VÁLI DEZSŐ

A címben foglalt állítás persze nem igaz. Bár Váli Dezső festőművész esetében mégiscsak az. Ugyanis festményeit megalkotásuk előtt már látta. Általában fényképen.

– Az önéletrajzában szerepel, hogy gimnazistaként fényképészeti munkát is végzett, ahogy fogalmazta, „segédmunkás” volt.

– ’59-ben az iskolai szünetben pár hétig az MTI-ben dolgoztam, tizenhét évesen. Ott egyszer Vadas Ernőnek is cipeltem csodálatos Linhof-szettjét, a Lánchidat fényképezte képeslapnak, az Alagút tetejéről. Akkor mondta nekem, „ha az ember egy évben egy jó felvételt csinál, az már egy jó év.” Egyébként a fényképezéssel kisiskolás koromban ismerkedtem meg. Tizenkét évesen kaptam egy Pajtás boxgépet, két évre rá anyácskámtól kikönyörögtem egy kétaknás 6x6-os Ljubityeljt. 1956-ban avval fényképeztem a Móricz Zsigmond körtéri barikádokat.

– Megtartotta azokat a felvételeket?

– Gyenge képek voltak, rég kidobtam; egyébként is állandóan szelektálom a munkáimat, a festményeket is. Visszatérve az MTI-re: nemcsak Vadassal, hanem Molnár Edittel is „dolgoztam együtt”, egy riportútján a többkilós vakuját cipeltem.

– Amikor 1962-ben bekerült az Iparművészeti Főiskola belsőépítész szakára, akkor ott semmilyen szinten nem tanítottak fényképezni. Fotózott akkoriban?

– Azokban az években nem.

– Végleg megszakadt a kapcsolata a fotográfiával? Tudható, hogy 1977-től a festészetből él. A fényképeiből nem próbált megélni?

– Az első szabadúszó éveimben nem táblaképekből, hanem reklámgrafikákból éltem, részfeladatokat kapva a nagyoktól. Ipari vásárok pavilonjai. Például plakátszövegeket, címsorokat akkoriban fotózással méreteztünk, készítettünk.

Itthon is volt állandóan üzemkész nagyítógépem, de fényképezni akkoriban nem akartam, emlékezve Matisse gesztusára, aki a trópusi utazása előtti utolsó pillanatban kivette kofferjéből a masináját, hogy „ne zavarja a látásban”. Akkoriban a festményeim reprodukcióját is egy fotográfus-műgyűjtő barátom, Vattay Elemér készítette, képért cserébe.

Aztán kezdett ez nekem túl drága lenni, ezért vettem egy Exa, majd mellé Gadányi György segítségével egy Exakta Varex gépet, és megtanultam reprózni. Ezt ma már négy vakuval csinálom, a padlón be van rajzolva a vakuállványok helye.

– Azért a gépet ki is vitte a műteremből.

– 1974-ben szociológus barátnőm, S. Nagy Kata felhívott, hogy eltörött a Népművészeti Intézet fotósának a karja, lenne-e kedvem parasztszobákat fényképezni, kultúrakutatásaihoz. És hogy tudok-e belső teret fényképezni. Mondtam, nem, de csütörtökre, az indulás napjára már fogom tudni. Vettem egy nagylátószögű objektívet, és aznap elkezdtem a műtermemet fotózni. Aztán pár évig ebből éltem, két-háromhavonta egy nagy fekete autóval körbevittek vidéken, három napon át reggeltől estig fényképeztem. A negatívokért egy forintot fizettek, a papírképekért pedig tízet. Ebből a pénzből két hónapig megéltem, lehetett festeni.

– Fényképész barátaitól nem kért tanácsot?

– De igen, sokat, ebből az egyik egy rémes történet. Azt a tanácsot kaptam ugyanis, hogy az enteriőröket 15 DIN-es anyagra fényképezzem, az jól nagyítható, és dolgozzak lámpával, mert úgy természetesebb a kép. Így aztán állvány, 8 másodpercet exponálva; egy 500 wattos lámpát lóbáltam közben, és mindezt napi háromszázszor. A tiszta szobában általában nem volt konnektor, ezért a csillár egyik égője helyébe csavartam be egy magam gyártotta alkalmatosságot. Később, észbe kapva, vettem egy elemes vakut, és persze áttértem a 27 DIN-re.

