A VILÁG, MINT KIRAKAT…

Az utóbbi években egyéni és csoportos kiállításokon is lehetett találkozni meglepő, a szokatlan látványból adódóan kifejezetten zavarba ejtő képekkel. A festmények alapjául vászonra feszített (ragasztott) fényképfelvételek szolgáltak, ezeket festette meg – vagy át – az alkotó, Köves Éva, akinek egyik nagyméretű munkája a Velencei Biennálé magyar pavilonjában került bemutatásra.

Köves Éva ezzel a technikai megoldással sajátos, félreismerhetetlen és egyedi képi világot konstruált. Más utat választott, mint azok, akik fotorealista képeket festenek, vagy mint azok, akik fénykép után vagy filmből vett állókép alapján dolgoznak; ezek a módszerek elég elterjedtek. Ugyanakkor a fényképet sem használja oly módon, hogy azon festői gesztusokat és a festéstechnikákra jellemző vizuális hatásokat alkalmazva hozzon létre képet. A festményeihez felhasznált felvételek a legtisztább fotográfiát képviselik abban az értelemben is, ahogyan azt a múlt század húszas éveinek purifikátorai értelmezték, akik a fénykép megtisztítására és a fényképezés önálló formanyelvének kialakítására törekedtek. Köves Éva képei azután határozott átváltozáson mennek keresztül. Nem a vásznat kívánják pótolni, hanem a későbbi képi világ alapját alkotják, mintegy közvetlenül a vásznon jelenítik meg a szemmel érzékelhető, gondolatilag előre megkonstruált, majd megfesteni kívánt látványvilágot. Ugyanakkor pedig a festés gesztusa a festékkel ismét kitapinthatóvá teszi a fénykép felületén feloldódó tömegeket és az értelmezhetetlenné váló, síkba vetülő teret. A kép valósága nemcsak anyagi értelemben válik megragadhatóvá, hanem konstrukcióként is, ami a képek segítségével alakul ki, épül fel, újraértelmezve a képeken érzékelhető térstruktúrát. Ez a képet alkotó panelek egymás mellé helyezésével létrejövő konstrukció viszont a befogadó térnek is új értelmezést ad, kijelölve az új irányokat és síkokat.

Köves Éva a korai műveiben elsősorban geometrikus formákat használ, architektonikus motívumokat emel ki és ragad meg; megjelenítésüknél elsősorban a fény és árnyék erőteljes, egymást meghatározó ellentétére támaszkodik. Ily módon határozottan konstruktivista hangulatú felvételek készülnek, amelyeken síkba terülnek a teret megjelenítő szerkezeti elemek, és így két dimenzióban realizálják a térplasztikákat. A látvány egységességét, ugyanakkor az újraalkotott tér szerkezetét a festés folyamata, majd a festék anyaga egyértelműsíti a képfelületen, amely a fényképen még szerteágazó és sokrétű lehet.

Köves Éva az újabb képek esetében sem változtat a technikán. Megváltozik viszont a szemléletmódja. Már nem azt a formavilágot keresi, amit a fény és az árnyék alkot a tárgyak tömege és formája által a konstrukció illúziójaként. Már nem elégszik meg a felületekkel és síkokkal, amelyekből új tereket hoz létre. Magát a teret keresi, ami a képen felhasználható, továbbfejleszthető, átalakítható. Számára a kirakat bizonyul erre a legalkalmasabbnak. Ezeknél a felvételeknél a percipiált tér érzetét megtartja, abba nem avatkozik bele, de ezt oly módon teszi, hogy a felület megfestése révén az eredeti motívum, látvány, egy új struktúrába ágyazódva, új jelentéssel gazdagodik. Ez a közös motívum a kirakat, ami valójában egy mesterségesen kialakított tér, egy megformált optikai élmény, gyakran vizuális „geg” – a tárgy és a körülötte kialakított környezet összefüggéseire alapozott, meghökkentő látvány –, ami annyira megszokottá vált, hogy csak nagy ritkán csodálkozunk rá létükre. Mindössze az üzenet köti le figyelmünket, amit az „installáció” segítségével továbbítanak felénk. A magyar „kirakat” szó az ott elhelyezett tárgyak pozíciójára utal; a kiemelés, az elkülönítés gesztusára, ellentétben az angol vagy a német megfelelőjével – shop window vagy show case, illetve Schaufenster –, amik inkább a tárgy megmutatkozásának módját, a figyelem tárgyra irányultságát hangsúlyozzák. A kirakat ilyenformán kitüntetett tér, izgalmas miliő, amelynek jelentése Köves Éva képein mindkét értelmében megjelenik. A kirakat mint doboz, egyfajta miniatűr színpad, ahol a látnivaló eseménnyé, történetté válik. Kinyílik az ablak, és feltárul egy sajátos, öntörvényű, saját idejű világ, amelyet csak kívülről szemlélhetünk, de nem válhatunk cselekvő részesévé. Az ott lévő tárgyak kiszakadnak a hétköznapi érzékelés valóságából, észlelésük másfajta képzeteket generál. Ezek a furcsaságok kapnak még nagyobb hangsúlyt azáltal, hogy a festés aktusával Köves Éva még határozottabban szelektálhat, kiemelhet vagy elkenhet részleteket, formákat, egész összefüggéseket, illetve létrehozhat olyanokat, amelyek a képeredetin nem voltak hangsúlyosak vagy egyáltalán láthatóak.

