FEKETE ÉS FEHÉR

A világhírű német származású fotós ma, 73 évesen (ismét) Johannesburgban él és dolgozik, és éppen annyira aktív, mint egész élete során. Pályáját igen fiatalon kezdte, már tinédzserként a hamburgi German Press Agencynek fotózott. A náci rezsim alatt felnőtt fotós azonban el akarta hagyni az országot: 19 évesen, 1950-ben adódott erre lehetősége, amikor (édesanyját követve) Dél-Afrikába utazott. Akkor kezdődött fotográfusi pályája első nagyobb, egész életét és pályáját meghatározó korszaka.

Az apartheid-rendszer ellenére kivételes helyzetbe került: a két teljesen szeparált világ, a fekete és fehér kolónia egyaránt befogadta. Mindkét oldal életének fontosabb és jelentéktelenebb, kiemelkedő és hétköznapi, történelmi jelentőségű és nagyon is emberi oldalait volt így alkalma fotózni. Egy korabeli, róla készült fotón Leica lóg a nyakában: a kisméretű gép is lehetővé tette, hogy feltűnés nélkül, szinte nézőként legyen csak jelen. Johannesburgban félévnyi szabadúszás után a Drum magazin munkatársa lett. „A Drum olyasmi volt, mint egy sziget, ahol az irodán belül az apartheid nem létezett.” – nyilatkozta egy ízben a lapról. Ez az újság kiemelkedő fontosságú volt: fekete riportereket alkalmazott, s ennek a címlapján szerepeltek először fekete lányok. Schadeberg képszerkesztőként, művészeti vezetőként, produkciós menedzserként dolgozott a lapnál, ahol nem csak, hogy legjobb barátaival dolgozott együtt, hanem szakmailag is igen fontos együttműködés jött létre: „Újra és újra azon kaptam magam, hogy alapvető technikai és komponálási ismeretekre tanítom a lap fotósait.” Odaérkezésekor ugyanis a dél-afrikai fotózásról tulajdonképpen nem is lehetett még beszélni. Az, hogy az létrejött, igen nagy mértékben köszönhető Schadebergnek. Olyannyira, hogy ma is nemegyszer nevezik a dél-afrikai fotózás atyjának.

Pályafutásának ez az időszaka tizennégy évig tartott. Fotói és saját szavai is elárulják, hogy az apartheid az 50-es évek elején még korántsem volt olyan agresszív, amilyen később lett; még volt valami nagyvonalúság abban, ahogyan a két társadalom egymás mellett élt. Jó példa erre egy eset, amit maga ír le a korszak fotóit bemutató könyvének előszavában: „Egy alkalommal egy szónok beszédet mondott egy politikai találkozón, de megállt, hogy a titkosrendőrség kicserélhesse magnójában a kazettát.”

Fotói korántsem politikai indíttatásból készültek. Képein az emberek hétköznapjai, a kor pezsgő hangulata, jazz-énekesei és táncosai, illetve a fehérek kissé dekadens-jómódú világa jelenik meg. Azonban mindennek kikerülhetetlen és alapvetően meghatározó része volt a történelmi jelentőségűvé váló politikai események és személyek megörökítése is. S mivel e fényképeket a rendszer a saját szemszögéből nézte, 1964-re politikailag elfogadhatatlannak minősítette. Jürgen Schadebergnek el kellett hagynia az országot.

A huszonegy évnyi „szünetet” szabadúszóként töltötte; élt Angliában, Franciaországban, Spanyolországban, dolgozott az Egyesült Államokban. Fotózott töretlenül, sőt, tanulmányokba is fogott, a New York-i New Schoolban, Londonban a Central School of Art&Designban, valamint Hamburgban a Hochschule Für Bindende Künstében képezte magát. Ugyanakkor mérvadó kiállítások kurátora volt, többek között a The Quality of Life (Az élet minősége) című tárlaté is, amellyel 1976-ban a londoni New National Theatre tárta ki kapuit a nagyközönség előtt. Érdeklődésének legalapvetőbb tárgya, az ember és az embereken keresztül sugárzó korhangulat megragadására való törekvése változatlan maradt. Ebben az időszakban készült a Kalahári-sivatagi busmanok szertartását megörökítő sorozata is. A képeken egy rituális tánc, a megszállottat az ördögi energiáktól megszabadítani szándékozó rítus kockáit láthatjuk. A lehunyt szemű, révületbe esett arcok, a tűz fölé hajoló vagy akörül táncoló alakok a sötét háttér előtt mintha maguk sugároznák a fényt, megjelenésük a kimerevített pillanatokon keresztül is egyfajta anyagtalanságot, súlytalanságot őriz.

