TOKAJI ANDRÁS

Bár egy fotómuzeológusnak nagyon fontos, hogy minden kezébe kerülő kép pontosan legyen meghatározva – tudják: szerző, cím, dátum, helyszín, technika és méret –, de Tokaji András képeinél mégis kivételt tehetünk. Az első kritériumot tartsuk meg, a többit elhagyhatjuk. Mert igazából kit érdekel egy napsütötte pókháló keltette finom hangulat tanulmányozásakor, hogy melyik országban fotózta? Hogy cselőpók szőtte-e a hálót vagy szegélyes vidrapók? Hogy 1970. vagy 1980. június 27-én exponálta-e? Tokajinál mindez nem túl lényeges. Képein a mindig változóból a mindig érvényes mozzanatait rögzíti. Illetve mindez múlt idő, hiszen 1981. június 25-én Velencében meghalt. Ahová azért utazott – 72 évesen –, hogy készülő Sienna könyvét befejezze, még néhány olasz hangulatot, évezredes követ képen rögzítsen. De sokat használt gépén ezúttal rajta maradt az objektívsapka. Végleg. A világ attól fogva már másoknak szép, mások keresik benne az örökkévalóvá tehetőt. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy milyen fantasztikus a magyar nyelv. Belegondoltak már abba, hogy az a köznapi szó, amit a fényképezés szinonimájaként használunk, az a kifejezés, hogy megörökítés, milyen varázsos mélységekbe engedi bepillantani a kíváncsibbakat? Csinálni valamit nekünk, percemberkéknek, aminek köze van az örökléthez, az Örökhöz. Brrr! Mint minden zárójel, ez is bezárva.)

Térjünk vissza a Nagyváradon 1910 januárjában született gordonkaművészhez, a Rádiózenekar volt szólócsellistájához. A fotóművészhez. Élete bár sokfelé ágazó, szövevényes és néha meglehetősen küzdelmes volt, mégsem túl fontos, abból kevés dolog maradt meg, azok is főleg családtagjai, ismerői emlékezetében. Nem volt könnyű neki sem, mint oly sok más, huszadik századot átélt k-európainak, de természetes humora, született túlélőképessége sok nehézségen átsegítette. Élete tényeinél fontosabbak a fényképei, amelyek a család döntése nyomán a Magyar Fotográfiai Múzeumba kerültek két esztendővel ezelőtt, s amelyek mostanra érkeztek el a feldolgozás, konzerválás azon fázisába, hogy már nem kell komolyan aggódnunk. Tokaji András fotói túlélik e sorok íróját, de nagy valószínűséggel e sorok olvasóit is. Annál több pedig egy művészemberrel, hogy alkotásai generációkon átívelve életben tartják nevét, fennhangon hirdetik egykoron volt tehetségét, talán nem is történhetik.

Engedjék meg, hogy meséljek róla ezt-azt, ahogy eszembe jut.

Ezernyi fényképét és negatívját néztem már át. Bátran megállapíthatom hát, hogy soha nem érdekelte a dokumentálás. Nem fényképezett le rosszkedvű, de még számára közömbös dolgokat se. Számára a fényképezés csak egyik eszköze volt a belső dallamok, harmóniák megszólaltatásának. Ezért hát elsősorban természeti tájak, virágok, vizek, nádak, szelek és szép emberek voltak mindig a modelljei. Ha lehet ilyet mondani, a fényképészet szimfonikus nagyzenekarában is csellista volt, s nem üstdobos. Fortissimók helyett jobbára csak pianókat játszott, de azt a legtöbb esetben mívesen, igényesen, hamis hangok nélkül.

Mondom tovább, ha nem unják még.

Módszere látszólag egyszerű volt, mint minden igazán zseniális dolog. Felkészítette magát lelkileg is, fizikailag is arra, hogy köznapi tompultságát, napi problémáit, megszokásait az előszoba fogasán hagyja, amint géppel a vállán kilép az Ida utcai lakás ajtaján. E perctől fogva érzékeny lett a kis villanások, a mindennapi szépségek meglátására, azokéra, amik mellett mi halandók érzéketlenül elzúgunk a legtöbb esetben. S mi-után nála volt a gépe, a megélt pillanatot, a benne rezonáló képet természetesen rögzítette. Nem volt tudatos művész abból a szempontból, hogy nem találta ki, nem rendezte meg képeit, de nagyon tudatos művész volt abból a szempontból, hogy mit engedett magához közel, és mit zárt ki teljes egészében a világ körülötte zajló dolgaiból. Téma volt számára az egész világ, de nem mindig emelte szeméhez a gépet. Ő így választott, válogatott. Képes volt egy nagy kupac rosszból kiemelni azt az egy momentumot, ami neki tetszett. S attól a pillanattól fogva azt a nagy kupac rosszat a világ végéig, amíg a fénykép megmarad, kizárólag az az egy jó képviseli. Mert az kép lett, a többi pedig előbb-utóbb eltűnt a süllyesztőben. Ezért aztán senki ne várja tőle, hogy képei igazat mondjanak. Persze az ő képei sohasem hazudnak, ha azt kérjük rajtuk számon, hogy őszintén érezte-e Tokaji azt az elragadtatottságot, amely exponálásra késztette. Őszintének bizonyulnak akkor is, ha azt vizsgáljuk, valóban ott volt-e az a dolog, ahol megörökítette. De azt ne kérdezzük tőle, hogy olyan volt-e a világ, a helyzet, a szituáció egésze, mint az a kis részlet, amit ő kiemelt belőle. Mert nem. De ezt ő is, mi is tudjuk. Ám a fotográfusok nagy családi munkamegosztásában az egyik a véres szituációkat, neves emberek kézfogásait, élő embereken átgördülő tankokat fényképezi, a másik híres tervezők, híres manökenek hátára fércelt drága ruháit, a harmadik meztelen nőket. Ő meg ezeket a rebbenő hangulatokat. Egyik sem jobb vagy rosszabb attól, mit választ témául. Mindig a megoldás minősége az igazán fontos. Hogy kép vagy Kép jött-e létre tevékenysége nyomán.

