WALTER HENISCH KÖNYÖRTELEN KIVÁNCSISÁGA, AVAGY A FÉLELEM ANATÓMIÁJA

Walter Henisch (1913–1975) a második világháború legendás haditudósítója volt. Egyszerre hódító, vesztes és túlélő. Henisch ugyanis úgy volt a Wehrmacht haditudósítója – majd a Propaganda-Kompanie 612-es számú, de a felettesi értékelés szerint No. 1-es hadifotósa –, hogy anyai ágon zsidó származású volt. A III. Birodalomban ez a származás a halálos ítéletet jelentette. A sanszot az adta, hogy a zsidó nagymama még jó időben megvásárolta az árja papírokat, és a család eltitkolta származását a gyerek Walter előtt. A nagymama számára a jövőt az osztrák von Schönerer 19. századi prefasiszta mozgalma, majd Luegger bécsi polgármester hosszú, antiszemita regnálása vetítette előre. A tényleges túléléshez azonban az unoka személyes adottságai, képességei és a fronton jókora szerencse is kellett. A 152 cm alacsony haditudósítóról halálakor fia, Peter Henisch osztrák író – apja precízen vezetett saját háborús fotóalbumai és a hozzájuk fűzött, magnón rögzített kommentárjai alapján Ausztriában három kiadást (1987, 1993, 2003) is megélt könyvet írt, amely magyarul 1987-ben, a budapesti Littoriánál jelent meg, Apám kicsi alakja címmel. A Wien Museum Walter Henisch-tárlata is bőven idéz a fiú által lejegyzett visszaemlékezésekből, mintegy magyarázatot és talán magyarázkodást is kínálva. Melyik olvasat hiteles? Ezt a néző/olvasó befogadó esztétikája, sőt befogadó etikája döntheti el. Különösen akkor válhat ez fotós/irodalmi eseménnyé, ha a befogadó már nem rendelkezik saját tapasztalatokkal a náci és háborús időkről; s ők teszik ki a mai nézők/olvasók túlnyomó többségét.

Ausztriában is régi kérdés: ki a „vesztes” és ki a „felszabadított”? Például melyik a kettő közül Walter Henisch, a nürnbergi törvények szerint zsidónak minősülő náci sztárriporter?

Peter Henisch, a fiú ezt a lényegi kérdést a hős szerepébe történő belebújás/beleélés, és ennek következtében a meg-megújuló önmegtagadás pszichológiai bravúrjával ragadja meg. Az írói elbeszélő én egy aparegény „kihallgató tisztjéé”, aki mégis egyes szám első személyben idézi apjának a fotókhoz fűzött mondatait. Elbeszélt énje tehát egyszerre elbeszélő én is. A dokumentumregény elbeszélt hőse, írói szándék szerint tudatosan összemosódik a szerző fiúi elbeszélő énjével. Ez a holocaust-irodalomban nem szokatlan forma itt mégsem egy „áldozat” emlékező technikája, hanem egy sikeres Svejk-szerű figuráé, akinek a háború előtt is, után is megvoltak a maga tragikomikus életművész stiklijei. Walter, az apa megjárta a Német Tornaegyletet, a Hitlerjugendet, kitüntetett, sebesült „hősként” megfotózta a lengyel, a francia, az orosz, a balkáni frontot, végigcsinálta a visszavonulást és Bécs szovjet megszállását. Folyamatosan fényképezett, a legprecízebben ügyelve a technikára. Amikor a béke kitört, talpra állt mint családapa és mint fotóriporter. A pálya íve bátor embert sejtet, a részletek a félelem és reszketés működését és megnyomorító, elidegenítő hatását tárják fel.

Waltert rettegett mostohaapja és a gyengékkel kíméletlen, poroszos k.u.k. iskolai környezet újra és újra megalázza. A kicsi, ügyefogyott – ráadásul zsidó – fiút szégyellő nevelőapa, édesapja nyomdokán, borbélynak szánja. A fiút a megalázó fodrászinasság hárítása (a borbélyműhely Chaplinnél, Semprunnél, de Kertésznél is a korszellem fontos helyszíne) és 152 cm-es testi fogyatékosságának kompenzálása motiválja. És talán valami elemibb információéhség, mint amit a borbélyüzlet csevegő kuncsaftjai kielégíthetnek. Mindezt a kiállítás, illetve a Peter Henisch-aparegény könyörtelen kíváncsiságnak nevezi: „És mert az oroszok sokkal jobban bírták a telet, mint mi, kész öngyilkosság lett volna, ha maradunk. Így tehát a Guderian hadosztály maradéka visszavonult. De ez a visszavonulás teljes katasztrófába torkollott (…) Valódi rögeszme kényszerít rá, hogy ezeket a szépnek legkevésbé sem mondható pillanatokat is dokumentáld. Egyfajta könyörtelen kíváncsiság az, ami a szenvedés, az ínség és a halál – igen, mindenekelőtt a halál – árnyékában is a markában tart. Érzékeidre rátelepszik ez a jeges mámor, és kiöl belőled mindent, ami egykor részvét és együttérzés volt. Benne vagy te is, és mégis kívül. Hogy is magyarázzam: az ilyen pillanatokban a te dolgod nagyon egyszerű. Például becsapódik egy gránát: előre tudod, hol és mikor fog becsapódni egy ilyen dög. És azt is tudod, hogy téged nem talál telibe, de azt a másikat, azt a tejfölösszájút, igen. És látod, hogy ő is tudja, és megpróbálja bekaparni magát a földbe, vagy karjával – teljesen abszurd módon – átfogja a sisakját (…) Hogy van-e ellentmondás abban, ha egy ember, aki néhány órával korábban érzelmes levelet ír haza, most lesben áll, és valami különös vadászszenvedéllyel várja, hogy a szeme előtt lejátszódó iszonyat tetőfokára hágjon? Én csak azt tudom, ha visszagondolok, ma is sajnálom, hogy akkor még nem voltak a maihoz hasonló teleobjektívek. A tejfölösszájúról például, akiről az előbb beszéltem, harminc méterről is kvázi portréfelvételt csinálhattam volna! Micsoda képek készülhettek volna akkor, ott, Oroszországban!”(1)