E második nagyobb korszakának fotóira is az jellemző, ami az összes többire: középpontjukban az ember látszólag jelentéktelen, így leginkább árulkodó pillanatai állnak, amikor álarc nélkül egyszerűen csak „van”, csak létezik a világban: védtelenül, esendően, nagyon szerethetően. Az emberek egymáshoz és a világhoz való viszonya őrződött meg a képeken, s a viszony kölcsönös, a világ és az ember egymást határozzák meg és fejezik ki. S Jürgen Schadeberg minden kultúrának a saját arcára kíváncsi: a Kalahári-sivatagból a busmanok ősi viszonyrendszerének képei, míg a nyugati „civilizációból” a városok részletei, a gyerekek játékai, az utcákon hömpölygő tömeg vagy a totális magányban sétáló alakok, a „fejlett” világ mindennapjai rögzültek fotóin.

1985-ben tért vissza Johannesburgba. A rendszerváltozás utáni Dél-Afrika sok mindenben megváltozott, sok dologban mégis hasonló életét immár színesben fotózta – ezt a korszakát a feketék lakta Soweto negyedről készült felvételei fémjelzik. A városrész mai központja, Orlando, az ötvenes években egy szürke, áram, közlekedés, üzletek, lélek nélküli, kietlen terület volt. A szegénység mit sem változott, a dinamikus fejlődés azonban nagyon is érezhető a képekről. Visszatérte után Schadeberg új munkába is fogott, hogy Dél-Afrika történelmét, a felszín mögött meghúzódó rejtett történeteket elmondja: feleségével, a magyar származású, menedzser Claudiával együtt megalapították a Schadeberg Movie Company-t, hogy dokumentumfilmeket hozzanak létre. Ugyanabban az időszakban kezdte el fotográfusi munkásságát albumok formájában is feldolgozni, köteteket jelentetett meg egy-egy nagyobb, fontosabb periódusáról vagy a több korszakon átívelő, markánsabb tematikus egységekről. Így többek között megjelent a Drum időszakból a Black and White Fifties (Fekete és fehér ötvenes évek), az 1964–85 közötti évekről a The Sun of the Kalahari (A Kalahári napja) című albuma, míg a visszatérése utáni munkái a Soweto Today (Soweto ma) című kiadványban állnak össze. Tematikus könyvként jelent meg a Mandela and the Rise of ANC (Mandela és az ANC felemelkedése); Schadeberg 1952-től 2002-ig követte végig Nelson Mandela pályáját, s örökítette meg a legkülönfélébb pillanatokban. (Például akkor is, amikor az idős elnök 1994-ben meglátogatta a Robben Island-i börtönét, s egykori cellájának rácsain át néz kifelé. Mandela egyszer megkérdezte tőle, hogyhogy nem fárad el, mire a fotós így felelt: „Rád nézek, és remény tölt el.”)

A The Seven Ages of Music (A zene hét korszaka) című dokumentumfilmjében a fotós Dél-Afrika jazz-muzsikusainak és -énekeseinek állít örök emléket. A kilencvenes évek óta egyre több kiállítás keretében ismerkedhet meg a világ a munkásságával, nagyszabású, Dublintól Johannesburgig, Londontól Chicagóig retrospektív tárlatokat rendeznek fényképeiből.

Az apropó, amiért Jürgen Schadebergről beszélnünk kell, az a tény, hogy végre a magyar közönség is megismerkedhet a fotóival. A Dorotytya Galériában (2004. január 6–31.) és a győri Mediawave Fesztiválon (2004. április 23–május 1.) kiállított anyag a Drum periódusból való, azaz az 1950-től 64-ig tartó időszak képeiből válogat.

