DOKUMENTUM VAGY MÁS?

Iksz plusz en-edszer lángol fel a vita (vagy melegítik fel a régen főzött bablevest) a dokumentum, dokumentarizmus tárgykörében. Sokan sokfélét mondtak már ennek kapcsán. Most is egy vitának látszó végtelenített szóözönt, pro- és kontra hozzászólásokat olvasok az interneten, melynek úgy bogozom értelmét, hogy létezik-e, létezett-e egyáltalán ilyen fogalom, ha igen, akkor utaltassék a történelem poros aktái közé, s a ma magukat fényképileg igazmondónak (azaz dokumentálónak és nem konstruálónak) vallók találjanak valami más definíciót önnön tevékenységüknek. Én – egy rövid ideje – mindenkinek igyekszem tiszteletben tartani a véleményét, akár egyezik az enyémmel, akár nem. (Talán öregszem, vagy mi?) De mert véleményem azért természetesen továbbra is van, mások állításainak cáfolása, veszekedés vagy egyéb ilyen haszontalanságok helyett megpróbálom én is elmondani a véleményemet, vagy legalábbis annak egy releváns részét. Méghozzá nem is elsősorban szóban, hanem egy kiállítással a Magyar Fotográfiai Múzeumban, s hozzá ezzel az írással, s főként az illusztrációul választott képekkel. Mert meggyőződésem, hogy ez a vita bármeddig folytatható, annak legcsekélyebb reménye nélkül, hogy valaki valaha is a végére érne, mert – szerintem – a fényképezés egyik ontológiai alapkérdése kerül itt terítékre, és nem pusztán egy fotográfiai stílus, vagy fényképészi attitűd megítélése a tét. Nekem most nincs kedvem beszállni a 165 éve elindított vitába, mely már akkor is kicsit feleslegesnek és reménytelennek tűnt.

A fényképezés dokumentum voltának egyetlen aspektusát szeretném csak körbejárni, ami röviden akként foglalható öszsze, hogy a fénykép a készítése pillanatában elnyert jelentéstartalmát megőrzi-e, avagy kibővíti vagy átalakítja azt az idő? Tovább sarkítva a kérdést, van-e egyáltalán a fényképnek önállóan – mondjuk úgy – jelentése, vagy csak egy asszociációs bázisként szerepel, amely bármely nézőjében saját gondolatait, tudását, érzéseit képes generálni. Még rövidebben: van-e a fényképnek bármely saját, önálló, mindig, mindenhol, mindenkinek érvényes jelentése vagy minden esetben csak mi adjuk azt neki?

A fényképezés feltalálása óta minden történelmi periódus hatalomgyakorlóinak egyik központi kérdése volt, hogy az adott korszak eseményeit, ismert embereit, az elkészült jelentős épületeket, s ezekkel párhuzamosan az ún. mindennapi életet megfelelő mélységben és színvonalon, a maguk szája ízének megfelelő módon dokumentáltassák. Ezért a bő másfél évszázad minden történelmi korszaka ránk hagyományozta önmaga képes lenyomatát. Kérdés, hogy ezek tanulmányozásakor figyelmen kívül hagyható-e annak vizsgálata: milyen célból készültek, ezekből mi kerülhetett készülésük idején a nyilvánosság elé, ami került, milyen kontextusban, milyen szöveggel, milyen ideológiának megfeleltetve? Hangsúlyozom, ezt minden periódus hatalma eljátszotta, szinte azonos forgatókönyv alapján, most viszont – számos szempontot figyelembe véve, amik közül egyik sem politikai – csak az 1945 után eltelt időszak fordulatokban bővelkedő, történelmi eseményekben és ismert, tehetséges fényképészekben gazdag időszakát szondázzuk. Ebben a száz képes kiállításban megpróbáljuk egymás mellé válogatni a korszak emblematikus, sokat idézett („hivatalos”) image-képeit és az ugyanekkor készült, a hivatalos trendbe nem illeszkedő, s ezért nyilvánosságot nem kapott, elhallgatott fotográfiáit. Keresünk olyan képeket, amelyek ma is ugyanazt jelentik, mint elkészítésük pillanatában, és választunk olyat is, amely mára egészen mást, talán épp az ellenkezőjét mondja, mint amikor exponálódott. Ki kell rajzolódjon a képekből a hivatalos történelemszemlélet és a privát történelem, amiképpen azt az egyes ember mindennapjaiban megélte.

Kénytelen vagyok a fotográfia sajátszerűségében rejlő némely axiómát ehelyütt megismételni, mert azt hiszem, kezdjük elfelejteni. Szükségesek ezek azért, hogy elválaszthassuk: mi következik a többségi hatalom arroganciájából, akaratából, helyes vagy helytelen működéséből, ideológiai vagy egyéb megfontolásaiból, s mik azok, amelyek ha látszólag ide is tartoznak, még sincs semmi közük emezekhez, mert a fényképezés törvényszerűségeiből eredeztethetőek, függetlenül attól, hogy ki felé fordul az objektív és kinek a szeme néz át a keresőn?

E rövid tézisgyűjtemény a másfél évtizede nagyon népszerű, aztán unalomig idézett, mára pedig alig ismert esszékötetből származik, amit célszerű lenne minden generációnak legalább egyszer elolvasni, a felejtősebbeknek többször is. Nem okvetlenül azért, mert egyetértünk velük. De vitatkozni sem illene elkezdeni a fogalmi tisztázás és egyetértés nélkül.