Az apját hasonló könyörtelenségéért kérdező/vallató író-fiú önkritikusan írja:

„Gondolom, hogy minden, ami van, jó, feltéve, ha anyag. Ami Neked, papa, a kép, az nekem a szöveg. Itt van mindjárt ez a mostani helyzet: olykor mintha Téged is ugyanazzal a mélyhűtött szenvedéllyel figyelnélek, ugyanazzal a könyörtelen kíváncsisággal, amiről Te beszéltél. Látom, hogy öreg vagy, látom, hogy beteg vagy, látom, hogy gyötrődsz, és mindezt érdeklődéssel figyelem. Emlékezetembe vések mindent, amit mondasz és csinálsz, és emlékezetemet hangszalaggal és jegyzetfüzettel támogatom meg. És minél jobban hasonlítok Rád, annál inkább megérteni véllek. (…) Látod, Papa, én mindenből anyagot csinálok. Különösen Belőled csinálok anyagot, aki mindenből anyagot csináltál. És abból, hogy bírállak Téged, aki mindenből anyagot csináltál. És abból, hogy bírálom magam, aki még ebből a bírálatból is anyagot csinál. Emlékszem, sokszor mondtad, hogy az évek során létformáddá vált hivatásod révén kétszeresen élted az életed. Ez itt az életem, az ott a képem, a képem az én második életem.”

Válaszul apja magát boncolva operálja ki a múltat: „Fekszel egy géppuskaállásban, és a hőn óhajtott motívumot szolgáltató lövészekkel együtt várod, hogy a halálra ítéltek elég közel legyenek. És amikor rákezd a géppuska, és a haldoklók mozdulataiban még ott bujkál a meglepetés, lenyomod a gombot. Vagy látsz egy embert, aki lángoló fáklyaként épp egy tank tornyából bújik elő. Bajtársai megpróbálják visszatartani, az ellenség célba veszi, te azonban azt a pillanatot várod, amikor fájdalma tetőzik. Vagy egy kivégzést fényképezel, és akárhogy iszonyodsz, mintegy önkéntelenül az elítélt közelébe férkőzöl. Meg akarod örökíteni ezt a szempárt, és tudod, most vagy soha.”(2)

A haditudósító kíváncsisága alanyi karakterű, képeivel és visszaemlékezésével személyessé teszi a halált. Nem tudja, hogy igenis vannak már teleobjektívek. Most nyitották meg a RAF, a Brit Királyi Légierő második világháborús fotóarchívumát. Tudott volt eddig is, hogy az angolok elrepültek Auschwitz felett, de hogy a képek nemcsak a barakkokat, de megfelelő nagyításban a sorba állított foglyokat is „látták”, az csak most, a honlap képeinek digitális zoomolásakor vált világszerte evidenciaként ismertté (az első három órában 550 ezren látogattak a honlapra). Például arra a képre is rálapozhattak, amelyet 1944. augusztus 23-án pár kilométer magasságból készítettek a légifotósok. A Guardianben John Ezard cikke rámutat, a fotó éppen Magyarországról deportált zsidók utolsó napjait, óráit mutatja. Az éles kép alapján a barakkok mérete és száma ismert volt, a krematórium hatalmas füstje láttatta, hogy a halálgyár gépezete teljes kapacitással működik. A szerző szerint az angol közvélemény keveset tudott a táborokról, a fotókat értékelőket pedig azzal menti, hogy parancsuk „kizárólagosan katonai adatok gyűjtése volt”. Hozzá kell tenni: tehát az értékelők érdektelensége éppen ezzel bizonyított, hiszen látták, ez nem katonai tábor. A Szlovákiából deportált, sikerrel megszöktetett két hírvivő adatai korábban már eljutottak a Szövetségesekhez. A teleobjektívvel készített légi fotók elemzésekor a népirtás léptéke is láthatóvá, számíthatóvá vált… Csakhogy erre a Szövetségesek könyörtelenül nem kíváncsiak.

