HALLER F. G. (1898–1954)

1974. december 13-án rendkívüli taggyűlésre gyülekeztek az újpesti Haller F. G. Fotókör tagjai. A kör névadójáról, az akkor már húsz éve halott Haller Frigyes Gézáról emlékeztek meg volt tanítványai. Sok szép és jó hangzott el ezen a téli estén Hallerről, a pedagógusról, az éles szemű és nyelvű, mégis emberséges kritikusról, a fáradhatatlan szervező-mindenesről, a jó humorú, barátságos emberről. A mesterfényképészről, az esztétáról viszont alig esett szó. A halála óta eltelt két évtized mintha máris megrostálta volna tevékenységét. Neve már csak az idősebb generációban ébreszt konkrét emlékeket, az általános közvélekedés számára Haller maradt a magyaros stílus egyik fényképésze és az amatőrmozgalom szervezője. Pedig ellentmondásos szerepe, hátrahagyott fotós életműve, töredékesen fennmaradt elméleti munkássága ennél sokkal többet érdemel. Törlesszünk hát valamit adósságunkból.

Életútja, mint oly sok más fotóamatőré a két világháború közötti időszakban, a hivatalnoklét és a művészi munka elegye. „Polgári foglalkozását” tekintve mérnök volt, egyes visszaemlékezések szerint az államosításig a Magyar Radiátorgyár főmérnökeként, más források szerint a Láng Gépgyár főtisztviselőjeként kereste kenyerét, s közben művészi ambíciói egyenes úton vitték el a fényképezéshez. Ahogy egy 1947-es interjúban megfogalmazta, „húsz éve foglalkozom [a fényképezéssel]. Engem az vezetett el hozzá, hogy gyerekkorom óta képzőművészettel foglalkoztam. A szép megragadott, de nem tudtam kifejezni, mivel rajzkészségem nem volt. Ezért fényképezni kezdtem, hogy így tolmácsolhassam a szépet, amit vissza akartam adni.”(1) Ettől kezdve élete értelmét, tevékeny lénye kiteljesedését a fényképezés és a mozgalomban való munkálkodás adta.

A harmincas évek amatőrfotós-mozgalma ma már felfoghatatlan erővel, mint a tornádó tölcsére szívta magába a fényképezéssel foglalkozókat. A mozgalom egyik motorja pedig sok éven át Haller volt. „Az, hogy valaki egy művészethez így kapcsolódjon, hogy a nap 24 óráját szellemi erőfeszítésben 26–28 órává kibővítve, a legkülönbözőbb szinteken, módokon dolgozzon… ez olyan valami, amihez fogható munkát Haller óta nem végzett Magyarországon senki!” – emlékezett vissza Réti Pál az 1974-es emlékesten(2).

1932-ben lett a MAOSZ titkára, majd 1934–35-ben a klub pénztárosa. 1939-től az EMAOSZ titkára, a tanfolyamok és a szakoktatás szervezője volt. 1945 után ő szervezte újjá a legnagyobb magyar fotós egyesületet, a Budapesti Fotóklubot. „A felszabadulás után a visszatérő tagok csak romokat találtak az egykori klub helyén, nem csüggedtek és nem nyugodtak bele kedves egyesületük elvesztésébe. Haller Frigyes, Angelo Pál vezetésével anyagi áldozatot, fizikai munkát nem kímélve hozzáláttak a romok eltakarításához, az újjáépítéshez… és így született meg 1946-ban a Magyar Dolgozók Országos Művészfényképező Egyesülete, a MADOME. És itt most elsősorban Haller Frigyes szerepéről kell bővebben szólnom. Hallerről, aki pedagógus, esztéta, kritikus, művész és adminisztrátor volt egy személyben és aki a szó legszorosabb értelmében élete utolsó évtizedét emberfeletti munka végzésével szentelte a fotóklubnak és a fotókultúra ügyének.”(3)

