A SZÉP NEM SZÜKSÉGSZERŰEN MUTATJA A JÓT

A Szahel-övezet, az éhínség, a ruandai menekültek, a menekülő hutuk, az afrikai kontinens belháborúi csak hírek, esetleg elborzasztó képek, amint felvillannak a TV képernyőjén, majd a látványuk okozta rettenetet kioltja a hazai történések realitása. India nyomora, Brazília pusztuló esőerdői oly régóta ismétlődő témák, hogy már alig fejcsóválva hallgatjuk az újabb beszámolókat. Másoknak azonban ez a mindennapok valósága: éhség, szegénység, kosz, létbizonytalanság.

Riadt gyerekarcok, tanácstalan felnőttek, por, sár és mérhetetlen nyomor. Tömegek: állnak, ülnek, vonulnak. Menekülnek. Tömegek: akár láthatóak, akár csak sejthető a jelenlétük, mégis ott vannak. Majd’ minden képen.

Ezek az alapvető ismertetőjegyek immár csaknem három évtizede folyamatosan feltűnnek Sebasti?o Salgado képein. A „harmadik világ”, a „nyolcvan százalék”, a „dél” lakói, akik otthonok helyett „valahol” élnek összezsúfolva, a legalapvetőbb szolgáltatásokat is nélkülözve. Nem szeretünk tudomást venni azokról, akik az emberhez méltó életmódról lemondani kényszerülnek, és nélkülözve élik mindennapjaikat. Jelenlétük kényelmetlen, mert kényelmetlen annak tudása is, hogy a kisebbség jóléte az ő nyomoruk árán biztosított.

A sokgyermekes brazíliai családban született Salgadónak alapvető létélménye a szegénység, a saját bőrén megtapasztalt, a mindennapi létet alapjában meghatározó, állandó vándorlás és kivetettség érzése; a hatalmas méreteket öltő városiasodás, a földművesek elűzése, a kétkezi munkások vándorlása és „középkori” módszerekkel folytatott munkavégzésük.

Salgado S?o Paulóban, az Egyesült Államokban, végül Franciaországban végezte egyetemi tanulmányait. Rövid ideig közgazdászként dolgozott, s már 1973-ban felhagyott a „polgári” életformával, hogy fényképezhessen, rögzíthesse mindazt, ami gyermekkora óta kíséri, kísérti. Vélhetően ebből is adódik, hogy nagyon erős a küldetéstudata. Szerinte „a fényképezőgép egy olyan vektor, ami összekapcsolja a történéseket a világban, és ezáltal lehetőséget ad az embereknek, hogy lássák mindazt, amiben különben nem lehet részük, amiről nem lehet személyes tapasztalatuk”, mivel Salgado képei nélkül nem jutnának el azokra a helyekre, amelyeket ő az elmúlt harminc évben beutazott. Ugyanakkor azt reméli, hogy képei megmutatásával eléri, hogy az embereket ráébressze az általuk meg nem tapasztalható dolgokra. Egy interjúban azt tudakolták tőle, hogy mit szeretne elérni a modern kori „népvándorlásról” készített felvételeivel. Salgado azt válaszolta, hogy ő nem ítélheti meg, mi a jó és mi a rossz. Képei csupán metszetét adhatják annak, ami az eredeti lakóhelyüket tömegesen elhagyó emberekkel történik. Globális képet próbált nyújtani a helyzetről, amit szeretne ugyanúgy globálisan megmutatni. Minden egyes története – a korábbiak is – a globalizáció, a gazdasági liberalizáció hatásairól szól, egyfajta látleletet adva az emberi körülményekről a Földön.

A képek kompozíciója, az emberek ábrázolásmódja, a környezet és a tér alakítása ugyan a távolságtartás és a lehetőleg tárgyszerű véleményalkotás eszközeiként értékelhetők felvételein, a képek morális tartalma – mi több, üzenete – mégis nagyon erőteljes. Látszólag nem kíván állást foglalni, kritikát gyakorolni, de talán épp ezáltal mutat rá még határozottabban a fényképezésnek és a fényképnek arra a jellegzetességére, hogy nem lehetséges csupán tényeket közölni általa valamilyen vélemény formálása nélkül. Ennek ellenére szándékában áll, hogy a látvány segítségével felkeltse az érdeklődést a problémák iránt, és ily módon gerjesszen vitát, és ez a vita az általa bemutatott emberek helyzetéről szóljon, lehetőleg az ő látószögükből szemlélje a dolgokat.

De valóban lehetséges-e ilyen pozíció elfoglalása? Salgado teljes egészében magáénak vallja a modern társadalom értékeit és szellemiségét, és úgy véli, hogy a világ alakítható oly módon, hogy mindenkinek jobb legyen, mindenki részesedhessen a javakból, de az általa megmutatott élethelyzetek ezt nem támasztják alá.