A kérdező fiú, Peter Henisch viszont igen. (Hasonló – gyakran kegyetlen – kérdezz-felelek játékot én is játszottam apámmal, a korszak és a játékosok életkora szinte azonos. Igaz, a sors által egykor apámra és bajtársaira osztott szerep alapjaiban különbözött, de Peter fiúi logikája ismerős számomra. Amikor idézem, olyan, mintha én kérdezném Walter Henischt.) Peter Henisch nem egyszerűen Oidipusz-helyzetben van, hanem egy nemzedék nevében vizsgálódik 1965-ben, körülbelül húsz évvel a háború után. Csak ’68 után került sor – először Németországban – az akkor még igencsak közeli múlt firtatására.

1965-ben, Frankfurtban bíróság elé állítják Auschwitz parancsnokát. A ’68. nyári lázadó nemzedék szembefordul szüleivel: rákérdez felmenőire, mit csináltak a háborúban és mit nem tettek a koncentrációs táborokban folyó, szisztematikus népirtás idején. Willy Brandt már politikai szintre emeli az önvizsgálatot és az emlékezést. Az NDK-ban ezt a folyamatot a diktatúra okozta görcsök lassítják. 1953-ban Stefan Heym például náci rohamosztagokat „lát” a lázadó munkások között, de jellemzően, cowboy-ingeseknek nevezi őket. (Két nappal a felkelés után Amerikában kivégzik a Rosenberg házaspárt.) Bertolt Brecht is fasiszta uszítóknak nevezi a kelet-németországi felkelőket. Később ugyan ír egy ellentétes tartalmú verset erről Megoldás (Die Lösung – vö. az Endlösung náci kifejezéssel!) címen, melyben azt veti oda a kommunista vezetőknek, „válasszanak másik népet” maguknak. Ausztria csak 1955-ben nyeri vissza függetlenségét, a folyamat itt ezért is késik. 1979-ben, a német tévében levetítik a Holocaust című, a széles tömegekhez szóló amerikai sorozatot. A német fiatal generáció többsége ekkor kerül szembe a múlttal, abban a didaktikus formában, amely a történelemkönyvek adatai helyett átélhetőbb sztorival, képekkel közelít a befogadóhoz. Robert Merle Mesterségem, a halál című regénye ugyan ’53-as keletű, de igazán Theodor Kottula filmváltozata (1974) teszi világszerte ismertté a működőképes modellt: hogyan válhat egy rendes polgár a nácik birodalmában haláltábor parancsnokává – a mozi az amerikai egyetemeken pszichoanalitikus oktatófilmként is futott.

A pszichológiai megközelítés Walter Henisch életéhez és munkásságához legalább annyira indokolt fia regényében, mint a Merle-ében. Sőt, tipikusabb, mert nem az aktív pusztítóval, hanem a passzív krónikással ismerkedhetett meg a kiállítás nézője. A látlelet a társadalmi folyamat és fotódokumentumai elemzése szempontjából jóval tanulságosabb, éppen mert általánosabb. Az elbeszélő Walter Henisch Sigmund Freud receptje szerint maga is visszanyúl a gyermekkorig: „Egy pöttöm, halálsápadt lányhoz vonzódtam, aki folyton a felsőtestét himbálta, akár egy ketrecbe zárt állat. Amikor megkérdeztem, miért csinálja, azt felelte, imbolyogva szebbnek látja a világot. Ez a kezdetben alig észrevehető himbálódzás idővel egyre vadabb lett. És egy napon a pöttöm, halálsápadt lány eltűnt. (…) De akkoriban nekem is egész különleges módszerem volt már környezetem megfigyelésére. Legszívesebben egy hosszában összetekert papírlapon át néztem a világot. Ezen a távcsövön keresztül a dolgok bizonyos értelemben távolabbra kerültek és jobban elváltak környezetüktől. A világot, jobban mondva, amit akkoriban világnak láttam, ez a távcső tartotta távol tőlem.”(3)

Henisch tehát gyerekkoráig visszavezeti az önelidegenítés technikáját: lelkével camera obscurát játszik, érzelmi távolító optikát fejleszt ki. Okként vissza-visszatér a rettegett-csodált Prinz úrhoz, elemzi a mostohaapa brutalitásának és robusztus alkatának hatását. Pontos, mert gyermekkorban bevésődött az emlék: félte Albert Prinzet, mert az véresre verte, csodálta, mert erős volt. Freud és az Anschluss Bécsében, úgy látszik, jól ismerik a tételt: a psziché a lelki nyomásra agresszivitással válaszol: „És akkoriban (…) mennyi minden volt, ami lencsevégre kívánkozott! Díszmenetek, gyűlések, hazafias megmozdulások – az élet ilyen szempontból százszor, ezerszer mozgalmasabb volt a mainál. Nem múlt el nap fotogén tüntetések nélkül, a rendezvényeken napirenden voltak a zaftos bunyók. És egy fotós szemében, ezt állítom neked, nincs szebb dolog egy jókora terembunyónál!”(4)

A fiatal Walter Henisch fél, reszket, vágyik az erősek közé, sóvárogja az egyenruhát:

