"LEGYEN MÁS ÉS TÖBB…"

Régóta érett, s most végleg időszerűvé vált egy nagyobb számvetés készítése a negyvenes évei derekán járó kiváló fotóriporterrel, főleg annak okán, hogy viszonylag rövid időn belül, két figyelemre méltó könyvvel jelentkezett. Bánkuti Andrással hosszú ideje együtt dolgozunk, néha ugyanannál a lapnál, máskor különböző szervezetek vezetőségeiben. Ezért a kedves olvasó elnézését kérjük, hogy az interjú kedvéért nem magázódunk össze.

– Bármennyire szokványosnak hat, mégiscsak a jól bevált, langymeleg kályhától indulnánk el, vagyis a kezdetekről faggatnálak. Készült egyszer Hearsttel, a híres amerikai sajtócézárral egy beszélgetés, amelyben az újságíró megkérdezte: – Igaz, hogy ön rikkancsként kezdte a pályáját? Mire ő, kissé indulatosan: – Nem, kérem, hanem csecsemőként! Ez a válasz persze nem csupán frappáns rendreutasítás akart lenni, hanem utalás arra, hogy egy ember életébe és sorsába már a zsenge gyermekkorban számtalan fontos élmény, ráhatás avatkozhat be.

– Na, jó, hát én is csecsemőként indultam, ha igazak a hírek. Úgy tizenkét éves lehettem, amikor kaptam egy Csajka 2 fényképezőgépet Alma-Atából idelátogató nagybátyámtól…

– Egy pillanat, a csecsemő máris egy tucat esztendőt szökellt térben és időben. Akkor tehát én mondom el, hogy az igazán meghatározó az volt, amikor kicsit később kaptál édesapádtól egy komolyabb masinát, a Praktica Super TL-t, valamint, hogy nem véletlenül beszéled anyanyelvi szinten az oroszt. Papád – én kimondhatom – az egyik legkiválóbb rádiós, akit minden Reggeli Krónikában hallhatunk, főleg a kulturális élet valamely aktuális eseményéről beszámolni, Leningrádban tanult annak idején és egyetemistaként ismerkedett meg majdani édesanyáddal…

– Így van, s ezek a tényezők valóban nagyon jelentősen meghatározták a jövőmet…

– Például, azt hiszem, kevés magyar fotóriporter jut ma be könnyebben és mozog otthonosabban a Kremlben…

– Most meg te ugrottál egy még nagyobbat az időben. Menjünk inkább szépen, sorjában. Tehát, a Csajka 2. Akadt egy nagy előnye, ami jó szolgálatot tesz egy ,,lövöldöző” ifjú embernek: felezte a ,,kockákat”, vagyis hetvenkét felvételt tudtam csinálni egy tekercs filmre. Ez óriási sikert aratott az osztálytársaim körében, minthogy ontottam róluk a fotókat, s ez bizonyos tekintélyt is adott. Aztán egy időre eltemetődött a gép, s csak jóval később, a Kölcsey Gimnáziumban, ahol kísérleti oktatás folyt különböző fakultációkkal és félévente újabb szakot kellett felvenni, került elő ismét, mert bár eredetileg történész vagy közgazdász szerettem volna lenni, a fotóra mentem át. Az egyszerű, alapobjektíves szerkezet sokáig megtette a dolgát, mert az a kedves, ám kissé elavult fotós nézeteket valló bácsi, akit a fényképezés oktatásával bíztak meg, nem sokat követelt, de valamicske kedvet azért csinált hozzá, és elég nagy szabadságot adott. Ebbe a fakultációba járt még Pintér Márti, tehát a hat-hét osztálytárs közül végül ketten is a fotóriporteri pályán kötöttünk ki.

Utána a Práter utcába kerültem, ahol Dobos Szilveszter, később Baricz Kati vezette a gyakorlati foglalkozásokat. Tőlük végre megkaphattuk a komolyabb szakmai ismereteket. Eközben még mindig a szimpatikus Csajka 2-vel fényképeztem, de éreztem idővel, hogy ez korlátozza a vágyaimat és elképzeléseimet. Hatalmas lökést adott, amikor apámtól megkaptam a már említett jobb gépet, ehhez hozzáspóroltam egy Pentacon teleobjektívet és álmodoztam egy nagylátószögűről. Ekkor még foglalkoztatott a régészet és a történelem, régészeti fotográfusi pályával kacérkodtam. Igazán elgondolkodtató előadásokat dr. Hefelle József tartott, aki már olyan képekkel illusztrálta mondandóját, amelyek maradandó nyomokat hagytak bennünk. Játékos totókat csinált, levetítette ismert személyiségek fotóit, s az nyert, aki a legtöbbet felismerte. Valójában technikát oktatott, de túlment ezen, és esztétikai vagy kompozíciós alapfogalmakkal is felvértezett bennünket. Aztán voltak portréfotózási és riportkészítési képversenyek. A Práter utca és környéke szinte önmagát kínálta a szociofotókhoz vonzódóknak, s minthogy eleve és máig inkább baloldali érzelmű vagyok, nem volt nehéz egymásra találnunk a témával: több sorozatom született ezen a tájon.

