A Főiskola előadójában nem volt ajánlatos az első sorban ülni. Záporozott Végvári lelkesedése – nem győzött törülközni a delikvens. Ja, a Negró, hogy szebben szóljon a voce. De ragyogott, ha múzeumban magyarázott, kiállítást nyitott (mennyit nyitott), ha fotós süvölvényeket – Hemzőt, Fejért, Schwannert, Bírót, Módost, Weszelitset, Kornisst, Kovácsot, Csákot, Fénert: a Nadart – regulázott…

Képet vágott, ha Alpatov testes köteteit kellett ajánlania vizsgára. Maga inkább Paweket olvasott. Meg bíbelődött az új szerepre készülő vizualitás alapeleme:

a kép problémájával, ezen túl a fotográfia nembeli sajátosságaival… Ez, ugye, finom utalás…

Rossznyelvű főiskolások, mint a többi mestereikre, rá is csúfnevet akasztottak. Ahogy Bernáth Aurél Van Gőgh, ahogy Kisfaludi Stróbl Giccsfalusy Stréber, úgy Végvári A Nemzet locsogánya. Ja. Jó vicc. Azért egy dolgot nagyon meg kellett, lehetett mellette

tanulni: a műtárgy elsősorban élvezetre való. Nem keresztrejtvény. Élvezkedés után azután akár spekulálni is lehet. Ez – nekem – életre szóló tanítás volt.

A teremtett világban néha eluralkodik ugyan a spekuláció, azután szépen visszalendül a szenzuálisan közelíthető felé. Végvárinak hosszú életet adott a Teremtő, hogy bölcsen figyelhesse, hogy távolodik-közeledik a fent említett festett világ. Hozzá. Mert ő maradt, ahol volt. Maulbertsch, Munkácsy, Szinyei-Merse.

Csak a fotó, az volt a tér, ahol játékos szellemének teljes teret engedett. Gonddal-munkával terelte az előbb említett fotográfusokat közös akolba – a Nadarba. Mire lehetett ez neki jó? Nekünk – világos. Választott iskolánk. De neki? Kellett neki, hogy az ujja hegyén érezze, mi a fotó. Szent önzedelem. Ne csak albumban, falon, de in situ nascendi.

A kulturális antropológia a megismerés göröngyös formájának tartja ezt: az együtt élő megfigyelést. Oly mértékű, teljes beolvadást kíván a kutatótól, hogy ebből visszatérni az életbe nehezebb, mint elszakadni a szirének énekétől. Különösképp, ha nem tömik – dehogynem tömik – az ember fülét jó társak viasszal. Elvonási tünetekkel jár. Három év után szét is futott ezért-azért, talán mondvacsinált okkal a társaság. Végvári már mindent tudott a fotóról, amire kíváncsi volt.

Fővárosi Képtár, Szépművészeti Múzeum, Képzőművészeti Főiskola, miskolci képtár, egyetem, monográfiák, összefoglaló művek kicsiknek és nagyoknak, kiállítás-megnyitók, cikkek – Végvári főműve maga volt. Végvári, az autoritás.

Rómából ösztöndíjas időmben lapot küldtem neki: amit nem tanítottál meg, azért nejem hálás, azt nem kell megnéznie. Amit megtanítottál, azért meg én.

Féner Tamás