„Az egyenruha volt számomra a legfontosabb, úgy bizony. Belebújni az egyenruhába, amely ködsüvegként láthatatlanná teszi azt a vakarcsot, aki mindig is voltam – ez volt az én álmom.” (…) „A Német Tornaegyletből azután, mondja apám hangja, úgyszólván automatikusan léptem át a Hitlerjugendbe. Egy idő után legtöbb bajtársam átigazolt, és persze én sem akartam elmaradni tőlük. Ez nem fog menni, mondta mostohaapám, és egy pillanatra meghökkentett, amit mondott. De ezekben a korai időkben az is megfelelt az árjaság feltételeinek, aki esküt pótló nyilatkozatot tett.”(5)

„Már a Johanneumban kialakult az a szokásom, ami otthon csak megerősödött, hogy ha valaki a közelemben egy többé-kevésbé hirtelen mozdulatot tett, máris összehúztam magam. Sunyi voltam, úgy bizony, és ne feledd, ez a szó egy egész folyamatot ölel fel. Osztálytársaim megérezték a bizonytalanságomat, és az én bizonytalanságom őket is elbizonytalanította. Aki pedig elbizonytalanítja a másikat és ráadásul gyenge, abból menthetetlenül hamupipőke lesz.

Egyszer, tanítás után néhány osztálytársam odakötözött a Klagbaum-park egyik félreeső nyírfájához, aztán eltűnt. Ebből a kényes helyzetből csak jóval később szabadítottak ki a járókelők, akik meghallották kétségbeesett kiáltásomat. Egy másik alkalommal társaim annak rendje és módja szerint falhoz állítottak, és szinte odaszögeztek a hógolyókkal. Nem rám céloztak, a hógolyók körülöttem záporoztak, de a helyzet mégis kétségbe ejtett.”(6)

Az okok közt a szó szerinti felülkerekedő vágyát is kiemeli mindkét Henisch-szöveg: Walter számára a világgal, a mostohaapával szemben az anya jelenti a „fentet”. Aki csakúgy, mint majd Walter felesége a háborúban születő Peternek, ugyanazt a dalt énekli Walternek: „a világ tetején-t, amikor „betegen feküdtem, és anyám hozott egy bögre teát, és egy aszpirint kevert bele. És sötétvörös, hegyes körmével meghámozott egy narancsot. Mindez valószínűleg már nem a Heumühlgasse 12-ben, hanem a Keinergasse 11-ben volt. Apám egyik kollégája átengedte nekünk félig lebombázott lakását. Az illető felesége és lánya néhány nappal a háború vége előtt egy viharos éjszakán hálószobástul a mélybe zuhant.”(7) A másik „fent” megmaradt szobában élt a Henisch család. Walter „felfelé” törő legendáriumának kései eleme volt a Bécsi Világkiállításon (70-es évek) lezuhant, újságírókkal tömött léggömb, amelyről a fotós épphogy lemaradt. Akkoriban szeretett volna egy világhírű kötéltáncossal átsétálni/fényképezni a Duna-csatorna fölött is, de a rendőrség neki nem engedélyezte a mutatványt.

Már akkor észreveszi a „fent lenni” hatékony verseny- és fotóspozíciót, amikor első riportjára küldik a Reichsbrücke építésére. Egy magas, „toronydaru” kolléga előnyét kompenzálandó, Henisch felmászik a hídtraverzre: „Attól kezdve alapelvem lett, hogy a fényképezőgéppel a kézben fákat, erkélyeket, tornyokat, bunkereket és mindent megmászok, ami csak kimagaslik a környezetéből. Így aztán, mint látod, alighogy beleszagoltam, máris kész fotoriporter lett belőlem, akinek az a különlegessége, hogy többnyire felülről kapja le a motívumait.”(8) Végül is Henisch az apa elől az anyjához, az iskolatársak elől a HJ-be, a borbélyság elől a sajtóba menekül. Részletkérdés, hogy a HJ mennyire segítette ebben. Fia, Peter is megélt egy ilyen eseményt: első riportfeladatainak egyike volt megszerezni pár gyermekkori fotót egy közlekedési balesetben frissen elhunyt házaspár szüleitől. Képpecérnek hívják ezt a fajta sajtómunkást. Peter ráérzett, a lecke végrehajtásához az apa „könyörtelen kíváncsiságához” hasonló adottság kell. A család küszöbén állva elmondta ugyan, miért jött, de átérezve az apja munkásságával rokon feladatot, elszaladt: „Hirtelen valamiféle, már-már műszaki típusú érdeklődést fedeztem fel magamban: miként fogadja majd az idős házaspár a Hiób-hírt. Mintha valami eddig ismeretlen, mélyhűtött szenvedéllyel figyeltem volna az egyenes tartású férfit, ahogy szavaim súlya alatt mind jobban meggörnyed, és az imént még fiatalosnak ható feleséget, akiből most pillanatok alatt öregaszszony lett.”(9)