A képeit szemlélve két, egymástól alapvetően különböző minőségre kell ráébredni, s a határozott ellentét még inkább hangsúlyozza az alkotó furcsa, ambivalens, kimondatlan érzéseit és titkolt szándékait. Egyrészt vannak a képek, a maguk tökéletességében, a fények és árnyékok pazar összjátékával, a kiegyensúlyozott, szinte nyugalmat árasztó kompozíciójukkal, a feltáruló csodás látványnyal. Másrészt ott vannak a képek, amelyeknek tartalmát nehezünkre esik tudomásul venni, akármilyen is a képi minőség. Feltárul előttünk a természet végtelen mindenhatósága, azon belül is az emberi szellem zsenialitásának következményeként a „csinált” világ gigantikussá, szinte már nyomasztóvá hatalmasodó anyagisága, amelyben az ember, az egyén (akinek Salgadónál gyakran nincs „arca”) csupán apró lény, mégis nélkülözhetetlen ahhoz, hogy ez a civilizált világ fenntartható és működőképes legyen. A képeken a távolságtartó megfogalmazás és a vizuális elemeket bravúrosan kezelő látványteremtés ellenére felvillan, kibukkan, előtüremkedik a nyomor esszenciája: a fájdalom, a félelem, a létbizonytalanságból fakadó rémület és a létfenntartásért folytatott küzdelem. Nem hallatszanak a kiáltások, a sikolyok, sem a kétségbeesett könyörgés, csak a rettegés csendje telepszik rá mindenre. Salgado nem akarja kibontani a nyomor és a szenvedés látványát, lecsupaszítani a vizuális tartalmat annak alapvető összetevőire. A „tragikus”, mégis „szükségszerű” sorsokat a természeti (vagy ipari) környezet tágabb összefüggésrendszerébe ágyazva, a fénykezeléssel, az időjárási viszonyok vizuális felhasználásával igyekszik olyan hangulatot létrehozni, és ezáltal érzelmeket közvetíteni, amelyek segítségével – még a csoporton belül is – az egyén méltóságát mutatja meg, aki a túlélésért küzd, és azért, hogy nyomorában is megőrizze emberi mivoltát. Ebben nagy szerepet játszik a fekete-fehér nyersanyagra tudatos választása, vélhetően annak erős absztrakciós hatása miatt, amivel elemelkedik a valóságtól, és más tartalmakra irányítja a figyelmet. Ugyanakkor csak a fekete-fehér képek képesek manapság eltávolítani ezeket a látványokat a hírgyártás színesen „érdekes” világától, a maga borzasztó valóságában is esztétizáló, szépítő tarkaságától.

Ennek a következetes és elhivatott munkának, valamint a nagyon erőteljes hatású képi világnak köszönhetően Salgado ma már élő legenda – ahogy egyes helyeken nevezik. Egy olyan fényképezési gesztus, mód ritka képviselője, amelynek a hír közlésében és befogadásában a hetvenes évek közepén végbement változással viszonylag hamar leáldozott, így létjogosultsága megkérdőjeleződött: a fotóesszé, amilyennek a közönség a Life magazinban megismerhette, és ahogyan a Stern oldalain és máshol is megjelent az átfogó, a részleteket megmutató és az összefüggéseket is feltáró, ugyanakkor az egyénre és érzelmeire is figyelő, céltudatos, ezért hosszan tartó munka eredményeként. Nem egyetlen kép születik a minél erőteljesebb hatás érdekében, mégis minden egyes kép önmagában is műremek, és nemcsak a kép minőségét tekintve, hanem annak köszönhetően is, ahogyan az alkotó a kép készítéséhez, a kép tárgyához, a megörökítendő motívumhoz, a témához viszonyul. Leginkább talán mégis az indíték a fontos: ne csak hír, rövid tudósítás legyen az eredmény. A jómódban tobzódó világ lakóit, döntéshozóit, véleményformálóit, fel kell rázni, rá kell ébreszteni arra, hogy a világon masszív változások zajlanak – egyelőre még behatárolhatóan és ellenőrizhetően, de egyre nagyobb hatást kifejtve. A „probléma” megoldását nem a segélyek és a katonai jelenlét biztosítja.

