KÖNYVESPOLC

Robert Polidori – Zones of Exclusion: Pripyat and Chernobyl

112 oldal 180 színes képpel, 38,5x30 cm.

Scalo Publishers, STEIDL, ISBN 3-88243-921-1

Az 1986. április 26-át – a csernobili katasztrófa napját – követő tizenegy nap alatt több, mint száztizenhatezer embert kellett végleg kitelepíteni a nukleáris erőmű körzetéből, ahol két város is volt, Pripjaty és Csernobil.

2001 májusában Robert Polidori, 1951-es születésű és New Yorkban élő fotográfus visszatért a halálzónába. Képein láthatjuk a négyes blokk kiégett vezérlőtermét, ahonnan a technikusok a katasztrófába torkollott kísérletet irányították, és a kísértetvárosokat, utcákat, lakóházakat és iskolákat, kórházi műtőt és óvodai helyiségeket, kiságyakkal, ahol a katasztrófa előtti napon még kisgyerekek aludtak ebéd után, másnapra pedig mindent belepett a radioaktív por. Mondják néha, hogy az emberiség nem egyéb, mint bőrbaj a föld kérgén, és ez a tétel itt bizonyítva látszik, azzal súlyosbítva, hogy míg Pompei pusztulásának nyomai szépek, itt minden csúnya, az emberek hűlt helye, a tárgyak, a dekorációk a hámló falakon, a házak maguk, a kétségbeesett védekezési kísérletre odavezényelt és otthagyott, azóta rozsdásodó teherautók és hajók. Nem a Szovjetunió málló nyomai csúnyák, mára minden ilyen, egy vékony cukormáz, lakk, píár, és ha az megreped, lepattogzik, akkor kilógnak alóla a rothadó belek.

Here is New York: A Democracy of Photographs

864 oldal, 720 színes és 160 fekete-fehér fényképpel, 30x20,5 cm.

Scalo Publishers, ISBN 3-908247-66-7

„Akkor”, szeptember 11-én néztük a televíziót, és azt hittük, látjuk, mi történt. Az azután következő amerikai lépésekre, például az iraki háborúra adott érzelmi reakciókból úgy tűnik, mégse láttuk.

A Here is New York-ot azért alapították, hogy összegyűjtsék a képeket, amiket a legkülönbözőbb emberek – nemcsak riporterek, hanem és elsősorban „civilek” is – az eseményről és az azt követő napokról fotografáltak. A beküldött diákból, papírképekből és digitális fájlokból egyforma méretű kópiákat készítettek, és egyszerűen egy drótra kifüggesztve szabadtéri kiállítást rendeztek egy New York-i utcán. Talán maguk a szervezők, Alice Rose George, Gilles Peress, Michael Sulan és Charles Traub sem gondolták, hogy a hozzájuk özönlő képek milyen elementáris hatással mutatják majd meg azt a drámát, amit az amerikaiak átéltek, rádöbbenve sebezhetőségükre, veszteségeikre, miközben metropolisuk pillanatokra nekropoliszszá vált. Ezekből a képekből mintegy kilencszáz alkotja a könyvet, amely sokkal több eseménykrónikánál. Egy olyan nemzet arcképe is egyben, amely nemzetet valamikor válogatottan erőslelkű emberek hoztak létre; akiknek lehet utálni az erejét és erőfitogtatását, lehet kinevetni a szentimentalizmusát, de azt, ahogy a tragédia közepette megfogták egymás kezét és talpra álltak, azt csak tisztelni lehet.

Trine Sondergaard: Now That You Are Mine

72 oldal, 33 színes képpel, 28,7x26,7 cm.

Scalo Publishers, STEIDL, ISBN 3-88243-875-4

Trine Sondergaard prostituáltakat fotografált a koppenhágai vasútállomás közelében lévő „türelmi zónájukban”. Dániáról alkotott prekoncepciónk szerint a dán lányok mind szépek, hosszú combúak és csodálatosan kefélnek, de mint a legtöbb legendának, ennek sem használ, ha próbára teszi az ember. Függetlenül attól, hogy ezek a lányok egyáltalán dánok-e, bagóért árulják a húsukat, szakadtak, szerencsétlenek, reménytelenek és a bőrükön ugyanúgy kékül a verés nyoma, mint a világ más pontjain strichelő szakmabéliekén.

Nem tudom, hogy a véralkoholnak milyen szintje kellene ahhoz, hogy ezek a lányok (és mondjuk a pesti Méta utcán sétáló alteregóik) szexuális vágyat ébresszenek bennem, de elvi síkon ezeket is, azokat is tisztelem, sőt szinte csodálom, hiszen ahogyan élnek, az ő lehetőségeik között, az gyaníthatóan nagyobb teljesítmény, mint amit mi felmutatunk szerencsés és elkényeztetett állapotunkban.

Michael Wolf: Sitting in China

160 oldal, 140 színes fotóval, 22,8x17 cm.