E fotókon a fekete és fehér világ teljesen elkülönülve jelenik meg, csak néhány kép jelzi, hogy a fényképek ugyanabban az országban készültek, a lefotózott emberek egymás mellett éltek. Így többnyire az sem látszik, hogy – ahogyan Schadeberg is utal rá – ezek az emberek ugyanazt a levegőt lélegezték be. Világaik mégis önmagukban teljesek a képeken. A fotókon mulatságok, tánc, esküvők, játszó gyerekek és felnőttek, egy elmosódott csók, a hétköznapokat fenntartó érzelmek és tevékenységek jelennek meg; de ugyanígy furcsa-egyszeri pillanatok, „nem is lehet” pozitúrák, humoros együttállások is. A fekete képek, a fotós saját szavaival élve, „naiv lelkesedés”-t tükröznek. Naivat: tisztát, minden körülménytől, szinte időtől és helytől függetleníthető emberi boldogságot. Egyik emblematikus fotója ennek a Ritz két fiatal táncosáról készült kép: repülnek, testükkel a térbe, a levegőbe rajzolnak, árnyékuk a falat kelti életre, a lány mosolya és a fiú átszellemült arca a tánc és az élet egyetlen pillanatba sűrített, kirobbanó élvezetét mutatják. A teljes odaadás, totális átélés felvillanását rögzíti a többi fekete kép is: a táncon, a zenén, a nyomornegyed gyerekeit szórakoztató akrobatamutatványon, az összesimuló golfozáson keresztül az egész életét.

A fehér fotók dekadenciája, a némelyik képből áradó, finom életuntság legalább enynyire hangsúlyosan mutatja azt, amit a fotós szavakban is megfogalmazott; mintha nem is a fehér kisebbség lett volna az elnyomó, s a fekete többség az elnyomott. Nem azok a kirekesztettetek és a kirekesztők, akiket a történelmi idő és hely ismeretében azoknak gondolnánk. A szellemi pezsgés, a vibráló energiák izgalmasabbnak, életteljesebbnek mutatják a fekete társadalom életét. Egy helyütt azt is nyilatkozta Schadeberg, hogy a fehér kolónia igen unalmas volt – ezért is lelkesedett annyira a feketék lakta Sophiatownért, ahol a zenészek, énekesek, írók, politikusok és újságírók együtt éltek a csavargókkal, a bohémekkel, a helyi bűnözőkkel, a zugkocsmák tündéreivel, egy hallatlanul élénk szellemi korszakot élve az ötvenes évek elején. Sophiatownból 1955-ben kezdték meg a kitelepítést; 1959-re a városrész már csak romhalmaz csupán. Ezért Schadeberg fotói ritka dokumentatív értékkel rendelkeznek. Dokumentálják egyfelől egy elmúlt, de soha el nem felejthető történelmi kor eseményeit, megőrizték a ma már nem létező helyek képét. Másfelől elénk tárnak egy, a sémáinkból ismertnek hitt, mégis meglepő világot is, az apartheid kezdetének eddig kevéssé ismert oldalát, a későbbi borzalmakat közvetlenül megelőző évek atmoszféráját, a fekete és fehér társadalom különbségeit és hasonlóságait. A korszak fekete-fehér fotóin azonban mégis együtt, egymás mellett látjuk őket, ahogyan az valójában volt. A képek a totális elszigeteltség és belső önállóság ellenére az egymáshoz való viszonyon alapuló lét mindennapjainak pillanatait hordozzák.

S mindezt Jürgen Schadeberg „szemén” keresztül: azt látjuk, amit ő akkor észrevett, és abban, ahogyan látjuk, benne rejlik az ő viszonyulása „tárgyához”; egyfajta alázat, hiszen nem ismer megörökítésre érdemtelen mozzanatot, és hallatlan finomsággal, érzékenységgel fedezi fel az emberi esendőség, szépség, meghittség vagy dráma pillanatait a legegyszerűbb, akár banális szituációkban is. Fotóiban nincs kritikai él vagy hatásvadászat. Egyformán kezel feketét és fehéret, s az utóbbiakról készült fényképei némelyikén, ha halványan, nehezen kivehetően, de – az emberi természetből adódóan természetesen – ugyanaz a mosoly villan fel, amit a fekete-fotókról ismerünk. Nem lehet véletlen választás eredménye a Black and White Fifties album utolsó fotója: egy kismalacot magához szorító, nevető fekete kislány alakja; szívből nevet, mindentől messze, gondtól, bajtól mentesen. Méltó befejezés, összefoglalás és búcsú. Maradjon meg ez. Ne a bánat.