VETŐ JÁNOS RETROSPEKTÍV KIÁLLÍTÁSA A MAGYAR FOTOGRÁFUSOK HÁZÁBAN

„NahTe bemutatja Vető János és Kína herceg fényképmunkáit digitális nyomatokon + néhány eredeti ezüstzselatin” címmel rendeztek „retrospektív” kiállítást a hazai „underground szubkultúra” egyik, mára legendássá vált, ugyanakkor talán mindig is csak a beavatottak számára ismert ex-Európa Kiadó-tag fotográfus, Vető János munkáiból.

Vető János több mint tíz éve külföldön él, bár azóta többször szerepelt egyéni és csoportos kiállításokon különféle munkáival Magyarországon. Ez a mostani alkalom talán mégis különleges, mivel nem csak új képek voltak láthatók, sőt, inkább régebbi munkáiból válogattak a rendezők, a kilencvenes években készült fotók jobbára háttérbe szorultak. Ezt értékelhetjük utalásnak is, arra nézve, hogy egyfajta áttekintést kívántak adni, fűszerezve egy kis nosztalgiával a hőskor iránt, amikor a magyar fotográfiában megmozdult valami (Vető többek közt Szilágyi Lenkének, Kerekes Gábornak, Jokesz Antalnak és Szerencsés Jánosnak a kortársa), és többen is másképp, máshonnan, az előttük járóktól eltérően kezdték szemlélni, majd értékelni a körülöttük lévő világot. Új látvány- és élményvilágok születtek és hagyományozódtak át, majd koptak el lassan a rá következő évtizedekben.

Vető János fény-képeket készített. Képeket magáról, néha másról, esetleg más tárgyakról. Pillanatnyi ötletrohamok, látszólag bonyolult, mégis egyszerű és elmés megoldások, gyorsan. Egyfajta instant fényképezés, amit megteremtett a maga eszközeivel, a maga módján.

Gegek: megannyi vicces gondolat, játék még komoly témájú képeiben is. Az egész furcsa ötletek halmaza. Vető tréfál, játszik. Céltáblája nem saját maga, tréfája mégis elsősorban önmagára vonatkozik. Játékát pedig az élettel űzi, ennek megfelelő komolysággal és megszállottsággal. Ebben a játékban használja hol társul, hol eszközül a fényképezőgépet. De, bár a játék komolyságot és tiszteletet kíván, a fényképezés, mint gesztus mégis nevetségessé válik. Nem mutat alázatot sem a témákkal, sem a technikával szemben. Fegyelmezetlenség. Abból következő hanyagsága viszont nem nemtörődömség; türelmetlenségéből fakad. Az pedig csapongó képzelete, megannyi ötlete szükségszerű velejárója.

Ez a tiszteletlenség intézményesül nála és alakul át sajátos kifejezési formává. Arcul csap, szembe köp; fricska, szenvtelen, odavetett, pikírt megjegyzés. Annak ellenére az, hogy ő ezt nem akarja. Nem akar bántani, mégis az a tény, hogy ezek a képek léteznek, egyként megkérdőjelez gyakorlatot és elméletet. Ugyanakkor felette áll minden elemzési kísérletnek. Nem analizálható, mert maga az analízis. Az „orvos” magát látja meg „páciensében”, és annak kérdéseire adott válaszai legitimitását kérdőjelezik meg, teszik problémássá. A fénykép kifejezőeszközeinek szerepe és funkciója, elgondolások a tematikus megközelítésben és a téma expresszivitásának hangsúlyozása: gyermeteg és nevetséges.

A „Levitáció” jó példa: bár Vető korai képe, mindent magába foglal már, amit a későbbi munkák, ha képi világa még nem is annyira redukált. Nem lehet vele mit kezdeni, mert csúfot űz a fényképből, és csak jót nevethetünk rajta, általa pedig saját magunkon és azon, hogy milyenek is vagyunk, hogy megettük azt a maszlagot, amit a fotográfia eladdig produkált. Nevethetünk saját magunkon, azon, hogyan hagytuk megvezetni elménket a kép által nyert látványtól és az általa sugallt értelmezésektől. Ellenvetés: a mű sosem azzal egyenlő, amit alkotója akart, hanem elsősorban azzal, amit a befogadó tud kezdeni vele, tehát jelentése nem konstans, lezárt, végleges, hanem örökké változó: talán igen.

De pont ettől válik zavarossá viszonyunk a képekhez. Mert keresünk bennük valamit, ami nincs és nem látjuk azt, ami van. Mert vakká lettünk. Pedig annyira egyértelmű, és annyira ott van a szemünk előtt. Olyannyira, hogy szégyellenénk bevallani, hogy azt kellene látnunk.

