SZÍNES MAGYARORSZÁG

„Az ismeretlen fotográfus emlékének” ajánlott, 250 oldalas kötet főszerkesztője, Varga F. János egy heurisztikus élményével vezeti be a nagyszabású munkát, amit londoni kollégája „Színes háború” című, ajándékba adott fotóalbumával váltott ki. A színesség a lényeg, hiszen minden képi információt, amit a 20. század első hat-hét évtizedéről gyerekkorunktól kezdve – fotókból – megismertünk: színvakként tapasztaltunk. Hasonlóan megrázó felismerést éltem át, amikor nyolc-tíz éve egy, a lodzi gettó hétköznapjait színesben bemutató fotókiállítás képeivel találkoztam. A Holocaust addig fekete-fehér rémálom volt. Amint a második világháborús magyar részvétel vagy az 1956-os forradalom leverése is ilyen kemény, „ff” tapasztalás. A lodzi képek, egy színesben fotózó, ott „turistáskodó” SS-tiszt antikváriumba került, koffernyi hagyatéka, világjáró dokumentumokká lettek. Akkor több recenziót is olvastam, és különféle, számomra másodlagos megközelítéseket ismerhettem meg. Mint most is, a kötettel egyidejű kiállítás-megnyitón. A triviális hatás mechanizmusát sem akkor, sem most nem ismerte fel senki, vagy nem nevezte meg. Ezért kell kimondanom a lényeget: valójában időutazás részesei vagyunk. A színes múlt képei olyan erős emóciókat váltanak ki, hogy a néző nem a képek előtt áll, hanem szinte belép a múlt terébe. Attól, hogy a fotó színes.

Hasonló fekete-fehér múltidézetekkel számtalanszor szembesülhettünk már. Azok tartalmát – éppen a „már láttam” közönye – elidegenedett történelemmé deriválta. A hirtelen színes látás sokkja teszi érzékivé a tartalmat: „igen, ez nem is olyan rég volt”, sőt: „hiszen ez olyan, mintha ma volna” – ilyesmiket válaszolunk egy-egy megszólító képnek. A kötetet tudatos szerkesztő és magyarázómunka teljesíti ki: Varga bevezetője, Kincses Ká-roly tanulmánya, „színes-kronológia” és „színes-irodalom” keretezi a jól csoportosított fejezeteket. Mégis, a könyv alapvetően emocionális élmény. Kétféleképpen reagálhatunk rá, okosan vagy személyesen érintve. Én megpróbálnék fejezetenként egy-egy, engem erősen érintő képet kommentálni.

Ilyen komoly játékban „legeket” választani nem könynyű. Annyira a saját emlékezetemhez szól a képek jó része, hogy gyakran hallom is, amit a képen szereplők beszélnek. Leginkább persze a zsánerképeknél. Ezek amolyan némafilmként, hangtalan oral historyként működnek, akár összerakhatóak egy némafilm story-boardjává is. Emlékszem, gimnazistaként az osztályunk elolvasott egy sci-fit. Az ibolyaszínű fény címet viselő munka azzal a lehetőséggel játszott, hogy a Földön megtörtént események elszállt képei az űrben egy fénysebességnél gyorsabb (?!) sugárral befoghatók és visszaküldhetők, nagyfelbontású képpé zoomolhatók. Persze a hang nélkül. De a tudósok szájról leolvasó tolmácsokkal egészítették ki a hiányt. A Színes magyarország szinte megvalósítja ezt az utópiát.

Az első fejezet az Országjárás témát kínálja. Általában a „ráismerés” élménye miatt hálás téma. Olyan képre hívnám fel a figyelmet, amelyik nem ilyen: Az egykori Margit-fürdő (1930-as évek) című, színezett diafotójára (44. o.). Gyakran sétáltam gyerekként a Szigeten, és emlékszem egy romra, amiről azt mondták nekem, „ez volt a Margit-fürdő”. Romos, színtelen fürdőszobák sorára emlékszem, melyet kezdett benőni a természet. És most itt van egy olyan kép, amelyen nem az építészeti albumok Ybl-architektúrája, egy holt palota képe látható, hanem egy „ilyen szín sohasem volt”, a műemlékfotónál mégis valódibb kulissza. Valószínűleg a frissen locsolt aszfalt tükörfelülete hitelesíti az egykori színes retust. Láttán felidézem azt az egy-két évet is, amikor 14–16 évesen magam is megpróbálkoztam az otthoni színes laborral. Valami ilyesmit kaptam. A kötetet gondozó szerkesztők helyesen határozták el, hogy ma nem nyúlnak számítógépes képjavító eszközökhöz. De ez az eredeti színezés ettől még izgalmasabb. Mágia közeli művelet, legalábbis nekem, aki már csak a szürke romokat ismerhettem.

