HORUS ARCHÍVUM

Az egyiptomi hieroglifák sorában Hórusz isten szeme az egy egészet, a teljességet jelenti. Részei, mint például a szemhéj, az egy végtelen kicsi felé tartó tört részeit jelölik. Ezért kaphatta róla nevét Kardos Sándor privátfotó-gyűjteménye: hasonlóan egy egész a végtelenül sok, végtelenül bővíthető részből felépülő Horus Archívum is. A ma körülbelül másfél millió darabból álló privátfotó-gyűjtemény létrejöttének kezdetei 30 évvel ezelőttre nyúlnak vissza: a neves operatőr akkoriban kezdte el őket gyűjteni családi fotók inspirálására. A gyűjtést nem határozta meg előzetes várakozásokból adódó kategóriarendszer, az anyag maga rendeződött, idővel több, mint 120 kategóriába. A gyűjtemény anyaga azonban teljes egészében még feldolgozatlan. Több ember többéves munkája lenne szükséges a teljes rendszerezés elvégzéséhez.

A fotók legtöbbször a sajátjainkról is jól ismert tematikákat követik: családi ünnepek, emberek tárgyakkal, amire büszkék, vagy amire vágynak, emberek maszkban, különleges ruhában, különleges pózokban. Kiemelt helyet foglal el például a magyar privátfotókban az ételeket, étkezést ábrázoló fotó, míg ez nyugat-Európában nem jellemző. Igen alulreprezentált ezzel szemben a kemény munkát ábrázoló fénykép. Talán ha tíz darab található belőle a gyűjteményben. A fáradtságos munkát inkább felejteni szeretnék az emberek, vagy amúgy sem felejtik el. Emellett nincs meg az felmutatás, büszkélkedésre lehetőséget adó, vagy különleges tartalom, amit más fotókban olyan sokszor fedezhetünk fel az elkészítés alapvető mozgatórugójaként. A Horus Archívum fotóin emberek láthatóak, minden helyzetben, az élet szinte minden zugában „lekapva”. Ebből adódik, hogy e hihetetlenül nagy fotóanyaggal való szembesülés közben nemegyszer elszégyelli magát az ember. Olyan világokba lát bele, amiket nem biztos, hogy neki szántak. De ezzel nincs visszaélés, az illetéktelenül kinyitott ajtó, mely túlságosan intim szférákba enged betekintést, rögtön vissza is csukódik.

A fotók forrásai igen változatosak, ahogy az Archívum egyre ismertebbé válik, úgy tágul a gyűjtés köre is. Találhatóak köztük kidobott, vett, kapott fotók, az 1900-as évek elejétől napjainkig tartó időszakból egyaránt. Végigkövethető rajtuk mind a fotográfia, mind a társadalom és a mindennapi élet változásai. A nagy számtól és a dokumentatív jellegtől függetlenül azonban nem érvényesül szociológiai szempont a válogatásnál vagy a bemutatásnál. Pedig a privát fotót kézenfekvő így kezelni, mivel igen jelentős forrásértéket is képvisel, hiszen „Amikor az emberek belépnek a lakásukba, bezárják maguk mögött az ajtót, a társadalomtudós nem követheti őket tovább” – ahogy a Forgács Péter és Bán András vezette privátfotó-kutatás 1983-as munkaközi jelentésének első mondata fogalmaz. E szempontból nézve a „falak mögött” magát elengedő, s így vágyairól, életének értékeiről legtöbbet eláruló ember pillanatait rögzítik a privát fotók. Szegő György Privátfotó-szimbólumszótárában tovább megy, a szociológia számára érdekes információkat, fotótípusokat, tematikákat a jungi archetípusokra vezeti vissza, azok megtestesüléseit látja a privátfotóban, amelyek elemzéséhez igen széles körű tudásanyagot használ fel, de amelyből egyébiránt meglehetősen sötét társadalom- és emberképet rajzol meg (teljesen tipizált esemény-megörökítések, uniformizált beállítások, egyforma vágyak és ideálok stb.).

A privát fotóhoz közelítve könnyen adódik még a szubjektív, vagy abból kiinduló nézőpont. Mindannyian, akik készítünk privát fotókat, jól ismerjük a mechanizmust, amiért és ahogyan fotózzuk saját életünket, és azt is, milyen szerepet tölt be benne a fénykép. Megörökít, azaz felelevenít megtartani vágyott, fontosnak ítélt pillanatokat, vizuális kapcsolatot teremt térben és időben egymást elkerülő személyek, események között, igazol, valóságossá tesz, időtlenít, vagy éppen nagyon is időbe helyez, és az idő múlását teszi örökké, a mindig távolodó pillanatot megőrizve. Kardos Sándor gyűjteménye esetében e nézőpont egyfelől természetesen jelen van, hiszen saját privát fotóit is a gyűjtemény részévé teszi, másfelől azonban az óriási fotómennyiség önmagában, a hozzá eredetileg kapcsolt vagy kapcsolni szándékozott érték-tartalomtól függetlenül jelenik meg, amelyet a készítő látott a fotóban (vagy éppen hiányolt, s ezért eldobta), még akkor is, ha ismert a története. A privátfotó általában vett jellemzője, hogy nem művészi szándékkal, a készítő fotós képzettsége nélkül jön létre. A Horus Archívumban azonban éppen azok a fényképek emelkednek ki, amelyek ennek ellenére, vagy éppen így zseniálisra, különlegesre sikerültek. A kiválasztás tisztán esztétikai alapon történik. Ez az esztétika Kardos Sándor sajátja, az ő szemlélete érvényesül, más ember másik tizet választana ki ugyanabból az ezerből. Az olyan pillanatok rögzített változatait keresi, amikor váratlan dolog történt az exponálás pillanatában, a szereplők váratlan mozdulatot tettek (több ezer olyan fotót tartalmaz például az Archívum, ahol az utolsó pillanatban a szereplők megérintik egymás intim testrészét), vagy két exponálás történt egy kockára, túlexponált lett a kép, vagy rossz volt a megvilágítás, bemozdult a gépet tartó kéz vagy a kiszemelt látvány. Olyan dolog történt ott akkor a szereplőkkel, a jelenettel, a technikával vagy a laborban (ez utóbbi kettőbe sorolhatók az „elrontott” fotók), amire nem számított az alkotó, nem akarta, hogy megtörténjen. A technikai hibára hátborzongató példa egy karácsonyi fotó. Az anya az asztalnál ül, a mellette lévő ajándékokat egy kislány bontogatja, aki azonban egészen halványan jelenik csak meg, akár egy szellem, egy odavetített kép. Mintha csak odaképzelné-kívánná az anyai tekintet.