Történt még egy fontos esemény akkoriban. Vetélkedőt hirdettek Ki tud többet a Szovjetunióról? címmel, erre elmentem, fotózni is…

– Tudom, ez az, amit a CIA nyert meg…

– Hivatalosan nem voltak jelen, talán csak megfigyelőként. Viszont a verseny után odajött egy totálrészeg újságíró a Magyar Ifjúság képviseletében, és kért, hogy vigyek be majd néhány képet a szerkesztőségbe. Nem tudtam komolyan venni, ám néhány nap múlva telefonált, immár józanon, és megerősítette, hogy kellenek a képek, sőt, bátorított, hogy egyebeket is megmutathatok. Így hát a hónom alá csaptam a dokumentarista jellegű sorozataimból is. Akkoriban Batha László volt ott a rovatvezető-helyettes, megnézte és legnagyobb örömömre lehozta a férfi kozmetikáról szóló riportomat is. Ez olyan boldogsággal töltött el, hogy elhatároztam, mégsem régész leszek, hanem fotóriporter.

Ezzel a lelkesedéssel átitatva kezdtem a munkát az Új Tükörnél, ahová tanulóként kerültem. Remek iskolának bizonyult, Révész Tamás mellett dolgoztam, de Szalay Zoltán is sokat foglalkozott velem. Rengeteg pozitív és negatív élmény is ért e félév alatt, de mindenképpen hasznos, termékeny időszakként emlékezem rá. Innen a Lapkiadó Vállalat képszolgálata volt a következő állomás, ahol túl agilisnak tartottak. Főként azt nehezményezték, hogy akkor is fényképeztem, amikor nem kaptam ,,államilag” kijelölt feladatot, vagyis hiábavalóan pusztítottam a nyersanyagot. Valóságos megváltásként hatott, hogy híre érkezett: a Magyar Szemlénél megüresedett egy gyakornoki hely. Hemző Károly megnézte addigi produktumomat, és fölvett háromhavi próbaidőre, de már egy hónap után véglegesítettek.

Az öt nyelven megjelenő havilapnál nagyon jó csapat dolgozott, közöttük Gera Mihály, így Hemzővel együtt már ketten értettek magas szinten a fényképezéshez, sőt, a fotóművészethez. Tehát szerencsémre két meghatározó személy mondott megszívlelendőket a zsengéimről. Azért is fontos helyként őrzöm emlékeimben a Magyar Szemlét, mert nem kellett lóhalálában szállítani a képeket, adtak időt a feladatok elvégzésére vagy akár a korrekcióra, ha szükségesnek látszott.

Lassan elindultam a pályán. Korábban már nyertem néhány díjat, például a pécsi országos diákfotó-kiállításon. Felbátorodtam, részt vettem a Fotóművészet negyedéves pályázatán, ahol újabb díjakat kaptam. Itt-ott felfigyeltek rám, több helyre invitáltak, így a Népszabadsághoz, ahol lelkesen előadtam nagy vágyamat, miszerint utazni szeretnék, külföldre és lehetőleg éles helyzetekbe, akár háborúkba. Azt mondták, ezt éppen nem tudják teljesíteni, de belföldi utakat minden mennyiségben. Ez tehát kútba esett, de nem sajnáltam, mert jól éreztem magam a Magyar Szemlénél.

– Mindenesetre az kiderül a történetből, hogy már körvonalazódni kezdtek az elképzeléseid, így hát idekívánkozik egy kérdés. Téged az egyik legtudatosabb és legkövetkezetesebb fotográfusnak ismer a szakma. Indulásodkor kitűztél-e megvalósítandó életcélokat?

– Igen. Az első voltaképpen általános jellegű volt, vagyis, hogy majd bármihez nyúlok, azt a legmagasabb szinten műveljem. Aztán egy kis megszorítást vittem ebbe: szerettem volna, hogy egy kicsit más, megkülönböztethető legyen a többiek produktumainál. Erre jó alkalmat adott, hogy megkerestek néhány állásajánlattal, például Stalter Gyuri hívott a Magyar Ifjúsághoz, amihez még leginkább lett volna kedvem, mert kitűnő képriportokat közöltek. Invitáltak a Népszavához is. De hát, akkor indult a Magyar Hírlap, jó csapattal, Szalay Zoltánnal, Habik Csabával. Akkor ,,rajtolt” második házasságom is, és feleségem, aki szintén napilapos volt, rábeszélt, hogy vállaljam el a megbízást a Magyar Hírlap rovatvezető-helyettesi beosztására. Végül nem annyira a funkció legyezgette a hiúságomat, hanem a lehetőség izgatott: fel lehetett állítani egy olyan fotóscsapatot, ami kicsit különbözött a többitől.