A harmincas években szakirodalmi tevékenységével is jelentős részt vállalt az amatőrfotós közéletben. 1936-ban a Fotóművészeti Hírek, két évre rá a Fotóművészet főszerkesztője lett, rendszeresen jelentetett meg kiállítási kritikákat a Fotószemlében, a Tükörben sorozatot közölt a fényképezés alapjaival ismerkedők számára, s rendszeres cikkírója volt a német Die Galerie-nek is. „A Vydareny Iván szerkesztette Fotóművészeti Híreknek állandó munkatársa voltam s éveken át mind annak, mind pedig a Fotóművészetnek szerkesztője, illetve főszerkesztője, ami annyit jelent, hogy jogomban állt az egész lapot egyedül megírni… Bel- és külföldi szaklapokban közel félszáz cikkem és tanulmányom jelent meg, amiben az az érdekes, hogy a külföldi cikkekért fizettek is, pedig a tintát szívesebben pazaroltam a magyar nyelvűekre, elvégre itt legalább belém köthettek” – foglalta össze a maga szarkasztikus módján 1953-as kiállítása alkalmából életútját egy Marton Tibornak írott levelében.(4)

„Közben előadást is tartottam – folytatta –, valamennyit Pesten és vidéken, sikerült a MAOSZ vidéki hálózatát 14 csoportra és ugyanannyi városra kiterjeszteni. Aztán megpróbáltam esztétizálni és nevelni. Úgy cca. 15 esztendeje cselekszem több-kevesebb sikerrel…” Ezren felül járhat azoknak a száma, akik a tanfolyamain részt vettek, sokan közülük vitték valamire. Minden bizonnyal pedagógusi munkássága emelkedik ki leginkább sokféle fotós tevékenysége közül. Minden volt tanítványa kérdés és kétely nélkül beszél róla, csakis szuperlatívuszokat olvashatunk módszereiről, képbírálatairól, a nála tanulhatókról, egyénisége varázsáról. Örökítsünk meg itt is néhány szemelvényt e visszaemlékezésekből: „az OFOTÉRT kirakata hirdetett egy fotókiállítást, ahová elmentem. Ez 1951 telén az első fotókiállítás volt, amit láttam a MADOME termeiben… Azonnal beléptem és feliratkoztam Haller F. G fotótanfolyamára. Habzsoltam az ismereteket, elsősorban a technikai fogások izgattak, az esztétikát nem nagyon értettem. Azt hiszem Haller F. G-től kaptam a legtöbb ismeretet az induláshoz. Lelkesen jártam Haller tanfolyamára, jegyzeteket készítettem, melyeket ma is őrzök… Az utolsó Haller-tanítványok voltunk, felejthetetlen élményként őrzöm ma is a kirándulásokat Mogyoródra, Solymárra. Az aranymetszés volt Haller irányvonala. Halála előtt még bábáskodott a Szövetség létrehozásáért. Utána számomra egy nagy űr keletkezett, tanításai még sokáig meghatározóak voltak.”(5)

„Hallerhez, a kiváló fotóművészhez és esztétához ismeretlen fiatalemberként kopogtattam be, majd látogatásaim egyre gyakoribbá váltak. Ma is őrzöm azt a – számomra nagyon jelentős – tanulmányt, amelyet Haller mester írt »Jegyzetek Tóth István képeihez« címmel. Ez volt a fundamentum és erre építkeztem. Szigorú tanító volt, de Tőle tanultam meg a képszerkesztés alaptörvényeit, a fény és árnyék összhatását, a tartalom, forma és technika egységének törvényét. Mellette tanulmányoztam különböző képzőművészeti albumokat.”(6)

„Szeptembertől májusig az újjászervezett egyesületben… évről évre haláláig tanfolyamot vezetett. Ennek keretében először alakult ki hazánkban a fotó területén a technika és az esztétika rendszeres, egymásra épülő, összekapcsolt oktatása. A Haller-iskola tanrendjében szerepelt először elemző képbírálat. Egy-egy előadása külön élmény volt, a hallgatósága körében neves kiállító amatőröket s nem egy hivatásos fotografust találtunk.”(7)

„Nem voltam még 18 éves, amikor 1952-ben… részt vettem az általa vezetett tanfolyamon… Nem voltak szakkönyvek, így mi írtuk le magunknak az előadásokat és rajzoltuk az ábrákat. Itt van az akkori füzet a kezemben, számomra ez egy biblia volt, akkor is ha kézzel és én írtam.”(8)