Ezekben az elrontott, véletlenül sikeredett fotókban kisiklik a mindennapi mechanizmus, és létrejön valami csodálatos, ahogy Kardos fogalmazta. Amiből kiderül, hogy a fotós nem egyedül maga készíti fotóját, hogy a pillanat, amit megörökíteni szándékozott, sokkal több rétegű volt, mint ahogy az az emberi szemnek akkor látható volt. Hordozhatnak e fényképek furcsa együttállásokat, összesűrűsödött pillanatokat, a földi realitásnak szinte ellent- mondó, azt döbbenetesen kiegészítő/magyarázó jelenségek, események lenyomatait, vagy egyszerűen bizonyságul állnak elképzelhetetlen pózoknak és szituációknak, nézőpont váltásra késztetve ezzel a nézőt. Hogy ezt a még valamit, ami „ráexponálja” a képre a nem látottat, nem vártat is, szerencsének, véletlennek, sorsnak vagy egyfajta áldott állapotnak hívjuk, az csak nézőpont kérdése. S ahogy a millióból néhány tízezer igazán egyedülálló, zseniális fotó bizonyítja, ehhez nem alapvetően szükséges a tanultság, bár képzettséggel talán többször adódik ilyen pillanat, mint anélkül. A privát fotók spontaneitása azonban tanulságokkal szolgálhat a profi „képalkotóknak”. Elsősorban a fotóművészet képviselőinek, de nem csak nekik, ahogy magára Kardos Sándorra is hatott. Forgatás közben nemegyszer konkrét megoldásokat kölcsönzött privát fotókból, de általában véve azok szemlélete hatott rá. A bátorság, a szabályok nem ismeretéből adódóan azok könnyed félresöprése, a képalkotási szándéktól való menetesség szabadsága. Mindezek előnyeit, lehetőségeit az amatőrök mintegy kipróbálják a profiknak, s ez felszabadítóan hathat.

Hathat, jövő májusban ugyanis a fotóhónap keretén belül ismét kiállítást láthatunk a Horus anyagából. Az „életmű”- kiállítás két kurátora, Kardos Sándor és Haris László a fent említett esztétika szerint válogat. Életmű-kiállításnak nevezhető, mert, ahogy Susan Sontagot idézve jegyezte meg az alapító-gyűjtő, fényképezni annyi, mint a világot gyűjteni. Ő is ezt teszi, csak éppen ő a választás által „készíti el” saját fotóit a világról.

S végül egy kivételes példa a Horus Archívum anyagából. Kivételes, mert mint fotó jelentéktelen. Egy 9–10 fényképből álló sorozatról van szó, amelynek minden darabján egy tévé képernyője látszik, a különbségek mindössze a gépet tartó kéz bemozdulásaiból adódnak, néhol látszik a tévé tetején a horgolt terítő és a porcelánmadár. A képeket vakuval készítették. A készítő egy hatvan év körüli férfi volt, az időpont 1989. június 16., a mártírok újratemetésének napja, a férfi saját történelmének is nagyon fontos fordulópontja. Olyannyira fontos eseményekkel, amiket meg kell őrizni, megtartva azt is, ahogy ez akkor láttatva volt. Így lefotózta a tévés közvetítés fontosabb részeit, csak éppen vakuval, így a képernyők üresek. Elrejtenek, ahelyett, hogy mutatnának. Az emlékezés több dimenzióját jeleníthetnék meg, ehelyett a ránk kényszerített vaksággal arra kényszerítenek, hogy mindennél jobban emlékezzünk. A képernyők látványa kitölthető, belevetíthető mindaz, amiért kiemelkedő jelentőségű lett az a nap, amiért létrejött e fotó: a férfi egész élete, az ország sorsa, a kollektív emlékezet testet öltése, az ember múlhatatlan megörökítési vágya, mely halhatatlanná szeretné tenni legalább egy kicsit a fontos dolgokat. Azaz: pontosan az látszik a képeken, amiért valójában készültek, ha nem is úgy, ahogy a fotós szerette volna. Annál, éppen így, sokkal több. Amit maguk az események egy kockái – talán el is takartak volna.