A második fejezet Szeretteink albuma. Csin-Bumm Cirkusz (Bojár Sándor felvétele 1953 körül, 103. o.). E cím alatt emlékképeim egy sötét szobát mutatnak, a vasárnap délelőttök csendjét, készülő húsleves illatát. Két ablak között állt a rádió, amit a függönyök az ablak helyett hasonló módon takarnak el, mint a fotó bohócait a manézs függönye. A plüss fényei, a bemozduló vörös, a reflektorból túlvilágított arcok festett, beégett foltjai szineszté-

ziás, akusztikus-illatos élményei váltakoznak – nekem, aki akkor, 5–6 évesen mindezt csak hallhattam. Bár fekete-fehérben ismertem a színészeket az újságból.

A történelem sodrában című fejezet főtéma a kötetben. Nehéz választani. Végül döntök: Magyar katona a keleti fronton (id. Konok Tamás, 1942, 128. o.). Hasonló fekete-fehéret ismertem már. Apámról szerencsésebb pillanatban, még a felvidéki bevonuláskor készült hasonló vidám portré – csakhogy dr. Demeter Lénárt tartalékos repülőszázados Szabadkán készült 1941-es képén (114. o.) már a hirdetőoszlop alatt ott fekszik a szerb ellenálló holtteste. Felette, a kétnyelvű plakáton Jávor Pál, Tolnay Klári, Simon Erzsi filmje, a Tóparti látomás. Azután ott a sok égő ukrán falu, orosz kisváros (116. o.), ezek is 1942 nyarán készültek – színesben. A választott portré mosolya megdermed bennem, a nézőben.

Hétköznap-ünnepnap a következő blokk címe. Az egyik munkatárstól hallom, Varga Jajó rajongott, ragaszkodott ahhoz a képhez, ami előtt én is önkéntelenül leblokkolok: 1954. május 30-án a Pajtás hajószerencsétlensége a Balatonon, 23 halottal. (Bojár Sándor, MTI. 208–209. o.) Talán ez az első „hír” a gyerekkorból. Az akkor való világ legyőzte a „nicht vor dem Kind” (ne a gyerek előtt!) méltányolható eufémizmusát. Ezt a fotót látni fekete-fehérben sem lehetett, mert a „hírt” a sajtó igyekezett elhallgattatni. Talán ezért is állítja meg a kortárs emlékezőket.

Az utolsó fejezet 1956 forradalma. Ez már ambivalens időszak, színesen is emlékszem rá és fekete-fehéren is. Mert gyerekként egy családegyesítési akció során, nagynénéimmel módom volt végigsétálni a Körúton. Emlékszem, megmutatták a Szabad Nép székházát, „A Nép” felirattal (215. o.). Azaz a levert betűkkel kialakult új felirattal. És most itt van az emlék a könyvben, azóta sem láttam. A jó nénik két sarokkal odébb befutottak velem egy kapu alá, amikor a túloldalon egy ávóst lincseltek. Ennek képe most ott van a kiállításon, de az albumból hiányzik.

De nem mondanám, hogy a tantikhoz hasonlóan gyerekként kezelnének a kötet összeállítói. Sem a tárlat, sem a kötet nem festi rózsaszínűbbre a múltat, mint amilyen – hiszen mondom –, nem is múlt az, csak egy jelen időben zajló időutazás tere. Amúgy az idő zöldesre festette a képek többségét – mert a színes emulziós rétegek nem egyformán öregszenek. A zöld tónus alig észrevehetően fedi a színeket. A tárlat falait Jerger Krisztina kiállításrendező feltehetően éppen azért festette mélyzöldre, hogy a Színes magyar színes maradjon, ne csak zöld. A fal mélyzöldje visszanyomja a képek fátyolzöldjét, hiszen enélkül ismét monokróm lenne a kép. De a zöld ködbe elnyelődött színintenzitás nem bántó, sőt, a mai képernyőtarkaság káprázatával szemben, megnyugtató harmóniát sugároz. Színt nyel el, nyugalmat bocsát ki. Megbékélést. Van egy szembetegség, amit zöldhályognak neveznek. A glaukóma tompalátást, vakságot okoz. A 28 helyről – Kincses Károly, Baji Etelka, Sándor Tibor, Somlyódy Nóra szerkesztők és Varga F. János főszerkesztő által – válogatott kötet emlékezés-műtétének az a bravúrja, hogy a színek tompábbak, az emlékezés élesebb lett.