Akkoriban erős versenyszellem uralkodott a bandában: mindennap letettük egymás mellé a napilapokat és összehasonlítottuk; ki, mit csinált egy adott eseményen? S bár talán eleinte mi rutintalanabbak voltunk, viszont politikailag sokkal nyitottabbak, mert a lap vezetése is az volt, nálunk simán lejöhettek enyhén ironikus, lazább felfogású képek, amelyek máshol nem. Aztán sikerült a mellékletszerkesztőket meggyőznünk, hogy adjunk képriportokat, ez szintén színesítette az újságot.

– Kössük azért konkrétabb időpontokhoz ezt a korszakot, hogy az olvasó könnyebben elhelyezhesse az időben.

– Ez már szorosan a rendszerváltás előtt történt, amikor úgy éreztük, át lehet törni a falakat. A főszerkesztő többet megengedett, lehetett vitatkozni. De az utazások is módot nyújtottak változtatásokra. Abban az időben nagyon tudatos, határozott elképzelések alapján fotóztam a Szovjetunióban. Roppantul izgatott, hogy a politikai változásokat miként lehet képben is megfogalmazni, tükrözni, hiszen szemmel láthatólag az egész keleti zóna recsegett-ropogott már.

– Az a tény; hogy édesanyád révén kiválóan beszélsz oroszul, jelentett-e érzelmi kötődést is, vagy csupán megkönnyítette az érintkezést riportalanyaiddal, illetve a hivatalos szervekkel?

– Természetesen emocionális kötődésem is volt, hiszen kis srácként sokszor jártam odakinn, és a rokoni szálak révén teljesen más élményekkel itatódtam át, mint egy átlagturista. Ezek az emlékképek éltek bennem és hajtottak, hogy vissza kell oda térni, és lefényképezni a változásokat. Ehhez járultak még bizonyos hallott vagy olvasott értesülések, amelyeknek szerettem volna a végére járni a hatalmas birodalomban, immár nem csak Moszkva környékén, hanem a tagköztársaságokban is.

– Lényegében tehát afféle forgatókönyvvel, pontos tervekkel készültél az utazásokra?

– Igen, és ezek nem voltak egyszerűen végrehajthatók. Mondok egy példát. Nagyon érdekeltek a Kreml falában eltemetett magyarok, közöttük Landler Jenő. Elkezdtem hát járkálni a Kremlben, engedélyt kértem az első hivatalban, ahonnan átirányítottak a másodikba, majd a következőbe, és így tovább. Amikor aztán végigzarándokoltam tizenvalahány helyet, egyszer csak észrevettem, hogy visszajutottam az elsőhöz. Mielőtt újra elindítottak volna a körutamon, bementem abba az irodába, ahol a Brezsnyevhez írott leveleket kellett leadni. Hoztam ugyanis Magyarországról egy kérvényt: valakinek egy szovjet hadgyakorlat alkalmával átment egy tank a Zsiguliján, és az illető panaszt tett. Mármost a hazai biztosítóknak ilyen káreseményekre nem akadt kérdőíve, így oda kézbesítettem a levelet. Csupán a teljesség kedvéért említem meg, hogy csodák csodájára, nem sokkal később kapott a szovjet kormánytól egy vadonatúj Ladát.

Na, szóval, dolgom végeztével kisétáltam a Vörös térre, ahol feltűnt, hogy egy helyen lebontották a korlátot, mert telefont szereltek. Megfigyeltem, hogy aki az ott dolgozók mellett fölemelt orral, határozottan elhalad a Lenin-mauzóleum mögé, arra ügyet se vetnek, sőt, az őrt álló katona tiszteleg. Nosza, én is nekilódultam, az égnek emelve az orrom. Az őr tisztelgett, s mire észbe kaptam, hipp-hopp, egyszer csak ott álltam a Jenő előtt. Megcsináltam színes diára, aztán elő a másik apparátussal, benne a fekete-fehér filmmel, arra is. Idáig jutottam, amikor befutott egy osztag üvöltöző katona, bekerítettek és őrizetbe vettek. Rövidesen felbukkant egy tiszt is, neki végre elmagyaráztam, hogy orosz nyelven is megjelenő magyar lapoknak dolgozom, s feltétlenül le kell fényképeznem a híres munkásmozgalmi embert a falban. Nem hatódott meg, követelésére átadtam az egyik tekercs filmet, amivel eltűnt. Végtelennek tetsző idő után előkerült, és közölte, hogy megsértettem a Szovjetuniót. Ez engem lelkileg roppant súlyosan érintett, ezért hosszasan firtattam, mi a probléma tulajdonképpen. Azt válaszolta, hogy nemrégiben megjelent egy cikk a Playboyban Lenin szexuális életéről, és semmiféle garancia nincs arra, hogy Landler Jenőt nem fogom hasonló célokra felhasználni. Végeláthatatlan hercehurca után, nagy nehezen azzal engedett el, hogy panaszt tesznek a nagykövetségünkön. Megelőzendő a bajt, első utam oda vezetett, és elmondtam a történteket, mire mindenki a hasát fogta a nevetéstől. Az ügynek soha semmilyen következménye nem lett. Ám archívumomnak ma is egyik ékessége: Jenő a falban.

