LAJOS GYÖRGY TŰNŐDÉSEI

Tűnődni? Ma? Ki ez az őrült?

Épp ezt szeretném tudni én is! (Vagy Ön talán ismeri magát?)

Nos, mit mondjak mégis? A fiatalok számára valószínűleg egy újabb kövület, kattintanak tovább az egérrel. Az idősebbektől, akiknek mond valamit a nevem, netán még képek is derengenek: „Rendes fiú volt”, hangozhat az elnéző válasz.

Tiltakoznom kell! Hát először is, mi az, hogy „fiú”?! – hetven évvel ezelőtti születésemkor még valóban az voltam. Meg, hogy „rendes”? Ennyi évvel a háta mögött, lehet azt feltételezni valakiről, hogy rendes? Azért, mert eddig nem mártotta belém a kést, a következő pillanatban még megteheti.

És mi az, hogy „volt”? Hol vagyok, az elíziumi mezőkön? Nem, még élek, csak most egy jó darab szőlő árnyékában. Mi van ezen meglepő? Jónásnak is kellett egy töklevél, hogy ne perzselje fel a Nap melege! Különben is, talán nem Ninivében vagyunk? Hiszen ha egy-egy repülő oly csekély erkölcsi magasságba ereszkedik, hogy már tornyokba ütközik, nem a ninivei létet jelzi? Vagy több van emögött?

Szóval, hogy ki vagyok? Én szeretném tudni a legjobban, elhihetik nekem. Mindig ügyetlenül hazudtam, utólag képes is voltam bevallani (de szép lenne, ha mindenki így csinálná!). Ezzel nem azt akarom állítani, hogy tényleg rendes volnék, inkább olyan naiv, balekféle. Az eddigiekből ez már ki is derülhetett. Régen így mutatkoztam be telefonon, riportra készülve: „az MTI egyik riportere vagyok…”, s nem hazudtam, mert hivatalosan tényleg az voltam. Na, de milyen? – ez a kérdés, erre lennék kíváncsi magam is, a képeim mostani reneszánszát látva, mert itt a pusztában csak az Úr és egy belső hang hallatszik. Mert az, hogy régen meg-megjelentek a fotóim, a pályával járt. De ma mi a helyzet, azt lenne jó tudni. Kezdetben örülgettem nekik, dédelgettem őket, még egy kiállításunk is volt Friedmann-nal, Pálfaival. Aztán Esti Hírlap és hasonlók, Fotóművész Szövetség, néhány kiállítási részvétel, egy-egy érem. Majd egyszer valaki azt mondta: „Te, ez nem művészet, ez sztereotip… olyan mindennapos.” Beláttam, valóban az. Kicsit elszomorított. Azért tovább csináltam, de már nem „művész” akartam lenni, csak úgy fotografálni, a hétköznapokat meg amit botcsinálta riporterként láttam ebben az országban, a „függönyön” belül. Egyre gyűltek a képek! – feketék, színesek, diák. Hol itthon, hol külföldön jelentek meg. A hírügynökség kínálta. Vették. Aztán ’90-ben én is vettem a sátorfám, és – hűtlen a Dunához – eljöttem ide, a borillatú Balaton-felvidékre.

Mi is volt még? Megkísérlem elmesélni, mert az elkészült képekből ez nem igazán derül ki. Hetvenévesen, ha eddig nem tette volna, akár akarja, akár nem, mindenkinek vissza kell tekintenie. Kötelező. Tulajdonképpen ezért is vagyok itt a Balatonon, a ’90-ben abbahagyott, harminchét évi riporterség után. S ha már visszanézés, a részletek helyett fontosabbnak tartom arról beszélni, hogyan él bennem a múlt, és miként viszonyultam hozzá.

A szereplésem ötlete nemrég, egy váratlanul megjelent Budapest-könyv bemutatójakor merült fel a főszerkesztő fejében. Röviddel korábban a Gera Mihály szerkesztette Fényképtár is szentelt egy számot a munkáimnak, de a sort mégis „Füles” (Tóth József) kezdte azzal, hogy beválasztott „a fotósok élő panteonjába”. Tíz-egynéhány év után így kerültem ismét a szakma látóterébe, ami kényszerít is arra, hogy újra foglalkozzam az „előéletemmel”, amit vegyes érzésekkel sokáig félretettem.

