PÉCSI JÓZSEF AKTFÉNYKÉPEI

A száz évvel ezelőtt, 1903. augusztus 18-án született és 1969. május 30-án elhunyt Genthon István munkásságának homlokterében művészettörténészi, műemléki-topográfiai tevékenysége áll. Tanulmányai, cikkei listájának (Kovács Éva: Genthon István megjelent műveinek jegyzéke. Művészettörténeti Értesítő, 1970/4. 253-258. o.) már első pásztázásakor föltűnik, hogy fotográfiával nem foglalkozott. Illetve csak szoros kivételként. Harmadik, nyomdafestéket látott írása, a Pécsi József aktfényképei, amely a fotóművész Berlinben kiadott, föltehetően az európai fotóművészet-történetben is úttörő jelentőségű, 12 Akt aufnahmen von Josef Pécsi Budapest (W. J. Mörlins, Berlin, 1921.) című aktalbumát méltatta, egy nehezen föllelhető folyóiratban (A Társaság, 1922., 764.) jelent meg. Genthonnak ezt a korai írását tömörítve, az eredeti szövegből kb. 20 sort kihagyva, újraközölte a Fotóművészet (1967/1. 26–29. o.), valószínűleg a Genthon által 1963. október 31-én özv. Pécsi Józsefné részére föladott eredeti kézirat alapján.

A Pécsi–Genthon kapcsolat geneziséhez, több évtizedéhez visz közelebb bennünket a művészettörténész, mivel a Fotóművészetben újraközölt írásának mintegy utószavaként fölidézi kettejük kapcsolatát (a Pécsi szerkesztette Magyar Fotográfia 1927 júniusában közölte Genthon Bécsi fotográfusok című cikkét) és különösen meleg, közvetlen szavakkal Pécsi József alakját:

„Szeretettel gondolok rá, ki már oly régen itthagyott bennünket. Valamikor a húszas években gyakran ültem vele a Vigadó épületében rejtőző, szinte ismeretlen kávéházban, ahol a szakma jelesei egy kerek, fekete márványasztal köré telepedtek, Székely Aladár és veje, Rónai Dénes, Balogh Rudolf és az amatőr Widder Frigyes. Halkan beszélték meg szakmai kérdéseiket az óriási magasságú neogótikus boltozatok alatt. Egry József is gyakran köztük tanyázott, mert sakkban méltó ellenfelekre talált. Nyolc órakor a főpincér megjelent a három-négy asztalnál, hol vendégek lézengtek s nemsokára a lámpák kialudtak.

Pátzay Pál mesteri bronz mellszobra reánk örökítette Pécsi különös, azték képmásokra emlékeztető fejét. A szemöldöknél erősen előreugró homlokát ráfésült, egyenesre vágott haj borította. Sovány, hosszúkás arcát mandulaszemek és ritkás fogak tették szokatlanná. Meg kell nézni a fiatalabbik Holbein drezdai képét, mely Sir Thomas Godsalve-t ábrázolja fiával. Olyan a fia, mint Pécsi lehetett fiatalkorában.

Dorottya utcai műtermét telezsúfolta korai holland csendéletekkel, népies salzburgi szekrényekkel, perzsa miniatúrákkal s menynyezetről lógó hajómodellekkel. Magyarországon mindenkinél jobban értett a XVIII. századi csodálatos francia bútorokhoz, melyekből jelentékeny gyűjteménye volt, idevágó ismereteit megosztotta szép feleségével, ki ma is féltő gonddal őrködik e kollekción.

Hány száz remekebbnél-remekebb fotóját láttam! S ezekből évtizedek óta mily fájdalmasan keveset. Össze kellene gyűjteni belőle, amit lehet, talán még nem késő.”

Genthon István születése centenáriumán a Pécsi Józsefről 1922-ben megjelent írását teljes terjedelmében, csorbítatlanul közöljük azért is, hogy Pécsi korszakos munkásságával foglalkozóknak rendelkezésére álljon, mivel az aktalbum újabb kiadásakor (12 aktfelvétel Pécsi Józseftől. Utószó: Beke László. Pelikán kiadó, Bp., 1995) még nem került elő Genthon István eredeti kézirata.