Ehhez kapcsolódik egy másik, de már újabb, alig egyéves emlékem, amikor a HVG moszkvai tudósítója megpróbálta megszervezni, hogy magát Lenint lefotózhassuk a mauzóleumban. Le is levelezték, de kissé kedvünket szegte, hogy az engedélyért 1500 dollárt kértek, így aztán, fájó szívvel mégis lemondtunk a nagy lehetőségről. Egyben ennyit a változások jellegéről.

– Előre elkészített kérdéseim között szerepelt egy idevágó, éspedig, hogy szép számú külföldi utazásod során feltehetően kerültél kemény, netán még életveszélyes helyzetbe is. Jól gondolom?

– Jól. Nézd, engem ma is az úgynevezett fejlődő – valójában persze, éppen hogy fejletlen – országok érdekelnek legjobban. Ezek pedig nem a közbiztonságukról híresek. A legizgalmasabb emlékem Moldáviához fűződik. Függetlenné váltak ugyan, de az ottani orosz lakosság nem akart Romániához tartozni, és a tiltakozásuk meglehetősen parázs hangulatban zajlott. Akkoriban, 1992-ben a Köztársaság hetilapnál dolgoztam, szerettem volna nekik riportot készíteni a Dnyeszter-menti országról. Elutaztam, örömmel fogadtak, egy ukrán tévéoperatőr társaságában kocsiba szálltunk, és katonai kísérettel elindultunk a harcok színhelyére. Menet közben észrevettem az út mentén egy érdekes szobrot: egy orosz pionírt testesített meg, kezében békegalambbal, viszont a fejére egy rohamsisakot húzott – nyilván viccből – valaki. Átvillant az agyamon, hogy ez voltaképpen tökéletesen kifejezi az állapotokat. Megállítottam az autót, de abban a pillanatban, amikor kiszálltunk, golyózápor zúdult ránk, méghozzá egy légvédelmi géppuska ontotta a tüzet. A sofőrnek azonnal eltalálták a lábát, körülöttünk fütyültek a lövedékek. Elég rémisztő érzés fogott el, életemben először voltam eleven célpont. Viszonylagos szerencsénkre a szobor egy kis dombon állt, berohantunk mögé, így legalább fedezéket leltünk. A sofőrt sikerült magunkkal vonszolnunk, ám az autónkat szitává lyuggatták a lövöldöző moldáviai románok. Jó órán át dekkoltunk ott, amikor végre az oroszok meghallották a fegyverropogást, és egy páncélozott járművet küldtek értünk, majd némi golyóváltások után kimentettek bennünket. Ez volt a legkeményebb helyzet, amibe belekeveredtem.

Aztán megszületett a második gyermekem, és a feleségem úgy döntött, hogy én a jövőben már nem szándékozom puskaporos tájakra utazni. Ez nagyjából bekövetkezett, de azért akadtak még a békésebbnek ígérkező portyázásaimon izgalmas esetek, még ha más természetűek is. Például, amikor Ceausescu utolsó kongreszszusára kirepültem, és nem érkezett meg a bőröndöm. Szabó Barnabás megosztotta volna velem a ruhatárát, de éreztem, hogy rövidesen felélnénk azt, ezért elhatároztam, hogy hazarepülök pótlásért (akkor még olcsó volt a légi út). Barna rám bízta addig leexponált filmjeit, sajnos, mert a reptéren egy szimpatikus, öltönyös úr az egész zacskót a hóna alá vágta, és elrobogott vele. Halálra váltam, mert felrémlett előttem, mit szólnak majd a Népszabadságnál – az elvileg konkurens lapnál –, amikor előadom ezt a történetet. Mit tegyek, gondoltam, felajánlom a saját fotóimat, amelyek tekercsei a korábban már föladott fotós táskámban lapultak. Közben a gépnek már fel kellett volna szállni, de szerencsére egy magyar diplomata tanúja volt a vegzálásomnak és visszatartotta a gépet, valamint nagy nehezen visszakaptam a filmeket, majd végre elrepülhettünk…

– Ez is felér egy infarktuskiváltó szituációval.

– Számomra inkább arra példa, hogy a magyarok szolidárisak is tudnak lenni ilyen helyzetekben.

– Igaz. Ott tartottunk tehát, hogy joggal féltett a feleséged (már megint én kotyogom ki családi viszonyaidat: Hajdú Éváról, a kitűnő szakíróról van szó), és fontolgatta útleveled bevonását. Erre ugyan nem került sor, pedig ismét veszélyben van ez év augusztusától…

– … amikor Irakban jártam, és az még korántsem volt biztonságos. Ammanból haladtunk Bagdad felé az autópályán, amikor egy kocsi leszorított minket, kiugrott három fegyveres, pénzt követeltek és amit találtak, mind elszedték. Hál’istennek, a fotófelszerelés nem érdekelte őket, ami kétszeresen jó volt, minthogy a szett-táskámban rejtőzött a többi pénzem. Miközben tehát a hasamba fúródott egy géppisztoly, ,,jobb külsővel” a szemközti ülés alá igyekeztem berúgni egy digitális kamerát, hogy legalább valamilyen munkaeszközöm maradjon. Végül elégedettek lehettek a szürettel, mert elkotródtak.