Vannak akik még emlékeznek a Friedmann-nal és Pálfaival közös, 1960-as kiállításunkra, ami talán jó bemutatkozás volt. Nagy tervekkel, merésznek számító elképzelésekkel, éppen elindultunk a pályán. A Vadas Ernő bácsi nevével fémjelzett látásmódot meghaladottnak tekintettük, természetesen mást akartunk. A kor fotográfiáját a The Family of Man kiállítás anyaga jelentette. Ennek, valamint tanáraink – Kálmán Kata, Langer Klára – hatására a háború előtti szociofotó ember iránti érzékenységét tekintettük alapnak. Ezt akartuk megvalósítani a jelenben. Akkor ez új hangnak számított. A kollégák biztattak, és mi nagy lendülettel dolgoztunk. Nagy viták folytak a fotó művészet voltáról, szakírók, Hevesi, később Végvári próbálták modulálni a „hangzavart”, mindenki kifejtette a véleményét. Munkahelyünkön, a Magyar Fotó Állami Vállalatnál – ahová Pálfaival, Samai Antóniával a Képző- és Iparművészeti Gimnázium nyári gyakorlatai után kerültünk végleges állásba – még ott dolgozott a szakma „krémje”, Vadas Ernő, Járai Rudolf, Várkonyi László, a fiatal Gink Károly és mások, köztük nagybátyám, Seidner Zoltán, akitől a szakmai indítást kaptam, és az alapokat tanultam. A személyi kultusz körülményei, a szemellenzős igazgatónő és demagóg famulusai ellenében, Szegedi Emil, majd Botta Ferenc vezetésével normális, emberi légkört, jó műhelymunkát sikerült kialakítani.

Ebbe a már többek által emlegetett, legendás riporter-szoba légkörébe csapott bele villámszerűen az MTI-hez csatolás (’57). Ami addig csak szöveges ügynökség volt. Mi irtóztunk tőle… az MTI is tartott tőlünk. A forradalom utáni depresszió és a kádári ígérgetések idején, mikor még reménykedni lehetett, nem veszett el minden, Botta maradt a szerkesztő. Ő tette elviselhetővé az új helyzetet, ami fokozatosan romlott, majd javult, hullámzott a kontraszelekció és a politika elviselhetőségének függvényében. Nem szívesen emlékszem arra az időszakra, pedig néhány jó, falusi életet bemutató anyagot sikerült az idő tájt fotóznom. Az akkori évek megviseltek mindenkit. A Fotó Főszerkesztőségnek – ez volt az új nevünk – több jobb-rosszabb időszaka volt.