A fotográfia mai technikájára a múlt század vége talált reá, a művészi fotográfia pedig éppenséggel a huszadik század alkotása. A kép mai formájának végletek között hányódó általános revíziója kezdetén született meg s nehéz harcot kellett folytatnia a művészet címért. A festők lenézték, mondván, hogy az otromba gép nem konkurrálhat velük, a piktúra felkentjeivel. Naturalizmust kiáltottak reá, viszont látszólag nem is volt másról szó, mint üres természetmásolásról.

Azóta a kép körüli viták eredményeket hoztak, a fotográfia pedig sokat fejlődött. Kiderült, hogy a két művészet között nincs meg az apa és a fattyú rokonsága, mint eddig gondolták. A fotográfia útja, fejlődése napról-napra tisztította a köré gyűlt fogalmakat. Ma már fotóesztétika is van, bár művelői egyelőre részletekben búvárkodnak s a szintézist későbbre tartogatják.

Felesleges lenne a kép és a fénykép között párhuzamot vonni az alábbiakban, mert a festett kép adottságait, törvényeit és lehetőségeit mindenki jól ismeri. A fotográfia esztétikáját viszont bárki felvázolhatja magának, ha néhány percig elgondolkodik, annyira világos és egyszerű.

A kiindulópont a természet. A fénykép alkotójának kezét megköti a lencse, amely a való világot a maga kérlelhetetlen realitásában ábrázolja. Ezt a szigorú megkötöttséget két lehetőség enyhíti, s ez a két lehetőség a fotográfia esztétikai alapja.

Az egyik: a természeti kép szuverén elrendezése, elsősorban művészi probléma, a másik: a gép munkájának kikorrigálása, elsősorban technikai, másodsorban azonban fontos művészi stílusprobléma. Az első lehetőség a beállítás, a második a lemezre került kép kidolgozása. A jövendő fotóesztétikának ez a két legfontosabb fejezete.

A beállítás szükségszerűsége kapcsolja a fotográfust elsősorban a piktúrához. A gép kész képet örökít meg s ezt a képet előbb el kell rendezni. Itt jut szóhoz a kompozíció problémája, nem a piktúra többalakos kompozíciójáé – mert ez bonyolultsága és nagy arányai miatt alig szerepel a fényképezés amúgy is kisebb térrészletet adó területén –, hanem az, hogy miként kell a figurát, a portrét, az aktot megkomponálni, hogyan kell a fényt és árnyat elosztani, miképp érhető el a plaszticitás, hogyan kell a hátteret s az esetleges drapériákat megoldani. Ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban számtalan mellékes körülmény is felbukkan, amelyeknek helyes megoldása fontosabb, mint amilyennek látszik.

A lemezre került kép kidolgozása stílusprobléma. A fénykép lágy átmenetű foltokból alakul, épp ezért a piktúra foltszerkesztő ágaival rokon, az olajképpel, pasztellel, szénrajzzal, a mezzotintóval. Áthidalhatatlan mélység választja el a vonalas természetű fa és linóleummetszettől. A fotográfus lágyan rajzoló optikai műszerekkel tompítja el a lencse eredeti érdességét. Az aránylag korlátolt fotótechnikai eljárások csaknem korlátlan esélyeket nyújtanak, ki lehet választani közülük azt, amelyik éppen megfelel.

Pécsi József a fotográfia hivatott mestere. Aki művészetébe tüzetesebben beletekinthetett, aki végiglapozta fotográfiáinak gazdag sorozatát, elcsodálkozik azon a rengeteg energián, folyton előretörő kitartáson, amely oeuvre-jében megnyilatkozik. Erős önkritikája szüntelenül revízióra kényszeríti, ami fejlődési vonalát igazzá és megtámadhatatlanná avatja.

