KÖNYVESPOLC

Joel Sternfeld: American Prospects

140 oldal 65 színes képpel, 36,8 x 29,8 cm.

STEIDL, ISBN 3-88243-915-7

Az 1944-ben, New York Cityben született, egyéb díjai mellett kétszeres Guggenheim-ösztöndíjas Joel Sternfeld a ma alkotó legkiválóbb, legképzettebb fotográfusok egyike. „Amerikai Kilátásait” eredetileg 1987-ben publikálták, de ez a reprint nagyobb méretű az akkori könyvnél. Mi, magyarok még emlékszünk a hajdani Ofotért reklámjára, hogy Kis kép kis öröm, nagy kép nagy öröm, de ennél persze alaposabb a méretnövekedés indoka. Sternfeld képei abba a „banális” kategóriába tartoznak (mint például Brueghel sokalakos festményei), ahol a csattanó nincsen szorosan körülvágva, aláhúzva, kihangsúlyozva, szájba rágva és műkacajjal aláfestve, hanem, mint az életben, történik ahol és amikor történik, és a te dolgod, hogy észrevedd. Az ügy korántsem parttalan és esetleges, hanem nagyon is rafinált, mindazonáltal fennáll a veszélye annak, hogy a műélvező nem veszi észre Ikarosz tengerbe hulló testét a földjén szántó parasztot ábrázoló képen, vagy Sternfeldnél azt, hogy az égő ház fotóján az egyik tűzoltó átugrott sütőtököt vásárolni a szomszédos zöldségeshez. Az életszerű persze az, ha egyáltalán nincsen csattanó, ami koncepciónak sovány, de jó képeknél remekül elviselhető állapot.

Visszatérve a méretre, ha a képalkotó nem cibálja az orrunk elé, amit észre kell vennünk, akkor az marad, ami éppen a dolog lényege, hogy magunk bújunk a képbe, és nemcsak képzeletben, hanem de facto leszünk annak a világnak részesei, és akár túlmegyünk a kép határain, ha a látnivaló egy ház takarásában vagy a szomszéd utcában van. Ha meg már, akkor nem árt, ha elférünk.

Lee Friedlander: Stems

96 oldal 65 triton (feketefehér) képpel, 25,3 x 30,4 cm.

STEIDL, ISBN 3-88243-908-4

Lee Friedlander 1934-ben, Aberdeenben született, és első kiállítását 1963-ban rendezte. Az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején készített képein sem fogott az idő, aminek múlásával egyébként újabb és újabb fiókok tartalma kerül felszínre. „Nagy” képeinek ismeretében meglepő volt Nudes című, 1991-ben kiadott, és 1996-ig kétszer újranyomott albuma (Jonathan Cape, London), amely a nőismerősök, barátnők, alkalmasint szeretők prüdériamentes, intim hangulatú, ezért olykor igen bátor pózolása inkább a férfi, mint a fotográfus kamerája előtt. Korántsem magától értetődő, sokkal inkább a fotográfus érdeme, hogy a végeredmény a legkisebb mértékben sem indiszkrét, nem kukkolókká válunk, hanem az intimitás avatott részeseivé.

A Steidl által 2002-ben kiadott At Work 1979 és 1995 között készült munka-képek válogatása. Munka-képek, vagyis emberek munka közben, fizikai és szellemi munkások, könnyű és nehéz, tiszta és „piszkos” munkát végzők az asztaluk, a gépük, a munkájuk mellett. A felvételek között vannak képek és egyszerű dokumentumfotók, ilyenformán nevezhetjük az eredményt hullámzónak, de valamennyi az a fajta, aminek az idő múlásával együtt az érdekessége is szakadatlan nő.

Jelen ismertetés témája, a Stems, szintén intim képek sora. 1994-ben fájdalmas betegség támadta meg Friedlander térdeit, és fel kellett készülnie az „ülő életmódra”. Figyelme, mint annyi más szakmabéli sorstársáé, a beszűkült horizontok között keresett látványélményeket.

Csendéletek születtek, növények szárai, levelei a virágvázák, üvegpoharak oldalán át, ahol a váza formája és a benne lévő, pár óra után már apró levegőgyöngyökkel díszített víz lencsét alkot. Az eredmény sok esetben kifejezetten monumentális, és nem utal az okra, amiért született, habár tudjuk, annak általában valami fizikai vagy lelki oka van, ha egy fotós hirtelen a mikrovilága felé fordul. Guggolás a ház, mondhatnánk, bár fájós térdekkel éppen guggolni a legnehezebb, de az nem vicc, hogy miközben a világ fotósai rohannak izgalmas dolgok után, egy betegség kell hozzá, hogy rájöjjünk, a szál virág az asztalunkon semmivel sem érdektelenebb. Talán erre mondják, hogy idővel az ember bölcsebbé válik.