Közben öregek haltak meg, a nagybátyám is; fiatalok, szerkesztők jöttek, rovatokat szerveztek, javult a technikai színvonal, új labor épült. Az egész egy nagy, különálló vállalatként működött és terebélyesedett. Ennek keretében, önálló szervezeti egységként jött létre a Külföldi Képszerkesztőség. Ott már jól érezhettem magam, ’66-tól egészen az utolsó, fárasztó évekig. E szerkesztőség megszervezését a telefotózás beindítása indokolta. Később, az enyhülési politika következményeként szaporodó igények miatt, egy felfutó, önálló kiadással rendelkező önálló szervezeti egység volt a belföldi mellett, ami feszültséget, rivalizálást indukált. Ma versenyhelyzetnek mondanánk, emelte is a minőséget. A szerkesztőség vezetője, Klinko Márk, helyszíni tapasztalatai alapján ismerte a nagy külföldi ügynökségek munkaszervezési módszereit és igényeit, s a mi munkánkat is ehhez próbálta adaptálni. A velük lebonyolított rendszeres, napi telex-, telefon-, telefotó-kapcsolatot, a kölcsönös forgalmat, a képcserét (tele- és originál fotó) keretszerződések szabályozták, bizományosi vagy készpénzfizetési formában. Idővel komoly érdeklődés nyilvánult meg a szocialista országok iránt. A nagy lapoktól, könyvkiadóktól közvetlenül is érkeztek egyedi megrendelések közéleti, sport- vagy kulturális események fotózására éppúgy, mint magyar történelmi és kulturális témák reprózására, az azzal foglalkozó írások illusztrálásához. Eleinte fekete-fehérben, majd egyre gyakrabban színes diapozitívben, amit itthon még alig használtunk. Ekkor, az igények láttán derült ki az archív féloldalassága, azaz hogy hiányoznak a történelmi, nevezetes személyiségek, a nemzeti sajátosságok. Az MTI ugyan korábban is törekedett egy jól használható archív létrehozására, ám az legfeljebb a torz belföldi igényeknek tudott eleget tenni. Felismerték a hiányt, és a belföldi kollégákkal együtt próbáltuk csökkenteni a fehér foltokat, színesben szinte mindent elölről kezdtünk fényképezni. Klinko a saját szerkesztősége speciális, külön kis archívumát is indokoltnak tartotta, és szorgalmazta a nagy, védett Nemzeti Archívummá minősítését, ami nemrégiben meg is valósult. A két szerkesztőség oda-vissza használta egymás anyagát, a téma alkalmasságától függően, s mindkettő gyarapította az archívot. Beindult a színes telefotózás, bővült a létszám. Akkor már nem voltam egyedül, tehetséges pályakezdők váltották egymást mellettem: Szlukovényi, Pintér, Honéczy, Cseke.

A bekövetkezett enyhülés nagy politikusi forgalmat jelentett. Ezek közé tartozott például a Korona hazahozatala; keleti és nyugati miniszterek, elnökök, hercegek, pártfőtitkárok váltották egymást. A szép archív témák háttérbe szorultak, tobzódott a protokoll, amit utáltam. (Pedig ebben a témakörben is lehet jót csinálni! – a belföldi kollégák meg is tették, sok jó képre emlékszem.) Egyre több „bevetésen” – ilyen jellegű ez a munka – kellett részt vennem, mert a külföldi sajtó már diát használt. A dia pedig igen kényes a pontos expozícióra, a többiek utálták is, főként emiatt dobtak engem a mélyvízbe. Számomra nem a diázás jelentette a gondot, hiszen normál körülmények között élveztem – hanem a protokoll semmihez sem hasonlítható világa. Feldúsulásukat nem is bírtam sokáig. Közel az ötvenhez már látásom, hallásom is kezdett romlani. Szerkeszteni kényszerültem, Klinko ösztökélésére, időnként fotózva is. Akkor már volt egy-egy friss erő, ők vették át a riportok zömét.

Míg korábban nyűgnek éreztem a szöveget, most élvezni is kezdtem, mert időközben megtanultam három-öt sorba tömöríteni a lényeget. Jó munka volt a napi belföldi kiadás bőséges anyagából kiválasztani a témákat, képeket. Ezeket adtuk telefotón vagy eredeti kópiában, jobbára már színesben. Nekem kellett nagyíttatni, szövegezni, fordíttatni. Az angollal hadilábon álltam. S mikor Klinko meghalt (nem érte meg a rendszerváltást, pedig imádta a nyüzsgést, mámoros lett volna tőle), „főnökszerűvé” kezdett válni a munkám, kinti igényre riportokat rendelhettem, végigkísérve útjukat a kezdettől egészen a légifuvarig – ez már nem nekem való volt. ’90-ben, amint lehetővé vált, menekültem.

Fáradtan és boldogan!

Közben családtagjaim sorra kihaltak. Utoljára apám. Eladtam a kis szülői házat és a válásom után megmaradt pesti lakást, s egy szőlős présházban telepedtem le.

