kamerával; egyszerűbb a műteremben világítani, mint a szabadban, viszont lehet, hogy a külső helyszínen jobban lehet komponálni, mint a műterem homogén hátterei előtt. Szeretem az egyszerű, nem agyonvilágított és nem agyonretusált képeket. Ritkán avatkozom be a képbe, igyekszem az egész negatívkockát felhasználni, és csak néha módosítok a tónusokon. Nem tetszik az a fajta divatfotográfia, ami műembereket teremt, amin minden férfi túl kemény és minden nő túl szexi. Avedon képei ebből a szempontból is teljesen rendben vannak.

– Mindig tudod, hogy mi történik a nagyvilágban? Vagy ezzel nem kell foglalkoznod?

– Kell vele foglalkoznom, foglalkozom is, és úgy érzem, eléggé naprakészen tudom, hogy ki, melyik lapban, milyen stílusú képekkel szokott megjelenni. Nagyon sok jó fotós, stílus, irányvonal van. A kortárs divatfotográfiával lépést kell tartani. Ezzel nem azt mondom, hogy másoktól kell ellesni az ötleteket.

– Próbálkozol-e külföldön vagy külföldi megbízásra dolgozni?

– Tapogatózom. Pesszimistán hangzik, de Magyarországon a közeljövőben nem lesz igazi divat-élet, így a divatfotósok sincsenek túl jó helyzetben. A külföldön megjelenő magazinokkal Dunát lehetne rekeszteni, és ezek hihetetlenül nagy, néha harminc újságoldalnyi sorozatokat rendelnek meg.

Itthon egy-egy képanyag általában öt-nyolc oldalt kap, ami kevés ahhoz, hogy egy sztorit ki lehessen bontani, és a ruhák sem mindig őrületesen izgalmasak. Jó, a diplomamunkás ruhák kivételek ez alól, viszont a róluk készült képeket valószínűleg egyik újság sem közölné.

Meg fogok próbálkozni a külföldi munkával, de még nem érzem elég érettnek magam arra, hogy versenyre keljek a sztárokkal. Egyébként sok magyar nevet látok a külföldi magazinokban, úgy látszik, nekik sikerült…