Lucinda Devlin: Water Rites

112 oldal 48 színes képpel,25 x 28 cm.

STEIDL, ISBN 3-88243-928-9

Előbb-utóbb sorra kerül minden. Az 1947-es születésű Lucinda Devlin most a vízgyógyászati illetve ahhoz kapcsolódó relaxációs, masszázs és egyéb helyiségeket térképezte fel, korábbi vállalásai folytatásaként. (Voltak már műtők, hullakamrák és bonctermek vagy az előző számunkban bemutatott kivégzőkamrák – még jó, hogy az úszómester ritkán nyomja víz alá a fürdővendéget, és a masszőr nem a nyakát markolássza páciensének, így ez a könyv kevésbé hullaszagú.)

Néhai kollégánk, Tomori Ede tanította, hogy ahol víz van, ott kép is van, bár itt vizet csupán egyetlen képen látni, igaz, ott egyszerre két medencében is. Az album sokkal inkább szolgál belsőépítészeti, de még inkább társadalomlélektani, mintsem fotográfiai érdekességekkel. Elsősorban azt érdekes látni, hogy mekkora az igyekezet a tökéletességnek, a kifinomultságnak, az előkelőségnek, eredetiségnek – vagy legalábbis ezek látszatának – fenntartására. A képeket nézve erős az áthallás e képek és Lucinda Devlin fentebb említett, korábbi képei, illetve az ábrázolt objektumok között. Persze miért is ne, ha ezeket talán ugyanazok a belsőépítészek, dekoratőrök vetették papírra, a berendezéseket talán ugyanaz a Műanyagipari Kft. szállította, és a jelszó is: építünk valami dögöset, ugyanaz lehetett.

Sean Scully: The Color of Time

208 oldal 190 színes képpel, 33,3 x 22,7 cm.

STEIDL, ISBN 3-88243-961-0

Az imént az épített környezet szépségéről volt szó, és itt is arról lesz, csak másként. A különbség annyi, hogy ami ott dekoratőri rafinéria, az itt ösztönös szépérzék, amit egyfelől egy kicsit kordában tart a háztartási boltok áruválasztéka, másfelől olykor finoman korrigál az idő.

Sean Scully 1945-ben, az írországi Dublinban született, és emigránsként a szomszédban, Londonban nőtt föl. Olyan helyeken élt tehát, ahol a múlt nem röpke évtizedekben méretik, és ahol a hagyományok a vizuális kultúrában is (mert ott az is van) benne gyökereznek. A The Color of Time semmi egyéb, mint házfalak részletei, színes fotókon, és mint előre sejthető, ezek a részletek festői szépségeket hordoznak. A dologban meghatározó persze a fotós válogatása, a végeredmény viszont néhol kifejezetten lenyűgöző. A magas művészet olykor erősen lefelé tendál, minimalizálódik, kilúgozódik, nota bene kiürül, és ezt a lefelé tartó vonalat metszi, nem is kis magasságban, a könyvben bemutatott – talán pontatlanul nevezve – városi folklór. Azok a képek izgalmasak igazán, ahol még holmi kismesteri igyekezet, kőműveskultúra sem fedezhető fel, és semmi szépelgő kellemkedés, hanem a környezetalakításnak valami olyan ösztönös tudománya, ahogy a hasfájós kutya a megfelelő füvet választja, a ház gazdája pedig a megfelelő színű festéket, pedig nem természetgyógyász az egyik, és még kevésbé műűvész a másik. Az idő dolga többféle: egyrészt a meglévő festékrétegeket lekoptatva alkotó munkára ösztökél, addig pedig, míg ezt a célját el nem éri, a műveket mattítja, finomítja, a színeket összeérleli, nemesíti, a felületeket cizellálja, elhelyezvén rajtuk a maga utánozhatatlanul szép repedéseit, hámlásait, korhadásfoltjait.

Graham Nash: Eye to Eye

192 oldal 142 triton (fekete-fehér) képpel, 24,1 x 28,6 cm.