Tíz-egynéhány éve egyedül élek a szőlővel. Györökre költözésemkor adott volt, különösebb előzmény nélkül. A természettel való kapcsolatot jelenti számomra, ami eszmélésem óta mindig fontos volt. Egyben a megfoghatót, a mérhetőt. Sikerélményt ad, és mivel állandó törődést igényel, felelősségre, empátiára nevel, ellentétben a fotóteljesítménynyel, ami nem igazán volt mérhető. Következmény: hiányérzet, maximalista túlhajtás, állandó elégedetlenség, feszültség. Nálam még külön az alkati meg nem felelés a kifejezetten riporteri feladatoknál. Plusz az elegendő képzettség hiánya a gyenge nyelvtudással, majd a szerkesztés kihívása, a látás- és hallásromlás, az úgynevezett rendszerváltozáshoz fűzött – mint később kiderült – túlzott remények vezettek a korai nyugdíj utáni vágyamhoz. Akkor úgy gondoltam, ha híve soha nem is voltam a szocializmusnak, szekértolója azért mégiscsak; itt az ideje átadni a helyet egy gyökeresen új szemléletmódnak, ami persze naiv elképzelés volt. Ezzel nem vagyok egyedül, ma már látjuk, nem ilyen egyszerű, és nem megy gyorsan. Van tehát mit feldolgozni kívül-belül. Most ez a dolgom a szőlőbe kapaszkodva, a magány jótékony katalizálásával.

Más oldalról, egy utat véglegesen helyesnek vélni, tévedés. Mongóliában sok nyomsávos „autósztrádák” vannak, ha az egyik járhatatlanná válik, taposnak egy másikat, egy ugyanoda vezető újat. Így kerülik ki a tengelytörő kátyúkat. Útjelző tábla sehol, mindenki magára vessen, ha elvéti. Sűrűn találkozni viszont oboval (kőrakással), ahol egy kővel bárki leróhatja a hely szelleme iránti tiszteletét, ami ajánlatos is!

A fotó vagy bármi más csak egy lehetséges út. Nem az a fontos, hogy mit, hanem hogy hogyan csinálunk. Elég komolyan vesszük-e? Legalábbis ezt tanultam, történetesen a fotóalanyoktól. Ha jól gondolom, és nem hat túl nagyképűen, életünknek a benne való eligazodás bizonyos fokának az elérése ad értelmet, s erre minden foglalatosság lehetőséget ad. Gondolkodni, törvényszerűségeket felismerni mindegyikben lehet. Végeredményben mindenki lehet „művész” a maga életén, emberségén belül. Volt alkalmam csodálatra méltó karakterekkel találkozni, akik a legegyszerűbb, legnehezebb körülmények között is harmóniát tudtak teremteni maguk körül.

A megismerés és az abból levont – éppen érvényesnek tekintett – következtetések visznek előre. Némi megnyugvás csak pillanatokig tarthat; tovább kell lépni. A megállás egyenlő a feladással. És sokszor, sokan feladjuk, mert elfáradunk, s beérjük a késszel, az „előre csomagolttal”. Szerintem innen ered napjaink értékvesztése. Amiért nem szenvedtünk meg eléggé, annak értéke sincs. Nem ilyen egyszerű persze. Ezt tudjuk is, nem mondok újat, mégis – nyilván több okból – elsikkad. Magunkat kell ösztökélni. A mai embert nagyon meghajszolják a megélhetésért, így ideje, de legtöbbször igénye sincs önmaga kiteljesítéséhez. Beéri átvett sémákkal, elszíntelenedik, átlaggá, irányítható tömeggé válik, részben mert erre kényszerítik, részben mert így kényelmes. Sajnos szeretjük a kényelmes, könnyű megoldásokat, s nem vesszük észre, hogy általuk egyszer csak hátrafelé haladunk.

Mindez közhely, tisztában vagyok vele, okos emberek sokszor, sokféleképp elmondták, mégis, úgy érzem, a magam számára újra fel kellett fedeznem. Erre törekedve igyekeztem mindent megkérdőjelezni, új válaszok reményében. Kielégítőket persze nem sikerül találni, de már a közelítés is öröm. E nagyfokú bizonytalanság elviseléséhez aztán elengedhetetlen a humor. Létfontosságú, hogy időnként ne vegyük magunkat s mást sem egészen komolyan. Tudjuk néha elengedni magunkat, átadni a lét gyönyörének. Ennek egyik módja a természettel való kapcsolat, akár egy szőlőskert formájában. Hiányára sokszor későn, nagy krízisek vagy úgynevezett halálközeli állapotokban döbbenünk rá.