Valóban, az apja is gyakran kerül hasonló helyzetbe. És „helyt áll” már elsőre is, amikor a csapatok a Molotov–Ribbentrop paktum ellenére bevetésre készen állnak az orosz határon: „A túlsó oldalon nevető oroszok, az innensőn mi. Ők vodkát dobnak át, mi sört… Lassan kivilágosodott. Belenéztem a távcsőbe. Odaát szemlátomást gyanútlan őrség. Korán kelő parasztok a földeken. Egy füstölgő kémény. Kissé távolabb apró falucskák. És akkor, ahogy felkel a nap, egyszer csak elszabadul a pokol. A front teljes hosszában működésbe lép a tüzérség. Fölöttünk stukák rajai süvítenek. Ez a világvége. Tizenöt perc múlva változik az irányzék. A tüzérség most távolabbi célpontokat lő. Megkezdik az előrenyomulásukat a páncélos ékek. És mögöttük hangos diadalordítással a gyalogság. (…) Először csupán pőre rémület támad. Férfiak, nők és gyerekek céltalan rohangálása. Az istállókból kitörő, megbokrosodott állatok. Fejvesztve menekülő katonák. Kiáltozó sebesültek. Égő házak, leomló erkélyek. Bombatölcsérek szaggatta szántóföld. Széttépett emberi testek az utakon. Nem szabad megállni, körülnézni, menni kell tovább. És mégis: emlékeimben felbukkan egy öregasszony, ahogy két kézzel kapaszkodik egy katona csizmájába. A katona pedig egyszerűen félrerúgja.”(10)

És ekkor lesz felnőtt: „A háborút elejétől végéig úgy tekintettem, mint a képek sorozatát. Az egész második világháború egy nagy halom kép a számomra. Ha csakugyan könyvet akarsz írni rólam, ezekből a képekből kell kiindulnod. Ha tudsz kezdeni velük valamit, odaadom neked mindet. Itt vannak például a lengyelországi képek: akkor még nem létezett propagandaszázad, a lengyel hadjárat idején többnyire a tüzérség mellett fényképeztem. Itt léptük át a határt, látod, folyókon keltünk át, falvakba és városokba vonultunk be. Tüzérek töltés, tüzérek tüzelés, tüzérek új állás kiépítése közben… A lengyelországi hadjáratnak, különösen a tüzérek számára, csakugyan hadműveleti jellege volt. (…) Amikor az egész sereg egyszerre tüzelt, és a füstfelhők igazi rajvonalba fejlődtek, hát igen, azok már egész jó képek voltak. De közvetlen harci eseményekről, ember ember elleni küzdelemről ekkor még alig valamit tudtam lencsevégre kapni… Itt egy klasszikus lángszóró-bevetés Epernay közelében. Itt ezek becsapódó tüzérségi lövedékek, nem rossz, mi, ez, ha jól emlékszem, Compie`gne-ben volt. Ezek meg itt menekülő civilek, ez a kép a gyerekkocsival Chalons-sur-Marne-ban készült. Íme, egy tipikus légi felvétel: egykori teherpályaudvar Párizs közelében. Itt meg a dieppe-i kikötő: mire mi odaértünk, csak füstölgő romok maradtak belőle. (…) Igen, az öregember a padon kipurcant, a fölé hajló katona épp ezt konstatálja. Ez meg itt egy plakát, amit mindenhol kiragasztottunk: populations abandonnés, faites confiance au soldat allemand! (Feljelentők, forduljatok bizalommal a német katonához!)”(11)

És az albumot, amit fia annyiszor végignézett, együtt újralapozzák, magnóra veszik a kommentárokat. Tizenkét éven át érleli a fiú az apjáról szóló könyvet. Nem kíméli sem apja, sem a Wehrmacht emlékét. A haditudósító kétes emberi, de kétségtelen szakmai tisztessége talán egyedül a Leica dicsőségét nem csorbította: „… a legjobb háborús felvételeket, mondja apám hangja, sőt alighanem egész pályafutásom legjobb képeit, Oroszországban csináltam. Soha olyan mozgalmas képeket nem készítettem, és valószínűleg nem is fogok, mint ott. emberileg persze tragédia volt, de a fényképész szemével nézve… Úgysem tudtam volna változtatni rajta, hát legalább igyekeztem a magam szempontjából minél többet kihozni belőle. Itt van például a harckocsik előretörése a tajgában. Nézd csak az eget, látod az előbukkanó felhőket? A végtelen orosz táj felejthetetlen emléke. Sárga szűrőt használtam a Leicához – tudtam persze, hogy kell… Vagy itt, ezek a lángokban álló muszka kunyhók. Tekintsünk most el minden mástól – hát nem pompás anyag? Német katona árnya a parázsló padlás háttere előtt! Mindig is az ellenfény volt a specialitásom…”(12)

A fotós valóban jó szemmel háttérkomponálja a meteorológiai és hadi eredetű légköri eseményeket. Csak hát előképként ott a Vilmos császárt ábrázoló, híres fotó: a köpenyes-sisakos lovas fenn (!) áll a síkon, lent a keleti látóhatáron pirkad. Ez a fotó H. Lanzinger híres-hírhedt A zászlótartó című Hitler-portréhoz is békebeli előkép. A szűrőzött háttér erősen hasonló, csak most, a Blitzkrieg idején ló helyett tankok töltik be a Henisch-kép tekintélyparancsoló kellékének szerepét. Tudatos volt ebben is a haditudósító? – nincs válasz.