A kirakatképek között külön helyet foglalnak el a portréképek; eredetileg szintén kirakati elemek, de hatalmas méretűre felnagyítva. Köves Éva képein léptékük jóval kisebb, de még mindig többszöröse az életnagyságúnak. Ezek az arcok az építészeti elemek következtében egyfajta rácsszerkezet mögött húzódnak. Az arcok néznek, de nem ránk. Át rajtunk, el mellettünk vagy felettünk. Közömbösek vagyunk a számukra. Ami közös bennük, az a márkanév, amit szolgálnak, aminek tarkaságára hivatottak utalni a különféle emberekre jellemző bőrszínek. Köves Évánál ennek az asszociációs játéknak nem marad tere. A fehér és a fekete közt lévő szürkeskála megannyi árnyalata tölti ki a teret, és teszi értelmezhetetlenné és értelmetlenné az eredeti „kommunikációs tartalmat”. Az arcok visszanyerik emberi vonatkozásaikat, miközben elvesztik azt a mázat, amit rákentek az üzenetgyártók. Vagy inkább egy újabb réteg fedőfesték kerül rájuk, ami új vonásokat jelenít meg rajtuk. Mivel a szürke egy-egy árnyalata csak műszerek segítségével feleltethető meg egyértelműen a különféle színeknek (akár természetes, akár mesterséges – kémiai), ezért itt nincs többé lehetőség a rekonstrukció elvégzésére, a portré végleg kiszakad az eredendően elgondolt tartalom fogságból.

A kirakat terének átértelmezésére tett kísérletek köszönnek vissza Köves Éva legújabb munkáin, ahol még egy lépéssel tovább megy. Már nemcsak kiemeli a kirakat valós és imaginárius terét eredeti összefüggésrendszeréből, hanem át is helyezi egy újabb, tőle független, mi több, idegen környezetbe, amit ebben az esetben a természeti táj jelent. Ez a táj azonban önmagában jelentéktelen, semmitmondó, távol van attól, hogy fenséges vagy drámai legyen. Egyszerű dűlőút, csupasz fakoronák, látszólag halott vidék az, amire rákerülnek a korábbi képekről ismert kirakatelemek, vagy azok részletei. A tájkép – eredendően az ember természetes környezetének idealizált megjelenési formája – a tájba belegondolható festőiségre, fenségességre irányítja a figyelmet, azaz lehetővé teszi annak más módon való észlelését. Itt a tájkép inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy a számtalan hasonló jellegű üzenettel kódolt fénykép hatására már automatikusan ekként érzékelt látvány valójában nem ilyen.

A fotóra kerülő kép ezt az értelmezést erősítheti, de a tájképfotó és a ráhelyezett fotó összefüggéseit figyelembe véve alapvetően háromféle értelmezési tartomány tárul fel. Ha a tájkép a valóságos környezetet elfedő „tapéta”-ként értelmezendő, ami mögött rejlik a valóság képe, akkor ez az, ami a ráapplikált képen keresztül – ahol a tapéta felszakad, lemállik – láthatóvá válik. Ha a tájképet ablakként fogjuk fel, és kitekintünk a sivár valóságból, akkor a rajta lévő kép zavaró tényező lesz, ami valamiféle öntudatlan álomba révült állapotunkban rátelepszik a tájra. Ha azonban a tájképet kell a valóság képeként értelmezni, akkor a belehelyezett kép az idegen elem, ami által a rajta lévő látvány értelme átalakul. Ebben az esetben a táj képe az ős-eredendőt képviseli, ami megkérdőjelezi a kis képen megjelenő, és a tájba „belevetett” tárgynak a funkciójára és használhatóságára utaló minőségeit. A tárgy, ami a konstruált térben – az eredeti környezetből kiemelkedve – felértékelődik, felmagasztosul, olyan jelentésekkel telítődik, amelyek amúgy nem fogaltatnak benne sem anyagilag, sem eszmeileg. Azáltal, hogy a tárgy mesterségesen kiszakad ebből a viszonyrendszerből, nyilvánvalóvá válik értelmetlensége és céltalansága. Ezt Köves Éva tovább erősíti azzal, hogy a tárgy képét igyekszik úgy elhelyezni, mintha annak valóban lenne szerepe az új környezetben; a két kép perspektíváját igyekszik minél tökéletesebben öszszehangolni. Ez a képek különféleségéből támadó feszültség szervesül azáltal, hogy a festés egységes és harmonikus egészbe transzformálja, azonos szintre emeli a képeket. Ugyanakkor a kép-tárgy maga is kirakattá válik, amely saját terében ad lehetőséget a környezetéből kiemelt látványvilág újraértelmezésére.

A valóság és a kép viszonya itt több szűrőn megy keresztül. A kép valósága és a festmény valósága két eltérő kategória, a festmény csináltsága és a fénykép objektívként felfogott és értelmezett látványvilága határozott ellentétben áll egymással. Ezek egymásra vetülése és egybemosódása az értelmezési tartomány gazdagodását eredményezi.

Köves Éva egyedi technikát dolgozott ki közel egy évtizeddel ezelőtt, ami folyamatosan módosul, gazdagodik, fejlődik, és ezáltal – az egyre újabb elemek és viszonyrendszerek bekapcsolásával – fokozatosan beépül az alkotás folyamatába.

Pfisztner Gábor