AZ ÚJ KÖZÉP

A világhírű fotóriporter, Regina Schmeken kiállítása 2002 októbere óta járja a világ Goethe Intézeteit: volt már Taskentben, Pozsonyban, Washingtonban, Moszkvában, Rotterdamban, Londonban és Isztambulban. Most Budapestre érkezik (Dorottya Galéria, 2004. május 18 – június 10.), innen Bordeaux-ba megy tovább.

„Az új közép. Fotók 1989-től 2000-ig” című anyaggal tehát igen széles körű nemzetközi közönség ismerkedhetett illetve ismerkedhet meg, ami tökéletesen illik a kiállítás koncepciójához. Az „új közép” ugyanis az Európa közepén elhelyezkedő Németország új, 1989 óta változó arcát, arcait, új pozícióját kutatja. A kelet–nyugati kettéosztottság évtizedeiben Németország, bár politikai-földrajzi szempontból gyakran állt a figyelem homlokterében, a két nagyhatalomhoz képest mégis a „szélen” helyezkedett el. Az újraegyesítés után visszanyerte régi helyét, újra Európa közepén találta magát. A képanyag az ebből a folyamatból adódó szellemi-kulturális változásokat vizsgálja, s a cím által is felvetett kérdést, hogy az egész Európát érintő változások nyomán vajon hova helyeződött át a földrész szellemi középpontja. (Középpontja abban az értelemben, ahogyan a vízbe hullott kő vet hullámgyűrűket maga körül.)

Regina Schmeken fotói többrétegűek, s ennek megfelelően szemlélésük is több szempontú lehet, több síkon mehet végbe egyszerre. Az egyik elsődleges viszonyulás a dokumentatív réteg felfejtése: a megörökített eseményeket, a szellemi és politikai élet lefotózott alakjait kezdjük beazonosítani a fotókon, azt próbáljuk megfejteni, hogy mely pillanatokban készültek a képek. A fekete-fehér fotókon Németország és Európa utóbbi tizenkét évének fontos világ és belpolitikai eseményeit, csúcstalálkozókat, kormány- és kancellárváltások pillanatait láthatjuk; például a Kohl-kormány utolsó sajtótájékoztatóját vagy Joschka Fischert, amint először ül a miniszteri székbe. Politikusokat, amint publikus vagy magánarcukat mutatják; amint kivillan személyes énjük a politika szférájában, ahogy vicces képkivágatban egymással beszélgetnek. Regina Schmeken megörökített zenészeket, például a hegedűművész Yehudi Menuhint játék közben, írókat, például Günter Grasst gondolataiba mélyedve, filozófusokat, például Hans Georg Gadamert, amint lendületesen gesztikulálva magyaráz, s saját karja és kézfeje alkot keretet arcához. Olyan embereket, akik egyezményes jelképekké váltak, látványuk-jelenlétük szellemi vonulatokat, történelmi változásokat, politikai fordulatokat idéz meg. Feltűnnek a fotókon Németország XX. századi kaotikus, súlyos hozadékokkal terhelt történelmének ez utóbbi tizenkét évben is ható, már-már szimbolikus szlogenjei (a kettéosztottság idején sokat használt „Egy nép vagyunk” szlogen nyomán a volt NDK „központjában”, az Alexanderplatzon, az újraegyesülés 10. évfordulóján egy épületen nagy betűkkel ez állt: „Mi voltunk a nép” – s idézi meg az e kijelentéssel járó gondolatokat, azaz, hogy melyik nép is volt a német. Egy másik fotón Schröder kancellár feje a „Felelősség” feliratú tábla mögül bukkan elő, s veti fel a múlttal való szembenézés, illetve a jelen és jövő iránti felelősség kérdésének helyét a német társadalomban.), az első látásra átlagosnak tűnő, de nagyon is mély történetű orosz emlékmű, a második világháború vége megünneplésének különböző módjai. Új emberkép, új mérték, új világkép alakulása és az erre való igény, kulturális-politikai dinamizmus és aktivitás sugárzik a képekről, amelyek között szép számmal találunk fotókat Párizs pezsgő (divat) világából, Assisi vallásos atmoszférájából. A háború utáni Koszovóban és Boszniában készült fotók menekültjei éppen ismeretlenségük által válnak történet/sors hordozókká, megidézik a „szélek” életének szeles, forrongó világát, a térképrajzolás következményeinek kiszolgáltatott ember hányattatásait.

De e dokumentumérték csak egy rétege Regina Schmeken fotóinak. Az azokon látható eseményeket ugyanis – fotópárokat, kisebb képcsoportokat létrehozva – sajátos értelmezési rendszerbe helyezi a fotós: kiveszi őket az eredeti kontextusból, s így, időn és téren kívülivé téve őket, új értelmezési dimenziókat nyit. Az összekapcsolás alapja többszálú, alapvető formai egyezés, ellentétes mozgás vagy cselekvés is lehet. Az összekapcsolások így új, különleges, a témától elsőre idegennek tűnő asszociációkat eredményeznek, nem kevés iróniával vegyítve.