A háború és vele a fotós sorsában is van egy inflexiós pont, amikor Walter Henisch fogságba esik. Még egy bécsi is képbe kerül: a fotós egységét elfogják az oroszok, és a komisszár, egy leopoldstadti bécsi zsidó, szinte földi, azt javasolja neki, álljon át: „Őszintén szólva eléggé bizonytalan voltam – nekem alapjában véve tényleg mindegy, hol csinálom a képeimet”(13) – meséli Henisch. De bivalyerős sofőrjük inkább megöli az emberséges oroszokat, és megszöknek: „Maga író, mondta, azt javaslom, dolgozzon, mostantól kezdve nekünk. Arra gondoltam, nekem alapjában véve mindegy, kinek dolgozom. De aztán kavicsokat dobtam a két őrszem feje fölött, és hallottam, milyen hangot ad ki a roppanó csigolya. Az írógép kattogása mindinkább egy géppisztoly kerepelésére emlékeztetett. Apám elővette a fiókból az elsőosztályú Vaskeresztet, és a mellemre tűzte.”(14)

Később a Tito-elfogási kísérlet is hasonló helyzetet hoz: „És máris ott állok a szeles nyílásban, valaki farba rúg, és én zuhanok. Egy bombázóraj már forgáccsá aprította a terepet, mielőtt mi odaértünk. Mégis, amint kinyílik az ernyőm, alulról elkezdenek lőni. Vadul kattintgatok és máris magam előtt látom az újságcímeket: A fotóriporter utolsó képei. (…) Ernyőt lecsatolni, előrenyomulást megkezdeni, ez az első. Az egységnek a partizánok rejtekhelyét kell megostromolnia: foglyok nem kellenek, kímélet nincs. És neked, gondolom, nem kell részletesen ecsetelni, hogy csinálta az ilyesmit az SS. Én tehát fényképezem ezt a poklot, elátkozva a sátán riporterének kétes dicsőségét, és egyszer csak két férfit látok egy szétlőtt ház falához lapulva, fényképezőgéppel a kézben. Nocsak, gondolom, azt hittem, egyedül vagyok, ki ez a két másik? Akkor néhány SS-fogdmeg ront rájuk, és engem villámcsapásszerűen ér a felismerés: ezek is haditudósítók, akárcsak én – a másik oldalon.”(15)

A két fogság közti különbség annyi, hogy ez már 1944 májusa, és a sok vereség és/vagy a sok öldöklés okozta csömör után a két amerikai kollégát Henish megmenti. Ekkorra már leleplezték, hogy egyszer beállított képet adott le, és elmeséli fiának, hogy egy szadista, cinikus parancsot megtagadva, nem várta be az oroszok odaérkezését, hogy a már átadott területen egyedül maradva egy horogkeresztes zászlót felhúzzon, és azt lefényképezze. Helyette, még időben tette, visszavonult, és a képet leadta. Sosem jelent meg…

A fordulópont után a 152 cm-es, immár felnőtté avatott Henisch újra gyerekként kezd rettegni:

„A szabadság sejtése, jóllehet ez a szabadság, mely ebben a világraszóló pillanatban nyilván mások előtt is felsejlett, azon nyomban megint rendkívüli veszélybe került.

De talán éppen erről van szó; hogy az emberben épp ezek a határesetek élesztik fel (és újjá) a szabadság tudatát. (…) Végtére a túlélésről volt szó, arról, hogy ésszel és ötlettel, szerencsével és ügyességgel méltónak bizonyuljanak erre a túlélésre. (…) És világosan emlékszem, hogy én, mint gyerek, a szabadságával élni tudó apa történeteit kedveltem a legjobban.”(16)

Innentől a történelem és Henisch történetei is nagyban átalakulnak. Peter észreveszi, hogy apja is elkezdi náciknak nevezni az övéit. Elhatározza, hogy miközben aki teheti, nyugat felé, az amerikai fogság felé igyekszik, ő, aki haditudósító-ként megkülönböztetett járművel rendelkezik, átkel az Elbán és hazamegy Bécsbe: „Ide figyelj! Ebből egy külön kis Svejk-történetet kerekíthetnél – szóval a következő történt. No igen, Svejk, ilyen rokonságban látná szívesen magát apám. Ha már irodalmi emlékművel emeltetne magának. Mindenesetre jobban illene hozzá a Köpenicki kapitány, és neki őellene sincs kifogása… Szóval ott lógtak a nyakamban a gépek, a karomon még mindig ott szemtelenkedett a haditudósító felirat, és egész idő alatt úgy tettem, mintha valami hallatlanul fontos dolgom volna pont ott.”(17)