– Ennyit a szemelvényekből, amelyek egy magyar fotóriporter viszontagságaiba engednek bepillantani. Evezzünk most már békésebb vizekre. Egyik legnagyobb vállalkozásod eddig a Győri Balett életének fényképezőgéppel való követése volt. Lassan huszonöt éve vagy hűséges hozzájuk, ha jól számolom…

– Igen, hetvenkilenc óta ,,járunk együtt”. Akkortájt alakultak meg, rengeteg fotós rohanta le őket, élükön Kornissal és Fénerrel. Kaptam jegyet egyik előadásukra, s bár divatdolognak éreztem a nagy felhajtást körülöttük, elmentem megnézni, és nagyon megfogott az élmény. Elkezdtem megkörnyékezni őket, s közben rettegtem, hogy – látva a tömérdek, megjelent képriportot – nem tudok újat, mást mondani róluk. Ezért inkább próbákat fotóztam, ami persze kétszeresen nehéz, hiszen egyrészt ezek a szituációk nincsenek bevilágítva, másfelől ez egy hallatlanul intim világ, ahová idegent nem szívesen engednek behatolni. Egy darab nehezen születik meg, rossz mozdulatok javítása után, fáradságosan, sok-sok ingerült vita végén – és akkor még ott akar lenni egy szájtáti idegen is? Először természetesen Markó Ivánt kellett meggyőznöm, hogy van értelme a dolognak, a vajúdás folyamatának rögzítése is érdekes lehet, valamint, hogy megbízhat bennem, soha nem adok ki a kezemből olyan képet, amelyet nem látott. Lassanként elviselték, hogy ott lábatlankodok, eleinte még fényképezőgépet sem vittem, ismerkedtem velük. Később fotózni kezdtem, s legközelebb már képeket vittem és szét is ajándékoztam a rajtuk szereplőknek. Mindinkább befogadtak, s végül már sok olyan szituációban velük lehettem, ahová aligha léphetett volna be más fotós.

– Te megint nem mondod ki, de én, a képeket látva megállapíthatom, hogy kapcsolatotok barátsággá lényegült át.

– Úgy van. Aztán, két-három év után úgy éreztem, kialakulóban van egy könyv. Elvittem több kiadóhoz. Nagyon szép, mondták, hagyja itt. Különböző helyeken hevert egy ideig, majd tovább irányítottak vele. Először Kemény Zoli mondta, hogy lehet valamit csinálni, szerezzek pénzt, aztán Nádaival, Gerával már konkrétabb tervek is születtek.

– Persze, közben tovább fotóztad őket.

– Hogyne, a huzavona nem szegte kedvem.

– Gondolom, a kezdetekkor még nem sejtetted, mivé formálódik majd a képanyag…

– Dehogynem. Az első pillanattól tudtam…

– Azt mondod tehát, hogy az elején biztos voltál abban, hogy befogadnak, barátok lesztek és határozott elképzelésed volt az egész képanyag felépítésére vonatkozólag? Akár olyan mélységig, hogy lesz majd egy képed, amelyen valaki letolt nadrággal támaszkodik a férfivizelde előtt?

– Az első kérdésedre a válasz: pontosan. A másodikra: természetesen azt nem sejtettem, hogy lesz egy pissoiros fotóm. De egyébként határozott, hosszú távú programot készítettem. A kiindulásom az volt, hogy mást kell csinálnom. A belső alap-parancsom úgy szólt, hogy a mögöttes, nehezen megközelíthető világba kell betekintenem a kamerámmal. S végül, hogy a próbákat össze akartam vetni a kész előadással. Számot vetettem azzal, hogy iszonyúan kemény munkának nézek elébe. Szerencsémre egy nyitott, fiatal társasággal találkoztam – rokon lelkekkel.

– Apránként beérett egy újabb kérdés, ami elsőre talán bakugrásnak, túlságosan távoli asszociációnak látszik: a névjegyeden milyen foglalkozás szerepel?

– Fotóriporter.

– Részletezem kicsit, hogy miért kérdezem ezt. Tudod, mit mondott jeles hazánkfia, Pulitzer József: Nincs halottabb dolog, mint a tegnapi újság! Mármost, mindkét könyved képei nyugodtan megjelenhettek a napi sajtóban, de első rátekintésre megállapítható, hogy túlélik azt. Mégpedig az emeli el a nagy átlagtól, hogy a Győri Balett és a Szélső értékek képanyagában egyaránt akad autonóm művészfotó, de dokumentum értékű fénykép is, különböző arányokban.

Vagyis, ha valaki például dokumentaristának nevezne, kikérnéd magadnak?