„Másik erőssége Haller Fricinek: a fotótúrák, a fotókirándulások. Általában minden vasárnap túráztunk, a legtöbbször a Buda környéki kis falvakban, de a pesti oldalon is jártunk. Mint fiatal fotósok, bámultuk nagy helyismeretét, amikor megállt egy parasztház előtt: milyen szép a tornác, modellt is szerzett, kisleányt, öregasszonyt, doromboló macskát. Tátott szájjal csodálkoztunk, amikor kijelentette, hogy pedig itt negyed 12-kor lesz súroló napfény! és az adott időpontra oda visszamenve tapasztaltuk a megjósolt valóságot! Honnan is tudhatta ezt? A sok túrázás olyan helyi ismereteket nyújtott a részére, amit a kezdő még nem ismerhetett. A kész nyers kópiákkal izgalommal vártuk, hogy megérkezzen… Minden kedden és pénteken jött, elintézte a folyó ügyeket és akkor leültünk valamelyik sarokba és kezdődött a kritika. Hihetetlenül szigorú volt, ha ma így bírálnánk mint ő, mindenki megsértődhetne. Nem tudom mi volt az oka, mi nem sértődtünk meg!”(9)

Hát igen, a legendás fotótúrák, a hétvégi HÉV-ezés, vonatozás a Pest környéki falvakba, az amatőr fotós élet kovásza, a magyaros stílus falusi idilljeinek bölcsője. Alkalom, hogy a hétfőtől szombatig urbánus életet élő hivatalnokok, értelmiségiek úgy érezhessék, közvetlen kapcsolatba kerülnek a vidéki Magyarországgal, a romlatlan falusi élettel, a néplélekkel. S közben rengeteget tanulhatnak a túra avatott vezetőjétől, hogyan örökíthetik meg mindazt, amit látnak. A hét közben hallgatott előadások, a képbírálatok, a vasárnapi túrák, majd a túrán készült képek közös kiértékelése, a rendszeresen rendezett házi kiállítások együtt teremtették meg azt a közeget, amiben az amatőr fotósok úgy érezhették, kellő szorgalommal, kitartással, odafigyeléssel és sok munkával egyre közelebb juthatnak a művészi léthez, előbb-utóbb művész lesz belőlük. Haller F. G. ennek a világnak, ennek a szubkultúrának volt a vezéregyénisége, egyik fő ideológusa. Ne legyünk persze igazságtalanok, ne rajta kérjük számon, hogy milyen úton haladt tovább, hogy mára mivé lett az amatőrfotós-mozgalom. Hátrahagyott előadásvázlatai, elméleti munkái tanúsága szerint legfőbb ambíciója az volt, hogy az öntudatlan lelkesedéssel knipszelgető amatőrből tudatos, esztétikailag képzett, a fotográfia műfajának törvényszerűségeivel tisztában lévő „művelt művészfotográfust” faragjon.

Ő maga sem elégedett meg a szervezéssel, tanítással, előadásokkal, szemlátomást átfogó fotóesztétika megalkotásának vágya fűtötte. Ahogy szemérmesen saját ars poeticáját megfogalmazta: „az esztétikus távolról sem öncélú valaki. Hívő! Sajnos, kevesen vannak, akiknek hitéből adhat. Mégis szüntelenül megpróbálkozik, hogy az örök szép szeretetét beoltsa a lelkekbe, s utat mutasson. Egyik legnagyobb problémája: milyen is valójában a fényképet alkotó művészet igazi előadásmódja. Sokan úgy vélik, hogy immár kialakult, az esztétikus még csak a körvonalait látja.”(10)