A visszavonulásban – noha a hősi tetteket megörökítő fotózás lehetősége alaposan megfogyatkozott – a propagandagépezetet a lendület viszi tovább: haditudósító kell, kiiktatása a vereség „defetista” beismerése lett volna. Egyszer a hazaút tervével majdnem lebuknak, de egy főtiszt felismeri a legendás fotóst: „Na, őrmester – mondta a tábornok – megint megúszta? (…) És most hová? Én meg, te tudod, engem soha nem kellett félteni: Igenis tábornok úr, hálás vagyok az érdeklődéséért. (…) Most sürgősen ki kell dolgoznunk az anyagot, titkos küldetés, ugye ért engem, tábornok úr? (…) Jól van, őrmester, csak tartsa nyitva a szemét, kéz- és lábtörést! (…) Aztán: „Utat a haditudósítónak” jelszóval egykettőre felszívódtunk.” (…) „Én pedig csak álltam az autó tetején és fotografáltam – mi mást tehettem volna? Az autók telezsúfolva tisztekkel, és megpakolva régiségekkel, szőnyegekkel. (Ezek a képek hiányoznak a kiállításról – Sz. Gy.) És persze rengeteg nő. (…) Amilyen szürkék voltak a színfalak, olyan tarka maga a darab. Maga az élet, amely élni akar. Katonai rendőrök ugyan még léteztek, de mivel a bakák inkább őket lógatták föl, mintsem magukat fellógatni hagyták volna, mostanra igencsak megjuhászodtak. Ráadásul elterjedt a hír, hogy a Führer nem utolsó leheletéig a bolsevizmus ellen harcolva vesztette életét, ahogy azt eleinte a rádió terjesztette, hanem egyszerűen öngyilkos lett. Egy szó mint száz, már semmi sem tartóztathatta fel az eddig úgy-ahogy még fennmaradt rend totális összeomlását.”(18)

Az összeomló diktatúra résein át Walter Henisch/Münchhausen/Háry/Köpenicki/Svejk hazajut, hat évvel azután, hogy így írt haza Lengyelország lerohanásának idején: „Hajnaltájt néha felkelek és kinézek az ablakon, de odakint rendszerint csak ködös szürkeséget látok. De akárhol vagyunk is – én most katona vagyok, és azt teszem Rózám, ami kötelességem. Habár végtelenül nehezemre esett elbúcsúznom Tőled, és tegnap délután kis híján elsírtam magam – a Führer tudja, mit csinál.”(19) Róza, a feleség, így emlékszik vissza a béke első napjaira: „Mit gondolsz, mit mondtam neki, amikor vége lett a háborúnak, és vesztettünk, és ami a legfontosabb, ő is vesztett? Walter, mondom neki, legfőbb ideje, hogy észre térj, mert különben lekésed a csatlakozást. Hadseregnél, igen, mint a német hadsereg haditudósítója, biztonságban voltál: állami szolgálat, és ha majd leszerelsz, tisztességes nyugdíj. De mint szabadúszó fotóriporter – nagy dolog –, mint szabadúszó riporter agyongürcölheted magad, és tudod, mit érsz vele, egy nagy kalap szart.”(20) És valóban, mostantól Henisch, a haditudósító sztár legfeljebb egyszerű fotóriporter lehet, ha elég ügyes, és ha a társadalom – saját korábbi énjét nem megtagadva – ezt lehetővé teszi neki.

Henisch élete volt a fotó, ügyes is volt, és az akkori osztrák társadalom szolidáris volt vele. Pedig a túlélőknek együtt kellett élniük a civilizációjuk alkonyi felvételeivel fotókon és fizikai értelemben is.

Henischéknek is élniük kellett, például a félig leszakadt bécsi lakásban, egy háborúban született gyerekkel, akinek útravalója ismét a szorongás, ha nem is ugyanaz, mint az apjáé volt, de szinte folytatása annak: „Mégiscsak volt valami azzal a lakással, mondtam. Apám értetlenül meredt rám: Melyikkel? Hát a keinergassei-vel, mondtam. Nos, mondta apám, annak idején a kollégám is elég jutányosan jutott hozzá – zsidólakás volt. Egyelőre nem volt több kérdésem. Ez igazán rövid látogatás volt, mondta apám. Megígértem Sonjának, mentegetőztem, hogy nem maradok sokáig. Az utcán azonban fogtam egy taxit, és Erdberg felé vettem az utam. A Keinergasse 11. előtt egy férfi kocsit mosott. Mit keres, kérdezte, amikor be akartam lépni a kapun. Úgy éreztem magam, mint akit rajtacsíptek és továbbmentem. (…) közben egy könyv járt a fejemben, aminek hét-nyolc éves koromban csak a kétharmadáig jutottam. A birka, amelyikről a könyv szólt, végül szomorú sorsra jutott: vágóhídra került. Sorsát régóta sejtette már, valahányszor egy-egy társát elvitték, mindig ugyanazon a hosszú úton, szerencsétlen birkaagyában csak megerősödött ez a sejtés. És aztán – de amikor idáig jutottam az olvasásban, apám, aki pedig még sose tett ilyet, egyszerűen elvette a könyvet.”(21)

A gyerek később meg is formálja szorongását: „Nagyi, mi az, hogy náci? – Gyere menjünk, te ezt még nem érted. – Egyszer egy idősebb lánynak megakad a szeme sötét tincseimen. Zsidókölyök, vihogott, koszos zsidókölyök! De Hedwig, szólt rá az anyja, hogy beszélsz! Én pedig megkérdeztem: Nagyi, mi az, hogy zsidó? És nem kaptam választ.