– Nem, mert egyrészt ez nem sértés. Másfelől szerintem tökmindegy, hogy ki, minek nevezi magát. Annál inkább nincs jelentősége a címnek, mert naponta tapasztaljuk, hogy elmegy valaki a világ túlfelére, egy hét alatt készít néhány képet, majd ezeket itthon bemutatja. A plakáton és a meghívón pedig öles betűkkel az szerepel: dr. X. Y. fotóművész. Lelke rajta.

– Megelőztél. Éppen arra tértem volna át, hogy mit tartasz a fotóművész státusról?

– Nézd, mindenki életébe belefér a többféle tevékenység. Főként kis országunkban, amely nem enged meg olyan szakosodást, amit a nagyobb államok, tehát kevés a ,,vegytiszta” fotográfus, aki csak egyetlen területen munkálkodik. Én, mint mondtam, elsősorban fotóriporternek tartom magam, de például korábban is készítettem tájképeket és még szeretnék is a jövőben. Vagy nemrégiben, párizsi ösztöndíjas hónapjaim alatt születtek olyan, hangulatos városképeim, amelyek – remélem – beleférnek a fotóművészeti kategóriába.

– Azért is firtattam a dokumentarista ügyet, mert ez visszavezetni enged a Józsefvárosba, amely tájék ébren tartotta szociális érzékenységedet, s ez számos képben tükröződik a Szélső értékekben. Másfelől viszont, nagyjából ugyanott, még a Práter utcai iskolában fogant és érlelődött az a tevékenységed, ami aztán megszülte a mai közéleti embert, a mai magyar fotográfia egyik vezető egyéniségét.

– Az egész úgy indult, hogy már a gimnáziumban érdeklődni kezdtem a politika iránt, szervezni próbáltam egy vitakört. Izgatott például a palesztinok helyzete, felhívtam tehát a magyarországi ügyvivőjüket és kértem, tartson nálunk egy tájékoztatót. Elvállalta. Másnap már becitáltak a Kölcsey gimi igazgatói szobájába és rettenetesen letoltak, hogyan képzelem ezt az egészet. Meglepődtem, mert senkinek nem beszéltem a tervemről.

– Miképpen értesülhettek róla?

– Gondolom, telefon-lehallgatás útján. Persze aligha engem figyeltek, hanem a diplomatákat, de nem lehetett nehéz azonosítani a hülye gyereket. Ám működött bennem a dac, és mégis megcsináltuk a vitakört. Akkor egyébként még nem voltam KISZ-tag. De a Práterbe kerülve hamar rájöttem, hogy ha változásokat szeretnénk, az elképzeléseinket politikai mezbe öltöztetve könnyebben elérjük azokat. Megpróbáltam különféle igazságtalanságok ellen fellépni, afféle szószólóként, aminek folyományaként villámgyorsan megválasztottak az osztály KISZ-titkárának. Sikerült rövidesen néhány olyan pozitív dolgot létrehozni, amelynek eredményeként jobb híre lett az iskolánknak. Az igazgató egy szűk látókörű despota volt, például, amikor meghívtuk előadást tartani Andrzej Wajdát, ő kitiltotta az iskolából a neves lengyel filmrendezőt. Ebből óriási botrány kerekedett, ezért a legközelebbi KISZ-titkár-választáskor az igazgatónak egyetlen kikötése volt: Bánkuti nem lehet. Ezek után természetesen kétharmados többséggel megválasztottak. A szellem később sem változott, amikor a többi osztály KISZ-titkárai is eltökélten és határozottan vitték tovább az ügyeket. Aztán az igazgatót leváltották, újak következtek, más párttitkárokkal karöltve, de ők sem bizonyultak alkalmasabbnak. Nagy balhék zajlottak le, de a lényeg, hogy mind jobban figyelembe vették a véleményünket, s ez végül az iskola javára vált.

Később a Lapkiadó Vállalatnál is KISZ-titkár lettem, sőt, ennek révén a pártbizottságba is bekerültem.

– Nyilván észrevették, hogy közösségi fronton jól képviseled a korosztályodat…

– Furcsa mód azonban főként nem politikai természetű gondokat kellett megoldani, hanem szakmai jellegűeket. Akkor ugyanis a fotóosztály élén nem szakember állt, pártvonalról helyezték oda, mert hát hosszú nyelve volt, ami mindenhová elért. Közben egyre nagyobb káosz alakult ki fotó téren. Nagy nehezen sikerült rábeszélni a vezérigazgatót, Siklósi Norbertet, hogy alkalmazzon hozzáértő embert. Így került a fotóosztály élére Schwanner Endre, aki aztán Varró Gézával együtt gyorsan rendbe szedte a dolgokat a Pallasnál.

– Emlékszem, a Lapkiadó fotósai ezerféle géppel, ezerféle filmre fényképeztek addig.

– Igen. Ezt az állapotot számolták fel: az akkori legkorszerűbb géptípust, a Nikont vezették be és egységesítették. És ugyanez történt a laboratóriumi normák, követelmények terén. Igyekeztünk más lépéseket is tenni, ezek közül a legfontosabbnak a Sajtófotó Kiállítás életre hívását véltük. Aztán sikerült helyet szereznünk a Műszaki Egyetemen, az ,,R”-klubban, amit Szarka Klári vezetett akkoriban. Szalay Zoltán rendezte az első, abban az időben új szellemű, fontos tárlatokat. Ezeken már felbukkantak szociofotó-elemek, szerény katalógusok is megőrizték emléküket – egyszóval megindult valami erjedés.