Tokaji András gordonkaművész 1930-tól egy évtizeden át a Budapesti Hangversenyzenekarban, majd 1940-től 8 évig a Kolozsvári Nemzeti Színház és a Kolozsvári Magyar Opera zenekarában gordonkázott. 1948-ban lett a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának tagja, ahol aztán teljes három évtizedig a csellószólam vezetőjeként muzsikált.

Jó, jó, mondhatják, de ha ezek a sorok egy fényképész-lapban jelennek meg, miért nem jutunk már el odáig, hogy végre megkapta első fényképezőgépét, és már kisdiákként remek képeket készített… Türelem. Szerintem ugyanis minden mindennel összefügg, s ha valaki rossz, értéktelen, silány, buta ember, annak a fényképészi pályája sem különb. És ez persze fordítva is igaz. Egy Ember minél képzettebb, minél intelligensebb, minél érzékenyebb, tehetségesebb, annál jobb fényképek kerülhetnek ki a keze alól. Tokajit joggal ez utóbbiak közé sorolom. Végre eljutottunk addig, hogy első fényképezőgépét 1936-ban megkapta, bár saját maga a fotós pályafutását két-három évvel későbbről számította. 1939-ben publikálta egy képét a Fotóművészet, 1941-ben kapta a Budapest Sport Egyesület Fotószakosztálya által rendezett kiállításon az első ezüstérmét. Brikett csendéletét az EMAOSZ 1941-ben a Legszebb képek gyűjteményébe válogatta be. S aztán felváltva zenélt és fényképezett. Nyugdíjazása után a helyzet jelentős fordulatot vett, már csak magának zenélt, és nekünk fényképezett. Több albumot jelentetett meg, némelyik még fellelhető egy-egy jobb antikváriumban. Témák és műfajok sokfélesége jellemezte. Színesben és fekete-fehérben fényképezte a természet kis részleteit, portrékat, csendéleteket, város- és tájképeket. „Képeim a természettel való legbensőbb együttlétezésemet szemléltetik…” – írta A fény, a víz s a szél játéka című könyve előszavában. Munkáiban a zeneiség, a képzőművészeti iskolázottság és a fotós látásmód egyszerre, együtt érvényesült. Több naptár is közölte képeit, általa fényképezett képeslapok ezreit vitte nap mint nap a posta.

Itt be is fejezhetném, de engedtessék meg, hogy mint volt tanárember, az óra végén néhány mondatban összefoglaljam az eddig hallottakat.

„Tokaji képei nem látványosak. Nem sikerképek… Tokaji célja nem a látványosság, hanem a világ (a látvány) alapos szemrevételezése, tapasztalat- és örömszerző körüljárása.... Tokaji munkálkodását a holland »kismesterek« tevékenységéhez kell hasonlítanunk…” – írta róla Horváth György a Fotóművészet éppen harminc esztendeje megjelent számában. Tokaji András – tetszik, nem tetszik –, a szó szoros értelmében amatőr, hiszen főfoglalkozása a zenélés volt és maradt is, de mégis profi mód értett a komponáláshoz, a laboráláshoz, munkái elhelyezéséhez.

Tokaji optikája nem a nagy dolgokat, fontos eseményeket kereste, hanem a köznapiban látta meg a művészit. Ő a megszokott, nem figyelt dolgokra csodálkozott rá, nem vette természetesnek, magától értetődőnek mindazt az apró szépet, amely a dolgok mikrovilágában rejlik.

Képei ezért legtöbbször kivágások; az egészből hasított ki kis részleteket, melyekből remek kompozíciós készsége, jó technikai tudása révén ismét csak egészet formázott. Részekből egy egész, ezekből az egészekből pedig egy saját világ, talán ez lehetne munkásságának summázata.

Kincses Károly