A fotómúzeum több töredékes kéziratát őrzi. Egy részük rendkívül jó pedagógiai érzékkel, szisztematikusan felépített előadássorozatainak bámulatra méltóan precíz, alapos vázlatai, amelyekben pontosan bejelölte a vetítendő képek helyét, címét. A többi színtiszta fotóesztétika, kicsit túlbeszélt, túlírt elmélkedések a szépségről, a néplélekről, karakterről, a fotó sajátszerűségeiről. Sokat elárul szemléletmódjáról, ha egyik, 120 oldalas, cím nélküli könyvtervének tartalomjegyzékét idézzük: „Egy s más az esztétikáról általában, Álmodozás a szépről, Szépséges álom: művészet! A jelenség, látási élmény, képzet, intuíció és ezek együtt, Látás, művészi meglátás, Művészi őszinteség, Stílus, magyar stílus a fényképezésben, Mit vagy »hogyan«? Eszmei tartalom és művészi feldolgozás, A művészi szuggesztivitás a vizuális élménykeltésben, Giccs Őfensége, a halhatatlan, A fénykép helye a képzőművészetben”. Átfogó igényű tanulmányai pontosan tükrözik rendkívül alapos, rendszerező elméjét. Amikor pedig A fényképezés negatív és pozitív technikája. Gyakorlati kézikönyv kezdő és haladottabb amatőr fényképezőknek című kéziratát olvassuk, jó ha tudatosítjuk magunkban: amit tudott a fényképezés és a művészet történetéről, azt ez a derék műszaki szakember autodidakta módon tanulta meg. A kézirat Pliniustól, Arisztotelésztől kezdve ismerteti a fénytant, a fényképezés kémiai alapjait. A fénytől a fényképig című kézirat első fejezete pedig a camera obscura története, Ibn al Haitam, della Porta, Leonardo, Barbaro kísérleteinek részletes, ma is helytálló ismertetése, amit a fényképezés szempontjából fontos kémia- és fizikatörténet követ.

Régóta beszélünk Hallerről, sok mindent tudunk már róla, s még nem ejtettünk szót a fotográfusról. Pedig akár a munkásságával kapcsolatos adatokat, akár a fennmaradt életművet nézzük, mindenképpen megérdemli a figyelmet. Bár, ha a kiállításokon nyert dicséretek száma enyhén szólva kétséges fokmérője egy alkotó művészi kvalitásának, mégis elmondjuk, hogy 1929–40 között nem kevesebb, mint 19 magasabb kitüntetést kapott, és 1939-ben elnyerte az Állami Díjat. 1938-ban a bostoni American Photography nemzetközi pályázatán dicséretben részesült. „Több száz nemzetközi kiállításon vettem részt idehaza és külföldön, őrzök pár tucatra való arany, ezüst és bronzérmet, no meg oklevelet valamelyik fiókomban.”(11) Az adatok után nézzük most magukat a képeket. „Szép képei voltak, s talán kissé tanárosak. Vonzódott az idillhez… Olyan művészet volt Haller Frigyesé, amely nyugalmat adott, nem pedig felzaklató nyugtalanságot.”(12) Pontos megfogalmazás, fontos kérdéseket fogalmazhatunk meg segítségével. A fotográfia tanításáról szólhatnak ezek a kérdések, arról, hogy aki tanítja a fényképezés szabályait, aki megfogalmazza a jó kép törvényeit, aki minden percben az alkotói folyamat tudatosításáról beszél, tudja-e magát függetleníteni saját tanításaitól, tud-e ösztönösen alkotni.

Önmagát Vadas Ernő tanítványának vallotta: „a Balogh Rudolf alakította »magyar stílus«-t követtem Vadas szárnyai alatt, majd önállóan, többedmagammal, s a magyar stílus (persze megint csak nem az én jóvoltomból!) azóta a művészi fényképezés sajátos és önálló előadásmódjának kijegecesedéséhez vezetett.”(13) Másutt a magyar stílusnak a lényegét is megadja: „új utakon járunk. Fénnyel ábrázolunk és ehhez keresünk kifejezési formákat.”(14) Ízig-vérig a magyaros stílus vezéralakja volt, mind képeivel, mind esztétikai nézeteivel, mind politikai hovatartozása okán. Az ötvenes években, a magyaros stílus szocialista realista elutasítása idején dacosan állt ki művészi eszményeik mellett. „A formanyelv: érték, a fényképezés sajátos előadásmódjának immár tisztán csendülő szólama, amely e művészeti ág önállóságának kifejezője… A fényképnek a csillogó fények, a leheletfinom átmenetek és a szépen rajzolt árnyékok az éltető elemei. Persze, ha ezek csupán önmagu-kért, a formaszépségért odatett üres képalkotók, akkor a felrovóknak igazuk lenne, mihelyt azonban a kép belső értékét, tehát a tartalmat, azaz az eszmét foglalják megfelelő keretbe, ilyenkor igenis odavalók!”(15)