– Mindezt egy Varexszel fényképezte végig.

– Igen, bár később velem volt a rollfilmes Pentacon Sixem. Azt egy másfél hónapos keletnémet művésztelepről hoztam. Ott rögtön megkaptuk a teljes költőpénzt, azonnal megvettem belőle a gépet, bár még a tolmácsunktól is kölcsön kellett kérnem. Nagyon boldog voltam. A reptéren aztán átcsempésztem, ugyanis 75-ben ezt a gépet nem engedték ki a németek. Pár évig volt egy 9x12-es lemezes Voigtländerem is, rég elajándékoztam. Egyszer meg két hónapig építettem egy favázas gépet, méteres harmonika-kihuzattal. 24x24 centis síkfilm fért bele.

– Festő szemmel milyen fényképeket szeret?

– Először a nagymamámnál látott Új Idők évfolyamaiban Dulovits Jenő és Vadas Ernő fotóit nézegettem, az úgynevezett magyaros stílus kiválóit. Később, iskolás koromban már egyedül jártam kortárs fotó- és plakátkiállításokra. Ma a művészi fotót szeretem – a művészkedőt, a háromszögletűt, a montírozottat, tépettet nem. Vagyis nem szeretem a feltűnően manipuláltat, és igen ritkán a színes felvételeket.

– A színest miért kevésbé?

– Talán túl érzékeny vagyok a színhasználatra, hiszen magam keverhetem ki őket. A színes fényképek nekem sokszor túl színesek. A szín akkor jó, ha mond is valamit, nem „csak úgy van”. A fekete-fehér fotók rendszerint súlyosabbak.

– Önéletrajzi könyvében említ egy 1985-ös, Kincses Károly rendezte, gödöllői fotókiállítást, amelyen részt vett, és a zsűri különdíjban részesítette. Milyen képekkel pályázott?

– Több fotókiállításom volt. Most kikerestem, ez a szereplésnaplómban a 8542-es számú, és a ritka kivétel, amikor nem tudok pontosabb adatot mondani, mint hogy zsidó temetők voltak. Ma már minden munkám – festményem, fotóm – megtalálható CD-n, beszámozva.

– Nem merném állítani, de a fotográfiai életműve nem egyenrangú a festészetével; vagy igen?

– Remélem, hogy a festményeim kapcsán fognak emlékezni rám, a többi csak amolyan „futottak még”. Talán tíz-tizenöt jó felvételem van. Bár a fotózás nekem mindig fontos volt, és segített is a munkámban. A hetvenes évek közepén sokat fényképeztem műteremben a padlón fölgyűlt, féltve óvott szemetet. Forma– és ritmusvilágukat fölhasználva a fotóikból jó néhány absztrakt kép készült. 84-ben az első zsidó temetős festményeim is így születtek, elővettem fotóarchívumomat. 2400 felvételem volt a szocio-körutak melléktermékeként. Később könyv is lett belőle: Sáros – Váli: Tanú ez a kőhalom. Zsidó-temetők Közép-Európában. A mai napig tartó műterem-sorozatom is egy fotóval indult. Munkateremet mindig sokat fényképeztem ugyanis, utcai kiállításplakátjaimhoz kellettek. És egy igazán jó fotó nagyon ritkán jön össze.

83-ban végül a fényképezést mint aktív hobbit – mély lélegzetet véve – abbahagytam, mert annyira szerettem, és annyi energiámat elvitte, hogy a szakmám látta volna kárát. Szelektálás után a temetőarchívumot, meg vagy kétszáz egyéb felvételt tartottam meg a durván 25 ezerből. Kilenc kiló negatívot dobtam ki. A fotózás a mai napig édes, tiltott szerelmem, szerencsére ebben nem vagyok annyira tehetséges, hogy érdemes lenne foglalkozni vele. Évente már csak néhány fotó készül, ezek is, mint minden munkám, megnézhetők a neten, a www.vali.c3.hu alatt.