Vető képei pedig azért zavarba ejtők, mert kifürkészhetetlenek. Ugyanakkor hiányzik belőlük a kronologikus idő, a szándék, hogy elemezzenek kort, társadalmat, emberi viszonyokat, művészi attitűdöt vagy akár művészetet. Vagy bármi mást, ami alkotó és világ, alkotó és műve, műve és a világ összefüggésrendszerében meghatározható illetve meghatározó lehet, mégis viszonylagos.

Nem akar más lenni, mint egyszerű látvány, mentális konstrukció kivetülése, materializálása, rögzítése. Játék a látvánnyal, a látással, az érzékek csapdája. Ezek a képek egyszerű állítások: A. És mint ilyenek, zavart okoznak. A lét bizonyításának formulája: „fényképezek, tehát vagyok”. Ő és a fénykép gyakran ugyanaz, egymásra vonatkoztatva, egymást kiegészítve. És akkor szabad a pálya, kitárul az értelmezési lehetőségek horizontja, amelyen megvizsgálható minden, ami ott lett, bár senki nem tette oda. És az értelmezési lehetőségek bonyolult kombinációi állnak elő, tematizálva viszonyokat, álmot, valóságot, művészetet, pszichológiát. Pedig csak egy ötlet az egész. Egy csendes mosoly, amellyel megmosolyogtatik a világ, és ez talán így vállalható.

A Vető-képek problematikáját két ponton lehet megragadni. Az egyik maga a képkészítés technikája és az ahhoz tartozó műszaki eszközök, úgy mint kamera és objektívje (valamint ezek sötétkamrabeli rokonai), mechanikájuk, működési elvük, továbbá a képalkotás kémiája; az a folyamat, ahogy a filmen rögzült latens képből látható kép alakul ki a fotópapíron. Ennek a folyamatnak egyik önironikus, ugyanakkor nagyon is helytálló értelmezését Vető meg is jeleníti az 1976-ban készült „Hívás” című képen. A fehér felületre mutató gesztus, a teremtő isteni mozdulat előcsal valamit. Ez a mozdulat fontos Vető számára, minden egyéb, ami a kép láthatóvá válásához elengedhetetlen, terhes, de szükséges, mivel velejárója a kép materiális rögzülésének. Ezért ha lehet, minél egyszerűbben, minél gyorsabban, a legkevesebb eszközzel és idő ráfordítással, hogy a gondolat, ami megfogant, majd vázlat formájában már kivetült, végleges formájában fixálódhasson. Amint egy kép elkészült, véglegesnek tekinthető, azon már semmi sem módosul, több próbálkozás nincs, több változat nem készül. Nincsenek a műnek folyamatukban alakuló, érő, kiforró előzményei. Nincs ismétlés, semmilyen formában. Egy kép van, az első, ami egyben az utolsó is. Esetenként fellelhetők analógiák egyes művek között, azok mégis önmagukban érvényesek.

A másik pont a már említett értelmezési kísérletek hiábavalósága. Ezek ugyanis önmagukba térnek vissza, és a levont következtetések tulajdonképp megegyeznek magával a képbe zárt szubsztanciával. A képek mint állítások azonosak a rájuk vonatkozó analízis eredményével. Szétboncolásuk után nem marad semmi. Egészükben azok, amik. A fényképezés legelemibb lényege, a fényképezés saját törvényszerűségeiből és az optikai törvények kiaknázásából létrejött látványok, amelyek

– ha egyáltalán – értelmet adnak annak a problémakörnek, amit fényképezésnek hívunk.

Vető János képei ezáltal összefoglalását adják a fotográfiának, a fotótörténetnek, a fénykép történetének, ami technikából, témákból és azok konzerválásából tevődik öszsze. Egyfajta sajátos és furcsa végpont, ami értékelhető (posztmodern kategóriával) az analóg fényképezés végének. Innen nincsen tovább. Bár Flusser azt állítja és igazolja, hogy a fényképezés mint apparátus lehetőségei végtelenek és kimeríthetetlenek, mégis minden lefényképezhetőről készült már felvétel. Minden rendelkezésre álló technikát kipróbáltak; ami tehát eztán jön, az csak kényszerű ismételgetés, maníros, erőltetett játék, a már felhasznált és kiaknázott formák variációja, technikai lehetőségek újrahasznosítása, ameddig még lehet. Innen már csak a digitális megoldások vezetnek talán valami új felé. Ezt az újat Vető is megelőlegezte, de analóg módon, olyan képeket kreálva a maga sajátos és titokzatosan egyszerű módján, amilyeneket mások ma a számítógép segítségével gyártanak.