A jegyzeteim között találtam egy ismeretlen eredetű idézetet:

„Porszem vagy, bánatid ehhez viszonyítsd, mindjárt összemennek, percnyi életed viszonylagossá tesz mindent. Erőd ne pazarold egy dologra: hiányozni fog a többi mind. Amit csinálsz abban mélyedj, ne süllyedj el. Nem vagy vakbélgyulladás, humorral rázd le terheid, ne vedd komolyan magad, csak tiszta lelkiismereted legyen.” – mennyivel szebben mondja, mint én!

Némi iróniával mondhatom, az utóbbi, kis híján hetven évben emberismerettel foglalkoztam, magamat sem kímélve… vonzódom a filozófiához… a ráfordított idő meghozta gyümölcsét: sokak után magam is felismertem az „örök érvényű igazságot”, amire mindig is vágytam, s ami pillanatnyi ismereteim szerint így hangzik: semmit sem lehet biztonsággal állítani, még az ellenkezőjét sem. Ez ugye, nagy megkönnyebbülést jelent, hiszen ha egyszer nincs biztos pont, amibe kapaszkodhatnánk, akkor gondtalanul élvezhetjük a puszta létet, ami paradicsomi állapot – lenne, ha nem kerülne mindig elő a kígyó; mert aztán vele kezdődik elölről a farokba harapás.

Itt tartok most.

Nem kilátástalan így? – hangzik a magától értetődő kérdés.

Talán igen, de miről szól a történetünk?

Hajdanán valaki azt mondta: „Fehér.”

„Fekete!” – válaszolták a durvábbak.

A finomabbak meg azt, hogy: „Igen, de…”

És azóta is azon vitatkozunk, hogy a fehér az valóban fekete-e, vagy a köztük feszülő szürke skála valamelyik árnyalata. A tudomány mai állása szerint a szürke már biztosnak látszik, de az árnyalat tekintetében még viták vannak.

Minden pillanatot két erő vezérel, két különböző irányba. Leegyszerűsítve mondhatjuk jónak és rossznak. Mikor melyiket választjuk, mikor melyik az erősebb? Honnan nézzük, belülről, kívülről? Meddig őrizzük a belsőt, meddig hagyjuk hatni, érvényesülni a külsőt? Hol a határ? Meddig vagyunk képesek elviselni a külső körülmények hatásait, belső meggyőződésünk, önbecsülésünk sérülése nélkül? A magad becsvágyával törődtél-e csak, vagy figyeltél másra, másokra is? Felelősséggel, saját, személyes felelősségeddel? Ennyire sarkított, evidencia kérdéseket természetesen nem teszünk fel magunknak naponta. Ezek automatikus belső „szűrő”-ként működnek, de ha már egyszer értékelni próbálunk, akkor válaszolni kell rájuk.

Fussuk át, milyen külvilágban kellett működnie ennek a belső szűrőnek.

Gyerekszemmel – a háború előtt – még belepillanthattam a régi, „úri“ világba, majd átéltem a háborút, a fasizmus és a kommunizmus tündöklését és bukását, egy nemzet elemi erővel feltörő forradalmát – katonaként ugyan tulajdonképpen kimaradva belőle –, annak eltaposását, megtorlását, majd sokkal később egy kísérletet az európai normák visszaállítására. De ugye, az azóta eltelt tíz-egynéhány évben is átéltünk néhány megrázkódtatást.

Elég zsúfolt program! – hiába mondom magamnak, most remeteéletet élek, Vivaldit hallgatok, tanulok Márai briliáns világ- és emberismeretéből. Mi gondom a többivel? De ezt nem tehetem meg. A világ képes képtelenségeivel jön utánam. Kivonulni nem lehet, legfeljebb távolodni. A külvilágból már csak a hipertóniás lüktetésre figyelek, hogy legyen valami diagnózisfélém.

Gyakran eszembe jut kiváló szobrászunk, Varga Imre. Mikor a Vatikánba készülő Szt. István-szobor mintázását fotózva megkérdeztem tőle, hogyan „fér el benne” ez és az ugyancsak remek Tanácsköztársaság-emlékmű, Kun Bélával. A válasz lényege ez volt: Én most élek, csak most mutathatom meg, mit tudok, s mind a kettőt tudom.