Életműve jelentősebb részét erdélyi és olaszországi utazásain készített fotói, a népéletből vett zsánerképek adják. Munkamódszerét jól jellemzi felesége – a szintén kiállító fotográfus, Haller Éva – visszaemlékezése: „rendkívül aprólékosan dolgozott. Az adott, illetve választott témát többféle változatban is megörökítette, míg rátalált a szeme a legmegfelelőbbre. A kor divatja szerint a zsánerfelvételek egy részét beállította. Ezek elrendezésében, az elképzelés megrendezésében segítettem magam is.”(16) Végignézve fotóit, nem lehet kétségünk, hogy önmagával szemben is szigorú kritikus volt, saját képeivel szemben ugyanúgy érvényesítette szerkesztőként alkalmazott módszerét: „csak olyan képet engedett megjelenni, hogy azon nem lehetett technikai hibát találni. Az a kép minden szempontból kidolgozott és befejezett volt.”(17)

Képei mintha bizonyítékai lennének a tanítványai megőrizte jelmondatnak: „a fény hangsúlyoz, jellemez, kiemel”. Márpedig véleményünk szerint épp a fekete-fehér pozitív- és negatívtechnika fénykorában született képek technikai tökéletességében lelhetjük meg a magyaros stílus igazi érdemét, ha lehántjuk róla az ideológia, a világszemlélet hagymahéjait, s közelíteni akarunk e képek kétségtelen sikerességének magyarázatához. Ennek a szigorú igényességnek, a forma tökéletességéből soha nem engedő szigornak a megtestesítőjét lássuk Haller F. G-ben. A máig vezető tanulságokat pontosan levonhatja mindenki, aki a fotografálást művészetként gyakorolja, ha hajlandó végiggondolni Haller majd hatvan éve papírra vetett – igaz, kicsit ómódi fogalmazású – mondatát. „A fényképező művész… tudatában van annak, hogy művészi teljesítmény eléréséhez a képtárgynak a felületen való elrendezésén, az egyéniséget visszatükröző önálló előadásmódon, a hibátlan mesterségbeli tudáson, a képzelőerőn és elhitető készségen keresztül vezet az út.”(18) Már csak ezért a könyörtelen igényességért is megérdemli, hogy ne feledkezzünk meg róla.

Kolta Magdolna

Jegyzetek:

(1) Székely Beáta: Amat?r fényképészek kiállítása, 1947. Rádióinterjú Haller F. G-vel, gépirat, MFM Adattár

(2) A jegyz?könyv gépirata, MFM Adattár

(3) Topor Zoltán az 1974-es emlékülésen idézte a MADOME 75. évfordulójára rendezett díszközgy?lés jegyz?könyvét.

(4) Marton Tiborhoz 1953. november 23-én írott levelének másolata, MFM Adattár

(5) Balla Demeter visszaemlékezése, kézirat másolata, MFM Adattár

(6) Tények, emlékek Tóth István fotóm?vészr?l, Cegléd, 9. o.

(7) Topor Zoltánt és Réti Pált idézi Ábel Péter: Mozaikok egy fotóm?vészr?l. Fotó, 1971. 11. 482–493. o.

(8) Chochol Károly visszaemlékezése az 1974-es emlékülésen

(9) Tomori Ede visszaemlékezése az 1974-es emlékülésen

(10) Ezüst szín? m?vészet. A fényképez? m?vészet esztétikai és szerkesztési problémái, 1946–1951, gépirat, MFM Adattár

(11) Marton Tibornak írott levél, id. hely

(12) Ábel Péter: i. m.

(13) Marton Tibornak írott levél, id. hely

(14) [fazekas]: Az amat?r fényképezés mesterei: Haller Frigyes Géza. Magyarság, 1936. március 1. 30. o.

(15) Realista fotó és szocializmus, gépirat, MFM Adattár

(16) Ábel Péter: i. m.

(17) Bence Pál visszaemlékezése az 1974-es emlékülésen

(18) Anyagszer?ség, vagy tárgyias ábrázolás? Fotóm?vészet, 1944. július, 3–5. o.