AZ ÁRTATLAN TEKINTET NYOMÁBAN

Több mint kétszáz éve merült fel a művészetelméletben az a kérdés, hogy létezik-e az ártatlan tekintet: lehetséges-e „tiszta” nézés, látás, szemlélés, szemlélet? Mindez egyrészt annak a felismerése és tudatosítása, hogy nem csupán a gondolkodásunk, hanem a szemünk is „már” előzetes ismeretekkel és előítéletekkel közelít a látványhoz, másrészt pedig sajnálat afelett, hogy senki sem szerezheti vissza az eredendőnek feltételezett „ártatlan szemet”, hiszen már „eleve” beleszületünk a képek világának egyfajta nézésébe, és akaratlanul, tudattalanul örököljük a látványra irányuló tekintet szempontjait. A művészet azonban emlékeztethet arra, hogy van eredendőbb, egyszerűbb és tisztább, mint az elfedetten elénk táruló.

Philippe Brame fotói és a látás mikéntjére vonatkozó írásai úgy tűnnek fel, mintha a (virtuálisan) eredendő(ként feltételezett) „ártatlan szem” kutatásának folyamatos kísérletét folytatnák. Azt az egyszerűséget kutatják, amely a világra pillantó tekintet átállásakor-átállításakor villanhat fel a néző, de addig nem látó szem és gondolkodás számára: amikor a megszokott és emiatt már meg nem látott feltárja különös és különleges arcát. Ennek útja Philippe Brame-nál a lecsupaszítás, az elvonás annak érdekében, hogy minél több maradhasson meg: a színek redukálásával, a látvány redukciójával, a látott formák legkisebb, még figuraként érzékelhető részletére történő utalásával. Nem csak akkor történik ez, amikor fotóinak témája valóban egy-egy részlet vagy fragmentum, az ismertnek vélt mindennapi világ lényei és tárgyai, hanem akkor is, amikor dokumentum jellegű portrékat, életképeket, csendéleteket, pillanatfelvételeket készít.

Nem csupán a téma rejti az utat az ártatlan szem felé, hanem a szemlélet is. Hiszen Philippe Brame tudja, hogy visszafelé nem vezet út, hanem újra, egyedül és egyénien kell megtalálni az ösvényt egy eredendően tiszta és puritán látásmódhoz, mely a spiritualitást és a valóságot egyszerre öleli fel: azt a határt, küszöböt vagy rést, ahol láthatóvá válik, hogy a valóság „nem máshol van, hanem másként” (Ph. B.), ahol felszakad a megszokott és megmutatkozik az egyedi – a mindenki számára külön-külön feltáruló. Mert Philippe Brame képei a „látni tanulni” hívását hordozzák, ami arra szólít, hogy mindenki a saját látásmódjának útját keresse és találja meg.

A fénykép legfontosabb összetevőit, a fény és árnyék kettősét nem kétértelműségként értelmezi, hanem a legszorosabb egységként és öszszetartozásként. Ahogy a fény játéka megszünteti az állandóságról alkotott fogalmakat, és beleveti a szemlélőt a mozgás végtelen folyamatába, úgy vezetnek Philippe Brame fotói is az állandóan változó perspektíva világába. Ő maga írja: „Nézni azt jelenti, hogy megváltoztatni – már nem pusztán perspektívánkat, hanem a mélységet is-, s ezzel sokkal valódibb értelemhez eljutni, mint amit már ismerünk.”1 Gondolkodásmódjával és alkotásaival is tiltakozik az előzetes formaadás és az előzetes eszmék képi megvalósítása ellen, ami akkor lép elő, amikor „a fotó elmagyarázza a dolgokat, ahelyett, hogy egyszerűen kifejezné, megmutatná, és engedné, hogy közel lépjünk magához a dologhoz”. A maga számára megszünteti a már létező, előíróként fellépő kánonokat és mindenképpen el akarja kerülni, hogy a „dolgok és a formák rossz hírét keltse”, a ritmusra figyel, a figyelem és a tapasztalás közben felszakadó tárgyak, jelenségek, arcok, mozdulatok valódiságára-igazságára: „A magam részéről arra tanít a fotó, hogy elhallgattassam ítéleteimet, és hogy felismerhessem azt, hogy minden alkalmas arra, hogy fényre jusson.”