A XXI. században talán már közhelyesek ezek a gondolatok, hiszen számtalan könyv, esszé és újságcikk foglalkozik a globalizált világ társadalmi és gazdasági problémáival. A napi hírekben azonban még mindig csak másodlagos szerepet kapnak azok az események, amelyek a világnak a szerencsétlenebbik részében a hétköznapok szomorú valóságához, a „normalitáshoz” tartoznak. Ezzel vélhetően Salgado is tisztában van, mégis, már csaknem harminc éve fáradhatatlanul foglalkoztatja a marginalizálódó tömegek élete, mindennapi harca a létért, az emberi méltóságért; ami azért is szorul védelemre, mert életkörülményeik embertelensége miatt a kívülálló hajlamos őket arctalan, alaktalan masszaként felfogni, érzékelni, amelyik lassan, de feltartóztathatatlanul mozog és elborítja az elkerített, rendezett életvilágokat, ellep minden „civilizált” értéket, és azután a maga nyomorúságos képére formálja azokat. Salgado számára ezek a tömegek még mindig egyéneket, egyes embereket jelentenek, annak ellenére, hogy sorsuk közös, gondjaik hasonlóak, fenyegetettségük és kiszolgáltatottságuk pedig a világ minden pontján azonos. Viszont arra is igyekszik utalni, hogy ezeknek az embereknek a helyzete nem saját létmódjukban fogan, nem eredendően adott.

Az eleinte a Sygma, majd a Gamma képügynökségnek dolgozó Salgado viszonylag hamar felhagyott a napi hírek kategóriájába tartozó események fényképezésével. Még a Gammánál, 1977-ben kezdett el dolgozni első nagy munkáján, aminek eredményeit az Other Americas (Másik Amerika) című albumban foglalta össze 1986-ban. A felvételek készítésével hét évet töltött. Ez a meditatív szemlélődés hét évszázados visszalépést jelentett az időben, amely korszak a szeme előtt bontakozik ki a maga teljességében, a régió sokféle kultúrájával, amelyek csak veszteségeikben, szenvedéseikben és vágyaikban hasonlítanak egymáshoz, ahogy Salgado fogalmazott. A munka során az észak-brazíliai alföldektől Chile, Bolívia, Peru, Ecuador, Guatemala és Mexikó hegyeiig utazott. Érdeklődése és objektívje középpontjában elsősorban az indiánok leszármazottainak a kultúrájuk fenntartása érdekében folytatott csendes ellenállása állt.

A következő időszak munkáiban már arra figyelt mindenhol, hogyan változott meg az emberek élete az elmúlt néhány évtized gazdasági változásainak hatására; mennyire élnek másként a XX. század végén Dél-Amerika, Ázsia és Afrika vidékein, ahol a kétkezi emberi munkának ismételten egyre nagyobb a jelentősége. „A fényképek egy korszakról mesélnek, a látvány vizuálisan jeleníti meg azt a kort, amit a történelem ipari forradalom néven ismer, amikor a férfiak és nők kétkezi munkája működtette a világot. A termelés és a hatékonyság képzete megváltozott, és ezzel együtt a munka természete is. Az iparilag magasan fejlett világ rohan előre, és belebotlik a jövőbe. A Föld továbbra is megosztott, az első világ a túltermelés válságától, a harmadik világ pedig a nélkülözéstől szenved.” – írta Salgado az egyik internetes galéria tárlatához. Ez alatt az idő alatt huszonhat országban fényképezett, aminek eredménye az 1993-as Workers (Munkások) című album, amit 1997-ben a brazíliai nincsteleneknek a földjük visszaszerzésére irányuló küzdelmeit bemutató Terra: Struggle of the Landless (Terra: a föld nélküliek harca) című kiadvány követett.

A helyzet és az okok eltérőek, de a lényeg ugyanaz volt Salgado számára akkor is, amikor a nyolcvanas évek közepén tizenöt hónapot töltött az éhínségtől sújtott Szahel-övezetben, ahol a Médecins sans Fronti?res („Orvosok Határok Nélkül”) nevű francia szervezet megbízásából dolgozott. Ennek a munkának az eredménye lett a Famine in the Sahel (Éhínség a Sahel övezetben) vagy más néven a Sahel: Man in distress (Emberek végveszélyben) sorozat.

Az utóbbi években további két, egymással sok szálon kapcsolódó témán dolgozott. Az egyik a gazdasági és társadalmi változások következtében bekövetkező különféle népcsoportok egyre nagyobb mértéket öltő, szinte már globálisan is érzékelhető mozgása, amit a Migrations című albumában mutatott be. A másik téma, a Children a gyerekekről mesél, akik a háborúk, üldözések vagy természeti csapások miatt kényszerülnek otthonuk elhagyására, esetleg éppen a szüleik igyekeznek megszabadulni tőlük. A két sorozat készítésekor, saját elveinek megfelelően, negyvenegy országban dokumentálta a vándorlásra kényszerített, elüldözött, kiebrudalt emberek életét.

Salgado csaknem minden jelentős fotográfiai díjat elnyert, amivel a különféle intézmények elismerték és értékelték eddigi tevékenységét.

A harminc év alatt kialakult életmű fontos része látható a budapesti Fotóhónap során a Ludwig Kortárs Művészeti Múzeum és a Magyar Fotóművészek Szövetsége közös rendezésében.