„A fénykép bizonyíték. Amiről hallunk, de amiben mégis kételkedünk, az bizonyságot nyer, ha fényképet látunk róla.” (Susan Sontag: A fényképezésről. Budapest, 1981. 12. o.)

„Fényképezni annyi, mint birtokba venni a lefényképezett tárgyat. Azt jelenti, hogy bizonyos viszonyt létesítünk a világgal, s ez a viszony a tudás, következésképpen a hatalom érzetét kelti.” (10. o.)

„A fénykép képzeletben az ember kezébe adja a megfoghatatlan múltat, s ahhoz is hozzásegít, hogy birtokba vegyünk olyan tereket, ahol még nem vetettük meg a lábunkat.” (15–16. o.)

„Ebből következik az a meggyőződés, hogy minden történést – erkölcsiségtől teljesen függetlenül – hagyni kell: ha már elkezdődött, menjen végbe a maga útján, mindez azért, hogy létrejöhessen valami más: a fénykép. Ha az esemény véget ér, a kép mindig megmarad, s olyan halhatatlansággal (és jelentőséggel) ruházza fel témáját, amilyen máskülönben sose jutott volna osztályrészéül.” (18. o.)

„Minden fénykép egy-egy memento mori. Fényképezni annyi, mint részesévé válni valaki (vagy valami) halandóságának, sebezhetőségének.” (23. o.)

„A fénykép, amely önmagában semmit sem tud megmagyarázni, kimeríthetetlen forrása a következtetésnek, az okoskodásnak, a képzeletnek.” (31. o.)

A képkészítő mindig tisztában van a valóság és a kép nem azonos voltával. A képkészítő mindig tisztában van a valóság és a kép nem azonos voltával? Szabad-e a fényképet pusztán formai hasonlóságok miatt azonosítani az általa ábrázolt valóságdarabbal, vagy minden kép kizárólag egy jobban vagy rosszabbul sikerült, öntörvényű jelrendszer, belső erőtérrel, saját törvényszerűségekkel bíró síkfelület? Helyettesítheti a képen ábrázolt a valóban létezőt? Továbbgondolva. A képi ábrázolat útján megduplázott valóságelem nem lesz-e szintén valóban létező valóság, csak egészen más, mint a másik? A kép a felületén ábrázolt jelek, struktúrák összességében hordja az információkat? Vagy mint a klasszikus jelmeghatározások egyikében áll: a jel csak felidéz, elindít bennünk egy asszociatív folyamatot, amely immáron nem a képről, hanem rólunk szól leginkább?

Vannak-e meghatározható kritériumok a fénykép objektivitására vonatkozólag? Lehet-e egyáltalán objektív az, amelyiknek alkotói lényegéhez tartozik a folyamatos (szubjektív) döntés: mikor, melyik időpillanatban exponálok, azaz a folyamatosan mozgó időszalagot melyik pontján vágom át, s emelem ki a kiválasztott tört pillanatot a folyamból, hogy létezésének végső pillanatáig dokumentálja az időfolyam egyetlen momentumát? Folyamatos döntési helyzet az idő kiválasztásán kívül az is, melyik térszelvénydarabot metszem ki a körülöttem mindig jelenlévő 360 fokos körpanorámából. Minden fénykép csak az egész töredéke, mind az idő, mind a tér szempontjából. Akkor ki beszél itt objektivitásról? És ezek a szubjektumfüggő választások dokumentálnak egyáltalán valamit? Valamit, azon az egyszerű tényen kívül, hogy a kép készítője (nagy valószínűséggel) jelen volt a térszerkezet egy meghatározott pontján, egy meghatározott időpillanatban, s rendelkezett valamely képrögzítésre alkalmas eszközzel. Bír még mást is dokumentálni az a kép? Ha nem, akkor mi az a dokumentum? És mi a dokumentarizmus? Ha kicsit szubjektív, ha csak kicsit hamisítja meg a valóságot, akkor dokumentál, ha nagyon, akkor konstruál? Hogy is van ez?

Vitatkozunk-e Pierrre Bourdieu megállapításával: „a fényképeket azért tartjuk a látható világ abszolút realista és objektív rögzítésének, mert kezdettől fogva ‘reálisnak’ és ‘objektívnak’ tartott társadalmi rendeltetéseket jelöltek ki számára.” (A fénykép társadalmi definíciója. In: Horányi Özséb [szerk.]: A sokarcú kép. Budapest, 1982. 226–242. o.) Eredeti-e a képen ábrázolt valóságdarab vagy hamis? Mihez képest? Eredetibb vagy hamisabb? Mi minél? Ha egy korról csak az a képünk, ami a képeken megőrződött, mihez hasonlítva döntjük el a kérdést? Jelen esetben az 1945-től a rendszerváltásig terjedő, meglehetősen jól elkülöníthető korszak képeit nem most, hanem majd a szemtanúk, átélők halála után vizsgálva, ki dönti el, melyik milyen? Aki vitát nyit a dokumentumról, annak ezekre is választ kell adnia.

Mit is gondoljunk ennyi megválaszolásra váró kérdés nyomán? Legokosabb, ha kérdezünk még egyet: Valóban csak az fényképezhető le, ami látható, vagy láthatása lehetséges? Illetve ami látható, az lefényképezhető? És ha lefényképeztük, mit kezdünk vele?