A fotográfiák egyetlen megbízható referenciapontja maga az alkotó alakja. Egyébként a képek csak ritkán tartalmaznak referenciákat, és nehéz lenne meghatározni, hogy mit is reprezentálnak. A megjelenő tárgyak, alakzatok, formák metaforák, az „olyan mintha” felismerés hozza egyedül kapcsolatba őket a valóság valamilyen, általunk ismertnek vélt darabjával. Ennél többet viszont nem akarnak, csupán alakot öltött és valamilyen formában rögzült gondolatok, szabad asszociációk lenyomatai. Ez provokáló, mi több, bosszantó. Nem akarnak szépek lenni, nem akarnak kontrasztosak lenni, nincsenek szép fények és szép formák, árnyalatgazdagság. Elmosódott foltok, életlen körvonalak vannak, és maszatos szürkék vagy vak fehérek, látszólag zavaros kompozíció, rossz világítás, ha egyáltalán. Ez teszi azonban mesterkéletlenné, minden modorosságtól mentessé az egyes képeket, amik hamisítatlan, eleven és érvényes állításokká válnak. Axióma. Ez van! (Ennek egyik legerőteljesebb példája a „Magyar Október”.)

A formai megoldások és az abban testet öltő ötlet egyenrangú szerepet játszanak. A gondolat csapongását jól mutatja az egy képbe foglalt képek egymáshoz való viszonya. Itt jól megfigyelhető a változás. Először kép a kép mellett jelennek meg, mintegy kiegészítik, értelmezik, megmagyarázzák egymást. Ez az egymásmellettiség azután már nem reflexióként működik, hanem szerves egészként. Majd a képek fokozatosan egymásra csúsznak, végül teljesen átfedik egymást (mint például a „Be a képbe, ki a képből”, egészen sajátos módon). A víziók, gondolatok egymásutániságának, egymásból majd egymásba alakulásának képi megfeleltetése. Nem egyetlen állóképben gondolkodunk, ez egy szakadatlan folyamat, nem bontható diszkrét elemekre, akárcsak a látásunk által felfogott érzetek. A fénykép sajátossága viszont, hogy az idő-kontinuum egyetlen (általában a szem számára láthatatlanul, az agy számára felfoghatatlanul) rövid intervallumára korlátozódik egy kockán belül (még a mozgóképnél is). De a gondolat és ennek megfelelően a szem (vagy fordítva) valahonnan valahová tart. Ezt a mozgást a mozgókép képes illusztrálni (képviselni, reprezentálni, imitálni), a fényképezőgép nem. Bár elvileg egyetlen képkocka is lehetőséget ad valamiféle folyamat egy képbe fagyasztására, Vető mégis inkább két vagy több képkockát helyez egymás mellé, vagy egy képen belül több expozíciót készít, esetleg más technikai megoldást alkalmaz a folyamatosság érzékeltetésére. A képeket azután leginkább csak a a címek sugallta jelentés kapcsolja öszsze valamiféle egységgé, mintegy szabad asszociációként (a pszichológus kanapéján heverve). Nélkülözhetetlenek, nemcsak utólag odabigygyesztett díszítőelemek, hanem elemi alkotórészek szoros összefüggésben a kép keletkezésével.

Beke László a kiállítás katalógusához írt szövegében a kiállítást elégtételként aposztrofálja. Az elégtétel furcsa szó: egy elszenvedett kárt vagy sérelmet kárpótló jóvátétel, vezeklésül kirótt cselekedet, vagy az igazát igazolva látó ember érzése. Megnyugtató, mégis kíméletlenséget és békétlenséget sugall. Elégtétel? Vető Jánosnak szüksége lenne rá? Kivel szemben? Miért? Inkább lehetett annak a tűrt vagy tiltott (mikor, melyik) közegnek igénye valami elégtételre, amiben élt. Bár ők vélhetően már megbékéltek a változásokkal el nem érkezett megbecsülés hiányával. Beke talán azt az igyekezetét szerette volna igazolva látni, amivel – elméleti írásaival, az általa szervezett kiállításokkal – annak idején támogatni és segíteni igyekezett Vető Jánost és kortársait, mert hitt abban amit tettek, ahogy tették. De Vető számára az volt a fontos, hogy elkészült-e, rögzítésre került-e az, ami megfogalmazódott benne. A kép utóélete többnyire kevésbé érdekelte, mint annak létrejötte. Ettől érvényes és igaz, amit tett. Mert önmagáért való volt. A többi érdektelen, mert a mű úgyis önálló életet fog élni, amit majd a szemlélő biztosít a saját értelemzéseivel. Ha egyáltalán eljut hozzá. Ha nem, az sem probléma.