Az egyik fotón Bill Clinton szélesre tárt karral köszönti Gerhard Schrödert (Köln, 1999 június, világgazdasági csúcstalálkozó). Mozdulata elsöprő táncgesztushoz hasonlatos, kabátját lebegteti a szél. Schröder meglepetéssel vegyes vidámsággal mosolyog vissza rá. E nagyon is természetes, emberi jelenet párja egy párizsi divatbemutatón készült fénykép: a fehér ruhás modell hasonló gesztussal lép a fotósok sorfala elé a kifutón, ruhája könnyű anyaga kitárt karjait követve körbelengi alakját. A két mozdulat s a ruhák libbenése igen hasonló egymáshoz, a két alak azonos alapformát követ. E párosítás egészen finom iróniával utal a politikai élet teatralitására, show jellegére, s az az érzésünk támad, mintha ugyanazzal a koreográfussal dolgozott volna a két „előadás”. Egy másik fotón Schröder kancellár árnyéka látszik, amint határozott mozdulattal balra mutat. E fotó párja a Museum Für Abgüsse Klassicher Bildwerke-ben készült, ahol egy, a képbe jobbról benyúló gipszkar határozottan jobbra mutat, a nagy antik uralkodók gipszportréinak sora felett. Változó szélirány, mulandó-halhatatlan rezsimek, elvek – ez is lehetséges értelmezése az összekapcsolt képeknek. Szintén politikai témájú a Christo által becsomagolt, akkor még használaton kívüli Reichstag képe 1995-ből, melynek párja a felújított, újra birtokba vett Reichstag címerének leleplezése 1998-ban. Becsomagolás-kibontás; ebben az esetben az ellentétes cselekvés az összekötő kapocs. A világ létfontosságú és banális hétköznapjai működnek együtt a fotókon, asszociációs rendszert alkotva, egy emlékezeti háló feszítőpontjaiként, ahogyan az az életben, a történelemről való gondolkodásunkban is lenni szokott.

S a formai-tartalmi kapcsolódások aszszociációs, értelmező játéka mellett adódik egy harmadik befogadói közelítésmód is, még a megfejtés előtt, amikor az ismereteink nélkül szabadabban nézzük a képeket. Így ugyanis Regina Schmeken látásmódja kerül hangsúlyosan előtérbe, a furcsa képkivágatok, a mindent életre keltő, mindenben az embert látó és láttató világkép. Az emberi alak több formában is megjelenik: olykor szoborként, mint a Knidosi Aphrodité, aki férfiak tömegéből kiemelkedve, meglepetten néz körül, vagy a krakkói Jagelló Egyetem falnak támaszkodó, közösen elmélkedő középkori szobrai. S megjelenik maga az ember, többszörös felidézésben, többszörös tér-idő áttételben, a fotó a fotóban furcsa jelenlétét kihasználva, megjelenik árnyékként, tükörképként vagy sűrűn függő műkarok által megidézve, részként az egészre utalva. De megjelenik jelként is: az aszfaltra festett anyuka és kislánya láttán arra gondolunk, hogy reméljük, biztonságban átértek a túloldalra. Assisiben a földrengés után darabjaira tört mozaikarcként tűnik fel az ember, aki még látható plakáton és viaszfiguraként egyaránt.

E három nézőpont, történelmi-politikai ismereteink, a kulturális életben való jártasságunk, érzékenységünk, fantáziánk és a bennünk lévő „hozott anyag”, tapasztalataink, emlékeink természetesen nem elválasztható egységet alkotnak, nem elszeparáltan működnek. Csakis együtt lépnek működésbe a befogadás során, ahogy Regina Schmeken fotóin sem válnak el a különböző rétegek, hanem eggyé fonódva gondolkodtatnak el, idéznek meg, elevenítenek fel élményt, tudást, érzést – amelyek egyszerre kollektívek és teljesen személyesek.

A kiállítási anyagkoncepcióját képező kérdéstől indultunk, miszerint hova is helyeződött át Európa szellemi közepe. Az egyik válasz kétségkívül maga az ember, aki mindig, minden korban a saját maga körül vetette hullámok energiáiból fog táplálkozni, időtől, helytől függetlenül.

A másik válasz egy – embert egyáltalán nem is ábrázoló – fotó kapcsán sejlik fel. A képen egy eldőlt, fehér műanyag széket láthatunk egy bretagne-i mező közepén, Európa nyugati szélén. „Ezt az ember alkotta rendet a horizonton gyülekező fekete felhők veszélyeztetik. Törékeny és mozgásban lévő pillanat. A közép, úgy tűnik, mindenhol van és sehol.”(1)

Somogyi Zsófia

(1) Kathrin Dressler: Regina Schmeken - Exhibition: “The New Centre” –