Philippe Brame francia fotóművész (Aubre, Palis) több, mint tíz éve rendszeresen jár Magyarországra, és folyamatosan készít fotókat hazánkban is. A Hongrie, 1990–2001 című, Szűts Miklós által tervezett katalógusának megjelenését több magyarországi szervezet és intézmény is támogatta.

Lucien Hervé (Elkán László, Le Corbusier fotográfusa és barátja) volt az egyik mestere, de szemléletmódjának kialakulásában Olivier Fenoy és Denise Colomb is közrejátszottak, valamint azok a fontos tapasztalatok, melyeket vak gyermekek tanítása során vagy az afrikai nyomor láttán szerzett.

2001-ben külföldön rendezendő kiállítások támogatására nyert pályázatot, valamint megkapta a francia Kulturális Minisztérium FIACRE ösztöndíját műterme kialakításához. 2002-ben elnyerte az egyik legjelentősebb francia díj (100 oeuvres, Art Space Bastille, Párizs) első helyezését. Kiállításai voltak Franciaországban, Magyarországon (Zebegény, Pannonhalma, Budapest), Togóban és Japánban, és az AFAA által szervezett francia–japán szakmai kapcsolatok keretében tapasztalatcserén vett részt Kiotóban.

Néhány éve kezdődött és jelenleg is tartó munkája a világörökséghez tartozó vézelayi katedrálisról készített fotósorozata, amelyből kiadvány készül, mind audiovizuális, mind könyv formában, A l’Ombre de la Lumiere (A fény árnyékában) címmel.

A könyv természetesen képeinek csak a töredékét mutatja be: a válogatásnál egyrészt a tematikus egység játszott szerepet: a természet elemei, víz, tűz, fa, emberi test stb., másrészt a fokozatosan kialakított, absztraktabb, de még figurális ábrázolást mutató megközelítésmód és technika. Láthatóan elkülönülnek a Vézelay-ről készített fotók, amelyek – úgy tűnik – összegző és összefoglaló helyet jelölnek ki Philippe Brame pályájának útján, mind szemléletmódjukban, mind tematikájukban, mind a megjelenítés technéjének szintjén.

A fény és árnyék témája – képeinek e lényeges szervező eleme erősen kötődik az hervéi tradícióhoz – a Vézelay épületmaradványairól vagy A látogató házában (Maison du Visiteur) készült fotóin a legszembetűnőbb; itt juttatja legérzékletesebben érvényre az „árnyék glóriáját”, amely Philippe Brame fotóin mindig a fény reális és spirituális áttűnését-átjátszását jelenti. Ezeken a képeken egységet alkot a fotográfia két hagyománya, a dokumentarista és a piktoriális tradíció, és sajátos képi világgá alakulva teremt egyedi diszpozíciót.

„Úgy gondoltam – írja Roland Barthes2 –, ‘kaland’ szóval tudom a legpontosabban kifejezni azt a vonzást, amelyet bizonyos fényképek gyakorolnak rám. Az egyik fénykép elér (advient) hozzám, a másik nem. … elér hozzám egy fénykép; föllelkesít (m’anime), én életre keltem (je l’anime), tehát az életre keltés (animation) szóval kell jelölnöm azt a vonzódást, amely a Fényképet valóban lehetővé teszi.”

Philippe Brame fényképeinek életre keltő ereje elvezetheti nézőit is az „ártatlan szem” felé, mely nem más, mint a valósághűséget követő spirituális szemlélődés.