STEIDL, ISBN 3-88243-960-2

Zenerajongók előnyben: az 1942-ben, Angliában született Graham Nash először mint a Hollies együttes énekese és gitárosa lett híres. Közben, a 70-es évek elején fotografálni kezdett, nem is eredmény nélkül: 1990-ben árverésre bocsátotta képeit, és kettőmillió négyszázezer dollárt kaszált, ami a legmagasabb összeg, amit valaha ilyesfajta privát kollekcióért kifizettek. Nash mára már nem az a zenész, aki fényképezget, hanem az a fotográfus, aki valaha zenélt. Kiállításainak listáján híres amerikai galériák és múzeumok nevei olvashatók. Korábbi rajongói sem feledkeztek el róla, a Google-ba a Holliest beírva is hamar ráakadunk az Eye to Eye albumra.

És hogy a lényeg ki ne maradjon: milyen fotográfus Graham Nash? Mondjuk talán, hogy laza. Láthatóan nem sokat görcsölt azon, hogy kompozíciós szabályokat vagy technikát tanuljon. Ez egyébként korántsem baj. Nash a maga módján megmaradt privát fotósnak, és éppen ez adja képei értékét. Semmi hamisság, semmi igazodás, semmi kimódoltság. Amit lefényképezett, arról nyugodtan elhihetjük, hogy valóban felkeltette az érdeklődését, és így méltán tarthat számot a mi érdeklődésünkre is. A kettőmillió négyszázezer kétségkívül a zenészhírességnek szólt, de most, hogy az amerikaiak annyit kekeckednek a vízummal, kevéssé állhatatos beutazni-vágyók nyolcvanöt dollárárt (ez a könyv ára, erre jön még a posta) egész jó amerika-feelinget szerezhetnek, és még az ujjlenyomatuk sem kerül be az FBI vagy a CIA aktái közé.

A könyv egyébként leginkább személyes, fényképes napló. A képek mellett rövid képaláírások, jelezvén, hogy minden valóban az, ami. A hatodik kép például egy gyönyörű, áhítattal figyelő fiúcska: My first-born son Jackson, age five, looking into his aquarium in our house at 731 Buena Vista West, San Francisco. I call this The Observer, 1983. Vagy a huszonötödik kép, egy fiatal, szőke, szép, de láthatóan feszült és talán gondterhelt nő portréja: My girlfriend Amy Gossage in 1973. She was later murdered by her brother. She was eighteen years old.

Susan Meiselas: Carnival Strippers

164 oldal 78 triton (fekete-fehér) képpel, 27,3 x 23,4 cm.

STEIDL, ISBN 3-88243-954-8

Susan Meiselas szabadúszó fotográfusként dolgozott, míg 1976-ban a Magnumhoz nem csatlakozott. Számtalan könyv szerzője, mint például Nicaragua (1981), Kurdistan: In the Shadow of History (1997), Pandora’s Box (2001), In Encounters with the Dani (2003). A Carnival Strippers képeit 1972 és 1975 között készítette, amikor nyarait azzal töltötte, hogy New England, Pennsylvania és Dél-Karolina kisvárosai karneváljainak táncosnőit kísérte városról városra. Fotózta őket a színpadokon és azon kívül is, privát életüket, élettársaikat, a menedzsereiket, és beszélgetett is velük, az interjúkat pedig magnetofonszalagra rögzítette. Egy addig rejtett világra irányította rá az amerikai közvélemény figyelmét. A tanulság persze nem meglepő, hogy ugyanis a nagyüzemi, pénzért kapható szexualitás meglehetősen kiábrándító, test- és lélekölő, és főképpen aszexuális dolog. Az a színinövendékekkel végeztetett helyzetgyakorlat jut eszembe róla, hogy a jobb házból való férfi az alkoholmámoros éjszaka után lassan ébredezni kezd, az agya lassan kitisztul, és döbbenten rájön, hogy a takarítónővel feküdt le. Az ipar ennek ellenére töretlenül működik, köszönhetően éppúgy az elhízott és mosogatólészagú feleségeknek, akikhez képest a takarítónő pozitív alternatívát kínál, másrészt az emberi (férfiúi) tudatnak, amely bámulatos beszűkülésekre képes, a barlangos testek vérbőségének függvényében. Susan Meiselas fotóit és a hasonló témájú képeket nézve, melyek a fenti elméletet fényesen igazolják, egyetlen hiányérzetem támad. Egyre inkább olyan képekre lennék kíváncsi, amelyek megmutatják, ha vannak, ennek az embertelen szituációnak a viselhető pillanatait. Egy kicsit túlságosan közhelyszerű, egy kicsit túlságosan fekete-fehér a fellépés után üres arccal maguk elé meredő, összeroskadt nők látványa, mégha bizonnyal igaz is. Egy kicsit kevesebb sajnálat, egy kicsit több szeretet, több megértés kellene. Egy kicsit brassaisabbra lehetne venni a fotográfusi attitűdöt.

Tímár Péter