Lehet egyet- vagy egyet nem érteni vele. A két szobor jó, csak két világ. Két pólus. Hideg–meleg, Janus-arc, ellentétpár. Fekete-fehér. Köztük ott a gyönyörű szürke skála, végtelen árnyalataival, ahol az Igazság lakik – kinek-kinek a magáé… s milyen szép, hogy a fotó is ebből áll össze.

Tessék választani!

És döntsék el, most a háborgó lelkiismeretemet nyugtatom-e éppen, vagy számot vetve a mérleget próbálom egyensúlyba hozni.

Nagyon illik ide egy irodalmi berkekből származó újabb idézet:

„Az olvasó nem hülye! – nyugodtan bízd rá írásod, úgyis másképp fogja érteni. Még jót is tehet neki!”

S ez érvényes a képre is.

Milyenek is vagyunk, és hová jutunk hát? – ez a kérdés. Az eddigiek alapján úgy gondolom, attól függ, honnan indultunk, s útközben milyen hatások értek, melyikre reagáltunk jól, melyikre roszszul; mennyit mérlegeltünk, mennyit hagytunk figyelmen kívül, vagyis mennyi ismeretet sikerült összegyűjtenünk. Képünk a világról és önmagunkról ettől függ. A vége kissé elérhetetlennek tűnik. Itt, a szőlő alján legalábbis mindig találni valamit, ami módosít a képen.

Baricz Katival, túlparti tószomszédommal néha öszszejövünk. Legutóbb elmenőben azt mondja: „Te más vagy!“ – csak így, tömören. Új könyvébe, a Majdnem egyedülbe is ezt írta be nekem dedikációként.

Azóta sokat gondolkodom ezen.

Az ő képein valóban látszik a szoros kapcsolata modelljeivel, képes azonosulni velük, én meg mintha kívülről nézném őket. Kezdek rádöbbenni, tényleg másként jár az eszem, tényleg távolról szemléltem a körülöttem lévő világot. Baricz Kati kimondta; micsoda „szeme” van, a székelyének!

Igaza van Freudnak és a származáselméleteknek. Gyerekkoromban kezdődött ez, a felnőttek nem sokat törődtek velem, egyedül kellett kutatnom. Ilyen a világ?... milyen érdekes!... és én nézhetem ezt! De ha látom, azt csak kívülről tehetem, különben hogyan látnám? Ebből következik, hogy nekem kívül kell lennem. A sok sémát, alakoskodást látva, nem is vágytam belülre. Ez alapállásommá vált. Viszonyulok, de sosem azonosulok. A külső ideológiákból részleteket tudok csak elfogadni. Megvan a sajátom. Nem csatlakoztam sehova, egy belső hang mindig figyelmeztetett: „Ez nem a te világod, keress egy másikat!” – még most is keresem. Vajon megtalálom-e? Ez a hang mondja meg mindig, hogy mit csináljak, méghozzá szigorúan, s nekem végre kell hajtanom, mert számon kéri. Már zavarban is vagyok: valaki parancsol nekem? Mikor azt mondom, „Én”, akkor melyikre kell gondolnom? Melyik az igazi?

Jó lesz vigyázni, mert ha sokat tépelődöm, a végén még kiderítem: Én nem is én vagyok, nem is létezem, csak képzelem.

Végül, hogy mégis válaszoljak valamit az indító kérdésre. Biztosan sokan ismerik a „lépcsőházi gondolkodást”, amikor valaki elmenőben, későn jön rá, ha nem is mást, de másképp kellett volna mondania.

Egy valamit mondhatok, ami a lépcsőházba kilépve sem változik:

Az elemző racionalitás helyett mindig az ösztön és az ismeretek egymásra hatása közötti eredőt keresem. Szeretem a dolgok fonákját látni, enyhe ironikus pesszimizmussal fűszerezve. Miközben belül naiv optimista vagyok.

Itt abba is hagyhatom, hiszen az olvasó, akár már az első kérdés-feltevésből tudhatja rá a választ. Nekem még dolgoznom kell rajta.