Ugyanezeket a kérdéseket, két-három évvel később, ugyancsak a Praterben, apámnak is feltettem. Hatodik születésnapomra fényképezőgépet kaptam tőle, és épp a fotografálás alapfogalmaira okított. Szóval, ha süt a nap, mondta, mondjuk egy századot és tizenegyes blendét, vagy ötvenedet és tizenhatos blendét állítasz. Mi az, hogy zsidó meg náci? Te jóságos Isten, hogy magyarázzam meg neked? Az apád például egyesek szemében zsidó, mások szemében náci volt. Holott voltaképpen sem ez, sem az. De mindez remélhetőleg már nem is olyan fontos. Próbáld csak meg lefényképezni a dodzsemet!”(22)

Húsz év múlva így felel a haditudósító: „Azt kérdezed, fényképeztem-e koncentrációs táborokat, mondja apám, nem, ettől megkímélt a Jóisten. Hátradőlt a karosszékben, beleharapott egy frankfurti virslibe, ami az utóbbi időben, azóta, hogy belenyugodott a diétába, ízlett neki, és ásványvizet ivott hozzá. Új hálóköntös volt rajta, lába szemlátomást hozzászokott a nemezpapucshoz, arca derűs volt és kipihent. Már mondtam neked, hogy semmi közöm nem volt ezekhez a táborokhoz, miért kérdezed mindig? Különben se írj efféle szörnyűségekről. Ha a könyvnek, amit rólam írsz, Apám kicsi alakja lesz a címe, mindenki derűs történeteket fog várni.”

És nem mondja el, mit látott a varsói gettóban. Képeit sem hagyta a fiára. (A bialistoki gettóról van néhány „szelíd” fotó a kiállítás katalógusában. Sz. Gy.) Inkább viszszatámad: „Kinek gyűjtöm én ezeket a képeket, kérdezte, kinek tartogatom én ezeket a filmeket? És láttam, ahogy lógó karral áll a laborban, és még a látvány emléke is bűntudattal töltött el. (…) Miért nem veszekedtél vele, kérdezte Sonja, miért nem támadtál rá szemből, miért nem mondod meg neki soha a magadét? Szeretném befejezni ezt a könyvet, mondtam, különben is beteg ember. Tudod, mit gondolok? – mondta Sonja. – Te még mindig szereted.”(23)

Végül Peter Henisch apja konyha-filozofálásával lekerekíti a történetet. Nem menti fel apját, de saját generációja fenntartásaival, privát kommentárjaival együtt adja közre a haditudósító történetét: „Tudod, mondta apám, amikor megint a kórházba mentünk, mindig két lehetőség van. Vagy bent tartanak, vagy nem tartanak bent. Ha nem tartanak bent, akkor jó, ha bent tartanak, megint két lehetőség van. Vagy megint kiengednek, vagy nem engednek ki. És legvégül még mindig két lehetőség marad. Vagy fognak emlékezni rám, vagy nem fognak. Hisz tudod, egy zsidónak mindig két lehetősége van. Miért egy zsidónak? – kérdeztem. Miért ne? – mondta.”

„Adós vagyok még egy történettel:

Apám egy nap kiment a Westbahnhofra, hogy lefényképezze Grock, a híres clown érkezését. Rengeteg fotóriporter nyüzsgött ott, de apám a maga erőszakos módján előrefurakodott. És a clown, amint észreveszi, odamegy hozzá, átöleli és homlokon csókolja.”(24)

A Wien Museum Könyörtelen kíváncsiság című kiállítása is kerek történetet mond el: a tárlókban felütött, a haditudósító által precízen vezetett albumok hitelesítenék a válogatást. De csak egy-egy oldalt látunk, az egészet nem. Sejtem, nem a legelborzasztóbb lapokon állapodtak meg a kurátorok. Pedig a hasonlóan szerkesztett Reality tévéműsoroknak hatalmas a nézettsége.

Talán pár évtized múlva nem is lesz olyan médiatörténész, aki szakmai/etikai alapon egyszerre lesz képes válogatni egy dokumentumanyagból.

Szegő György

Jegyzetek:

(1) i.m. 102–103. o. A nagybetűs szavak Peter Henisch kiemelései

(2) i.m. 107. o.

(3) i.m. 20. o.

(4) i.m. 51. o.

(5) i.m. 59. illetve 66. o.

(6) i.m. 60. o.

(7) i.m. 54. o.

(8) i.m. 50. o.

(9) i.m. 106. o.

(10) i.m. 86-87. o.

(11) i.m.82-83. o.

(12) i.m. 85. o.

(13) i.m. 132. o.

(14) i.m. 134. o.

(15) i.m. 147. o.

(16) i.m.174–175. o.

(17) i.m. 177. o.

(18) i.m. 179. illetve 188. o.

(19) i.m. 58. o.

(20) i.m. 32. o.

(21) i.m. 211–212. o.

(22) i.m. 198. o.

(23) i.m. 221. o.

(24) i.m. 263–264. o.