Portrékat és női aktokat fényképez leginkább. Sokszor mondották róla, hogy egy nagy arcképfestő veszett el benne. – Akik mondták, megfeledkeztek arról, hogy a fényképészben sem hiányozhat a portréfestők sajátosan éles formalátása és jellemzőereje. Művészet felé sandító giccsfotográfusokat jellemzik a kép agyonretusálása, amely néha az arcformák szépítő megváltoztatásáig is elszemtelenkedik. Megtörténik, hogy az ilyen cégéres fotográfus nagyobb szemeket rajzol, vagy megrövidíti az orrot, hogy a kevés szépséggel megajándékozott modelljének kedveskedjék. Ez az olcsó kedveskedés csengő aranyakat ér, ennek tulajdonítható, hogy a nagyvárosok legjobban adminisztrált, legfelkapottabb „mesterei” egyúttal a legselejtesebb, legsemmitmondóbb fotográfusok.

Pécsi gazdag formafantáziájával mindig eltalálja azt a pózt, amely a modell arcát leginkább érdekessé tesz. Az emberi arc kimeríthetetlen változatosságú, csak azt a látószöget kell megtalálni, amely a modell arcát leginkább érdekessé teszi. Így elesik a retusálás kétes sikere és megmarad helyette a modell belső lényege, amely expresszív megtárulásában legnagyobb értékeit hozza napfényre.

Pécsinek legérettebb alkotásait a női test formavilága ihlette meg. A férfiakt a szabad természetbe kívánkozik, az aktfotográfia viszont többnyire műteremben készül, a női akt nem feszíti szét az intim kereteket. Pécsi aktjai már mint modellek is teljes esztétikai gyönyörűséget váltanak ki. A piktúrának szuggesztív eszközei vannak a rútságok leplezésére, a fényképen nem rokonszenves a rút test, mert a lencse túlságosan hű és érzékeny. A test beállításánál a körvonalak áttekinthető sziluetthatására törekedik, különben azt vallja, hogy „adjunk egészen keveset, de azt szerkesszük meg igen gondosan, képpé sűrítve mondanivalónkat”. Jól elbírált merész bevágásokkal adja meg a kompozíció minden feleslegestől mentes egyszerűségét. A fények és árnyak kiegyensúlyozott elosztásával reámutat az alak plasztikus szépségére, a képet folthatásaiban egyszerűsíti s amit művészetében különösen ki kell emelni: a divatos dekoratív síkhatásokkal ellentétben mindig érzékelteti a teret. Az igazi kompozíció térbeli probléma s baj van, ha a modell odatapad a háttérhez.

A dekorációkat nem halmozza túlságosan. Ízléses előadásának titka a textíliák, selyemfényű bársony, puha redők és csillogó tüllök másodlagos szerepe. Az anyag sohasem lesz úrrá az emberen, a dekoráció sohasem töri meg a test vonalait. Tudatosan monumentalitásra törekszik. A monumentális festőt nem köti semmiféle technikai kényszerűség, fotográfiában viszont – az eszközök reális és kevéssé szuggesztív volta miatt – a monumentalitás a legnagyobb magaslat, amit művész valaha elérhet.

Pécsi József monumentális fotográfus. Rövidlátás lenne azonban eddigi eredményei alapján művészetét véglegesnek és megmásíthatatlannak tartani. Ő maga is azt vallja: „A fotográfia művészi célja megvalósításában alig használta még ki az eljárás sajátosságában rejlő lehetőségeket.” A fényképezés művészete ma még vajúdik és erjed. Azt az egyet máris meg lehet állapítani, hogy Pécsi ennek a fiatal művészetnek legelsők közötti reprezentánsa. Lemondott mindenféle mesterséges beavatkozásról s egyszerűségre törekszik. Művészvoltát ez dokumentálja legigazabban. Mert a raffinált pózokat, a vonzó külsőségeket el lehet tanulni másoktól, az egyszerűséget senkitől sem.

Közzéteszi: Sümegi György