MAI ÚR HAZATÉR

Nádas Péter író – amatőr fényképész – vezeti be a Magyar Fotográfiai Múzeum és az Ab Ovo Kiadó kivételesen szép kötetét, amely a neves portréfényképész, Mai Manó fotográfiáit mutatja be. Nádas soraiban a fotózás, a fény művészete magától értetődően a technológiát igénybe vevő civilizációval azonosul, a polgári fejlődés világosságra törekvő, racionális, gyorsan kiszélesedő kultúrájának fényérzékeny szimbóluma. Az attitűd jó irányból közelít a szakmát több irányban is fellendítő – szakfolyóirat-szerkesztő, művészi irányelveket kiemelő – fotográfus életművéhez.

A ház, amelyik egykor Mai Manó műterme volt a Nagymező utcában – Budapest egyetlen, eredeti formájában megmaradt békebeli fényképészműterme; 1931-ig jól menő üzleti vállalkozás, városszerte ismert portréműterem, virágzó stúdió volt, egy fiatal szakma, egy technikára épülő művészet jelentős vállalkozása. Ma, értőn és nagy figyelemmel felújítva, immár a fotós közélet fő színtere. Önmagában is történeti relikvia, de ezen túl korábbi és kortárs életműveket öszszegző kiállítások, rendezvények színhelye, múzeum és intézet, múltat őrző és jelenre, jövőre figyelő „objektív”. Az egyetlen kiállítóhely a városban, amelyik kizárólag a fotóművészetre összpontosít. Akik megfordulnak itt, akár azért, hogy végigjárják a Mai-ház élményekkel teli belső tereit, megtekintsék az utcára néző, 100 éves „korszerűségével” rabul ejtő napfényműtermet, vagy felfedezzék az apró részleteket, az emeletek között egykor működött laborlift ajtócskáját, a szalont, a vakolatréteg alól előkapirgált, restaurált háttérfestményt, az emeleti falépcső intim szépségét, az MM monogramot a kovácsoltvas korlátokon, Róth Miksa híres üvegablakait; akár azért, mert betévedtek egy tárlatra, a szakirányú könyvesboltba; lenyűgözve tapasztalják egy szorgos pesti polgár életművének eredményét.

Mai pályája egyértelműen sikertörténet, ezt a kötetben Kincses Károly tanulmánya bensőséges hangon tárja elénk, mintegy a kései utód tiszteletét leróva a Mester előtt. Mai életműve nem a fontos történeti dokumentumok között kereshető – bár fényképezte Kossuth temetését vagy Ferenc József 1892-es koronázási jubileumát, de a pesti polgárság és arisztokrácia néhány jelentősebb figuráját is (a kötetben is rátalálunk Szerb Antal édesapjára vagy Bárczy István főpolgármesterre), elsősorban mégiscsak a polgári középrétegek „családi” képírója volt. Elegáns szalonjában fogadta a vendégeket, fényűző környezettel emelte a fényképezkedni vágyók bizalmát – és az éjszakai életéről közismert Somossy Orfeummal szemközti házba nappal gyakran érkeztek gyermekekkel, csecsemőkkel, menyaszszonyukkal vagy egész népes családjukkal a századelőn meggazdagodó polgárok. Képeket készíttettek a fotográfussal, aki nem csupán a leomló redők elrendezésével, a pirosló ajkak fényével foglalatoskodott, de mélyebben tanulmányozta a személyek karakterét, a család belső viszonyait, természetesen szigorúan követve a megrendelő által életre hívni vágyott ideát. És mivel Mai Manó a haladás elkötelezett híve volt, mindenekelőtt a személyiség mélyrétegeit hozta finom intuícióval a képek felszínére. Nem szépet fotózott, hanem lényegit: talán ennek is köszönhette, hogy abban az időszakban, amikor a gyermekfotózás, merőben új és izgalmas témaként, egyszerre számos fényképésznél megjelent, Mai gyermekfényképei Európa-szerte kivételes érdeklődést váltottak ki a szakmában. Megbarnult fényképein az exponálás pillanata nem egy merev tekintetű, a technika által megbabonázott, egyéniségét szoborként elfedő kisgyermeket mutat, hanem méla tekintetű, arcán láthatóan a szülők, a család határozott vonásait viselő, már szinte kicsi korában kitapintható sorsot hordozó figurákat. Ezt a benyomást még tovább erősíti a képeken megjelenő játéknyúl, műbárány, hajas baba, a mennyezet felé vágtató hintaló jelenléte. Kamerája előtt nem díszmagyarban vagy vallási, társadalmi, politikai stb. hovatartozásukat kiemelő öltözetben jelentek meg a portréalanyok, hanem polgári ruhában, divatos városi viseletben: saját intim környezetüket akarták a képen viszontlátni.

Mi a titka Mai mesternek? Mitől látjuk modelljeit annyira őszintén, elevenen „egykorinak”? Mi az, amit a mai szemlélővel tudatnak ezek a portrék, függetlenül attól, hogy néhány hónapos csecsemőt vagy délceg katonatisztet, tudós férfiút, kacér asszonykát örökítenek meg?

Egyrészt határozott állásfoglalása, hogy – a kor általános gyakorlatával szemben – nem szépíti meg retussal a kép részleteit. Nem „javítja fel”, nem festi át. A hagyományos portréfotózás eszközeivel ugyan, de a személyiségre érzékenyebben fotóz, mint sok más műtermi fényképész. Mint a Fény című, a maga korában európai színvonalú hazai fotós folyóirat elindítója és szerkesztője, írásaiban ki is állt a szakma előtt e korszerű véleményével. Másrészt pedig: Mai mester a polgárságból élt, annak életét, belső pillanatait rögzítette, földszinti kirakatában is – néhány ismert személyiség fotója mellett – főként a divatos pesti negyed járókelői láthatták saját arcvonásaikat, gyermekeik portréján kedvükre olvasgathatták a kiszámíthatónak vélt jövő jeleit.

1917-ig, Mai Manó haláláig mindez belátható volt. De a világháború végével, Közép-Európa korábbi kereteinek teljes szétesésével elbizonytalanodtak a tekintetek. Ezt a kiállításon, illetve a kötetben közölt fotókon még nem látjuk meg. A biztos világba vetett bizalom jelei rajzolják számunkra végleg nem létezővé az arcokat. Mai háza méltó formában újraéledt, de alanyai és egész világa csak itt, ezeken a fényképeken élnek már.

Götz Eszter