– Ha ezekre az időkre visszatekintünk, úgy tűnik föl, hogy bizonyos furcsa kettősség lengi be azokat a törekvéseket: elvileg vagy látszólag fotográfiai jellegű köntösbe burkolt küzdelmek voltak, ámde akarva-akaratlanul ütköztek a politikával vagy a hivatalos nézetekkel, hiszen a változtatásokra irányuló kísérleteket mindig gyanakvással figyelték az illetékesek.

– Olyannyira, hogy egy-két éber MTI-s kolléga fel is jelentett bennünket, ami akkoriban korántsem volt tréfadolog: beidéztek a MÚOSZ fotóriporteri szakosztályának elnöksége elé, de szerencsénkre nem marasztaltak el, aminek a legfőbb oka az lehetett, hogy ezek a kiállítások nagy népszerűségnek örvendtek.

Ide tartozik, hogy hiába voltam a Lapkiadó KISZ-titkára és a pártbizottság tagja, nem kaptam útlevelet, még Bécsbe sem mehettem ki. A pápa lengyelországi látogatásakor szerettünk volna Habik Csabával és Szigeti Tamással kimenni. Egyik főszerkesztő-helyettesünk, derék III/III-as, behívott egy belügyes embert, és megpróbáltak rávenni, mondjak valamit erről vagy arról a kollégáról. Azzal tértem ki, hogy én nem vagyok megbízható ember és így hírforrás sem, hiszen még útlevelet sem kaphatok. Nohát, erre elutazhattunk Lengyelországba, ahol javában zajlottak az események, sok érdekes képet csináltunk a Szolidaritás rendezvényein. Hazatérve tartottunk egy élménybeszámolót, amelyet végighallgatott a főszerkesztő-helyettes, s lám, már másnap keresett is egy ismeretlen elvtárs azzal, hogy neki is meséljek a kint történtekről. Azzal kezdtem, hogy az ottani szállást Horváth István belügyminiszter lánya szerezte nekünk, aki szintén ott járt férjével, Stumpf Istvánnal. S minthogy ők sokkal hitelesebbek, tőlük érdeklődjön. A pasas fölpattant, eltűnt és soha többé nem láttam.

Ezek a rendszerváltás kori emlékek azért érdekesek, mert azokra a környező országokbeli eseményekre, amelyek akkoriban lezajlottak, nagyon szerettem volna eljutni. Hosszas küzdelmek után, ez végül sikerült is.

– Tényleg izgalmas idők voltak, s amiket elmeséltél, jellemzőek és szépen festik le a kort, amelyben éltünk. Ám megvallom, legalább ennyire fontosnak érzem annak rögzítését, hogyan kerültél bele a fotóélet sűrűjébe, amelyben azóta különböző szervezetek vezetői tisztségét is betöltöd. Például, a Magyar Foto-gráfusok Házát irányító grémium tagja vagy, miután vezér szereped volt a Mai Manó császári és királyi udvari fényképész által épített Nagymező utcai épület visszaszerzésében. Honnan származik az ötlet, és miként folyt le a hadművelet?

– Az idejét sem tudom már pontosan, valaha, réges-régen, sétáltam egyszer a Nagymező utcában és a ház oromzatán feltűnt a kis fotós puttó. Elkezdtem nyomozni utána, mi lehet ez. Kincses Karcsi világosított fel és együtt szőttünk aztán terveket a háznak a magyar fotográfia szolgálatába állításáról.

– Amikor – 1994 táján – először pendítetted meg ezt a gondolatot, az utópiák világába soroltam az egészet. Talán nem alaptalanul, hiszen akkor még ott működött a Magyar Autóklub egy kirendeltsége, egy ügyvédi munkaközösség, valamint tíz külön lakás…

– … és egy homoszexuális klub. Fölmérendő a helyzetet, a Köztársaság lapnak készítendő riport ürügyén beóvakodtunk, s ez olyan jól sikerült, hogy még az öltözőkben is fotózhattam. Akkor tehát már ,,beszagoltunk” a házba, majd Búza Péter Budapest-történész mesélt érdekességeket, Kincses pedig pontos dokumentációval is rendelkezett. Aztán fokozódott a feszültség, mert észrevettem, hogy kiadó az ügyvédi iroda. A rajtpisztoly akkor dördült el, amikor a nem sokkal korábban született NKA-nál kiderült, hogy maradt egy kis pénz, de az eredeti irányvonalak között nem szerepelt, hogy ilyesfajta célra felhasználható volna. Végül az igazgató, Perlik Pál engedélyezte az ügyletet, és már ,,csak” a kerületnél kellett elintézni az átíratást. A MÚOSZ lett a bérlő. Innen már nem mondom tovább a hosszú históriát, Kincsessel és Kolta Magdival bonyolítottuk le a további akciókat, ők a helyreállítási terveket készítették elő főként, én a kivásárlásokkal foglalkoztam. A többit már mindenki tudja.

