MAGYARORSZÁG MINDENNAPJAI A SZABAD NÉP FOTÓARCHÍVUMÁBÓL 1949–1956

A Szabad Nép 1949-től már nem csak a Magyar Fotó képeivel illusztrálta oldalait, hanem négy-öt fotósból álló saját riporteri gárdát is foglalkoztatott. A lap fennmaradt fotóarchívumának jelentős részét, az 1949 és 1962 között készült felvételek eredeti negatívjait a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára őrzi.

A Magyar Dolgozók Pártjának központi napilapja a kommunista diktatúra éveiben a hatalom legjelentősebb szócsöve, a tömegek tudatos megtévesztésének hatásos eszköze volt, s e szerepnek maradéktalanul megfeleltek a hasábjain megjelenő fényképek.

A diktatúra anyanyelve a hazugság: szóban, írásban, képben. A pártirányítású kultúrpolitika követelményrendszerének ideológiai-esztétikai alapvetése, a Zsdanov nevével fémjelzett nagy találmány, a szocialista realizmus módszerének érvényesítése minden alkotó számára kötelező volt. Elvárásait számos fotóelméleti írás igyekezett lefordítani a fotográfia nyelvére. Csak néhány rövid, jellemző megfogalmazást idéznénk: „A szocialista művészi fotó (…) beszéljen, lelkesítsen, buzdítson, harcoljon, tükrözze a dolgozó nép életét, munkáját, örömét, küzdelmét, mutassa meg a távlatot, adjon jelentést a máról és programot a holnapról.” (Új Magyar Fotó, 1949. november 2.) „Ez a látásmód az új, a születő felé fordítja a fényképészt, s képessé teszi, hogy ne csak a meglevőt lássa és láttassa meg, hanem a kívánatost is, ne csak lásson, hanem előre is lásson.” (Fotó, 1954. 1. sz.)

A Szabad Nép fotóriporterei – köztük a szakma kiváló művelői is – igyekeztek eleget tenni e kívánalmaknak, ki meggyőződésből, ki a körülmények diktálta kényszerből.

Összeállításunkban a politikai és termelési riportok egyhangú tömegéből néhány, a kor kisembereinek mindennapi életét ábrázoló felvételt közlünk. A sokszor árulkodóan beállított jeleneteket megörökítő képekről egy boldog ország mosolygó népe tekint ránk. A terrort, az általános félelmet, a nyomort nem lehetett bemutatni – hisz ezeknek az eltagadása hozzátartozik a zsarnokság lényegéhez –, azt viszont elárulják e felvételek, milyennek akarta láttatni a hatalom a társadalmat, milyennek akarta láttatni saját magát. A manipulált valóság manipulált képeit látjuk, a totális diktatúra propagandaeszközévé vált fotográfiát, amely az önkényt szabadságnak, a rettegést boldogságnak, a szegénységet jólétnek festette. Készülhettek a riportok képei városon és falun, gyárban vagy a földeken, egyformán vidám, elégedett, a „jövőbe bizalommal tekintő” embereket ábrázolnak. E hamis képek megszületésében azonban a riportalanyoknak is szerepük volt, akik a fotós lencséje előtt úgy viselkedtek, ahogyan azt elvárták tőlük. Össznépi színjáték volt ez, amelyben csaknem mindenki részt vett. Ám az igazság olykor kéretlenül betolakodott a képekre: egy-egy kitaposott cipőről, lepusztult környezetről felsejlik a mindennapok sivár és elleplezhetetlen nyomorúsága, a megrendelt mosolyok mellett felvillan az őszinte emberi derű is, a diktatúrá által teljesen soha ki nem oltható, valódi életöröm.