Scalo Publishers, STEIDL, ISBN 3-88243-670-0

Cseppben a tenger, és ez az állítás még a látszólag extrém helyzetekben is igaz lehet. Nézzük, mire ülnek a kínaiak, és amit látunk, szociológia a javából. Nem önmagától persze, hanem Michael Wolf 1954-ben Münchenben született, egyéves korától Amerikában élő, de a kaliforniai Berkeley-ben folytatott tanulmányait Otto Steinertért az esseni Folkwangschuléra felcserélő fotográfus tehetsége okán. Wolf 1995-ben költözött Hong Kongba, mélyre ásó, hosszú távú projektek érdeklik, mint ahogy ez a könyve is alapos esszé, társadalomrajz, lakáskultúra, designtörténet egyben.

Robert Frank: London/Wales

128 oldal, 90 (és további 24 szövegközi) képpel, 20x24,5 cm.

Scalo Publishers,ISBN 3-908247-67-5

Közvetlenül a csodálatos The Americans fotografálása előtt, 1949 és 1953 között Robert Frank többször visszatért Európába, hogy Franciaországban, Svájcban, Spanyolországban és az Egyesült Királyságban fényképezzen. Ez nem az az alkalom, amikor a fotográfiai modernség sajátosságairól hoszszan lehetne értekezni, mindenesetre Frank képeinek fényében megmosolyogtató az a felesleges és reménytelen küzdelem, amivel a mai fotográfia egyik vonulatát újdonságnak próbálják beállítani. Reménytelen, mert úgyis kiderül, hogy ezek az „autonóm riporterek” (brrr…) egyebek között Robert Frank köpenyéből bújtak elő, és felesleges, mert ez semmit nem von le az ő érdemeikből, éppen úgy büszkének lehetne lenni rá, mint ahogy az apjára büszke az ember.

Az ötvenes évek legelején a kettészakadt Földnek éppen a másik darabján voltunk, mint London vagy Wales, és a szembesülés több okból is több, mint érdekes. Művészeti szempontból is, hiszen Robert Frank képei a mi szocreálunkkal, glancos, mosolygós, gégenlichtes fényképeinkkel lennének kortársi viszonyban, és amiatt is, mert az utcán hazafelé tartó, széntől fekete arcú walesi bányászok láttán, a ruhájuk, a lakásuk, a szoba közepére állított mosakodó dézsájuk láttán újragondolhatjuk, lehetett-e azért némi jóhiszeműség abban a jelszóban, hogy nálunk a munkásoknak, bányászoknak jobb jövőt ígérő társadalom épül. A végeredmény persze ismert, de annyira önfeledten azért nem kellene szégyenkezni, mint annyian teszik manapság.

Lucinda Devlin: The Omega Suites

80 oldal 30 színes fotóval, 25x28 cm.

Scalo Publishers, Steidl Collector Books ISBN 3-88243-759-6

Omega mint „utolsó”, és „lakosztály”, vagyis az a zárka, amelyben a halálraítéltek a kivégzésükig hátralévő időt töltik. Az 1947-es születésű amerikai Lucinda Devlin munkája nemcsak különleges, hanem érdekes is. Az amerikai kultúrában benne gyökerezik a halálbüntetés intézménye, éppúgy, mint a fegyvertartásé és a helyszínen lelőhető rablóé vagy betörőé. Az pedig már az „igazságszolgáltatás” dicsősége, hogy a halálos ítélet kimondása és a kivégzés között átlagosan tíz év telik el. Van ebben valami perverzitás, hiszen „életszerű” körülmények között azt sem tudjuk, hogy ha reggel elindulunk otthonról, élve hazaérünk-e, nem kap-e el bennünket az infarktus, a járdára felszaladó autó, az ámokfutó eltévedt vagy jól irányzott golyója, és köszönjük, milyen jól megvagyunk. Ehhez képest tíz évig folyamatosan átélni hagyni a haláltudatot, ilyen is csak ember agyában tud megszületni. Röhöghet magában az elítélt, és bosszankodhat a bíró, ha valami egérút folytán hamarabb sikerül meghalni, mint hogy a kivégzés ideje eljönne, kijátszva természetesen a legjobb orvosi ellátást, amit az ilyetén szökés megakadályozására a társadalom készségesen biztosít.

A képeket nézve elgondolkodhatunk azon, milyen érzés lehet villamosszéket, gázkamrát, injekciózó berendezést és fülkét tervezni, hiszen a tervezés jószerivel abból áll, hogy a használó helyébe képzeli magát az ember, kitalálja, hogyan tudna annak kedvében járni, de akkor minden helyiség egyetlen kifelé nyíló ajtó lenne, zár nélkül. Itt high tech dizájnokat látunk, amikből kikacsint a hatvanas-hetvenes évek stílje, ergonómiát fedezünk fel és színdinamikát (például iskolabusz-sárga villamosszéket, talán azzal az üzenettel, hogy a villamosszék sem lehet szarabb, mint iskolába menni, és azt is kibírtad), a szobákon szép nagy ablakokat, az ablakok túloldalán hátrafelé emelkedő széksorokat, hogy a nézőközönség jól lássa, amint a magasfeszültségtől a halálraítélt szépen füstölni kezd. Hiába, morbid dolog ölni, és még morbidabb „kulturáltan” ölni – nem mintha az mindig normális lenne, amit mi ehelyett Európában csinálunk.

Tímár Péter