– Hatalmas fegyvertény, nem sokkal a rendszerváltás után és a mai hazai viszonyok közepette. Lelki szemeim előtt már vésődik a márványtábla a nevetekkel. És még nem értem a végére a kérdéseimnek. Íme, egy ide kapcsolódó: azon ritka fotóriporter vagy, akit egyidejűleg beválasztottak a MÚOSZ fotóriporteri szakosztályának és a Magyar Fotóriporterek Társaságának elnökségeibe, ami a maximális bizalom jele. Te hogyan látod ezt?

– Ez talán visszaigazolása a munkám eredményességének, megnyugtat, és csak megköszönni tudom.

– Magadtól ezt sem mondanád, megint nekem kell rákérdezni: ez idő szerint a HVG általad vezetett fotórovatának tagjai alkotják az egyik legerősebb csapatot hazánkban. Hogyan sikerült létrehozni?

– Igyekeztünk olyan riporteri gárdát verbuválni, amelynek a tagjai nem csak szakmailag képviselnek magas nívót, hanem emberileg is példamutatók. Amikor a laphoz kerültem, 1995-ben, már itt dolgozott néhány kiváló kolléga, így például Korcsog Ernő, Dudás Szabolcs, Pataki Zsolt. A később csatlakozók folyamatosan mutatták meg értékeiket, így alakult ki lassan a mai gárda. Egy részük státusban van, de igen izmos a ,,bedolgozók”, a külsősök teamje. Két szempontból szerencsés a helyzetünk: egyfelől a HVG meg tudja fizetni a munkatársait, másrészt a lap olyan színvonalat képvisel, hogy rangot jelent abban megjelenni.

– Gondolom, a csapat-összeállítást is rád bízták…

– Igen, a HVG vezetőségével az évek folyamán kölcsönös bizalom és jó viszony alakult ki, így ebben szabad kezet kaptam.

– Ez még a képszerkesztő-választásra is kiterjedt?

– Kiss-Kuntler Árpi alkalmazását külön csörte előzte meg, mert hazánkban még mindig tisztázatlan a képszerkesztő szerepe és feladatköre, ezért rendre csak utólag, amikor már dolgozik és nyilvánvaló hasznot hajt, értik meg a fontosságát.

A társaság ma már olajozottan működik és ezt külön segítette egyfajta műhelyszellem kialakulása, ami abban nyilvánul meg például, hogy a kollégák újabb anyagainak elkészültekor vagy a kiállítások előtti időszakokban a kölcsönösen megmutatott kollekciókról kikérik egymás véleményét.

– Feszíti őket olyasfajta ambíció, hogy vetélkedjenek a sajtófotó pályázaton?

– Hogyne, és ezt igyekszem fokozni, táplálni bennük, s ha az elmúlt évek eredményeit nézzük, talán nem hiába. Sőt, mostanában már arra kell intenem őket, hogy ne kudarcnak fogják fel, ha nem szerepelnek kimagaslóan, lehet, hogy az értékek később kamatozódnak. Személyes példám figyelmeztet erre: a Győri Balett-fotóimmal soha nem nyertem díjat, de végül született belőlük egy kötet.

– Megkísérlem összefoglalni az eddig elhangzottakat. Tehát: a rovatvezetői feladataid mellett készítettél két könyvet, szerkeszted a Fotóriporter folyóiratot és a Sajtófotó Évkönyveket, részt veszel több szervezet elnökségének és kuratóriumának munkájában, valamint nevelsz két gyermeket. Mikor alszol?

– Általában fél egy, fél kettő tájban kerülök ágyba, de ha kutyát is kell sétáltatnom, akkor később. Ám hat órakor, legjobb esetben hétkor már felkelek. A dolgok néha egymásba csúsznak, viszont ha tornyosulnak a felhők, otthon is, a szakosztályban vagy a szerkesztőségben is van segítségem, készen állnak a mentő seregek.

– Körutunk végén kanyarodjunk viszsza kiinduló pontunkhoz, a ,,kályhához”, és fejezzük be a sablon kérdéssel: Hogyan tovább, mik a terveid?

– Ami a legfontosabb: többet szeretnék fényképezni. De apránként igyekszem ,,révbe terelni” a már tarsolyban levő képanyagaimat, a felgyülemlett színes fotóimat. Olyasféle könyvformára gondolok, mint Ginknek a Bartók-kiadványai, de valószínűleg kissé vaskosabbak lennének. Ezekbe kerülnének a régebbi, még a Szovjetunióban született képek, egy másikba a bomlás után, a volt tagköztársaságokban készültek. Aztán lappang még egy nagyobb képcsokor, amit párizsi ösztöndíjasként csináltam. És van egy-két, nem teljesen kiforrott elképzelés, amelyekről babonából sem szívesen beszélnék előre…

– Kívánom, valamennyi terved mielőbb valósuljon meg!